Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1892

41 kes ifjú, Kis János a soproni iskolában 1790. márczius 20-án magyar társaságba gyűjtötte növendéktársait, s czéljokúl a magyar nyelvben való önképzést tűzték ki. A példa követésre lelt és a magyar iskolák lelkesen karolták föl az eszmét. A nemzet lelkesedése hamar megcsappant, a régi tcspedés újra erőt vett a felnőtteken; de ezek a körök ott virrasztottak a nemzet álma fölött, táplálták a jó szellemet, együtt az írókkal, e dicső mártírokkal, kik nélkülözve, sőt nyomorogva, pártolás nélkül, sőt sokszor megvetve, életüket hozták áldozatúl a reménytelen ügynek. Kazinczy szomorú sorsát mindenki tudja, Kölcsey szent kétségbeesése mindenütt ismeretes, — s a történet nem feledte el, mennyi írót adtak az ifjúság szerény körei a nemzeti ügynek. Kisfaludy Sándor, a korszak Petőfije, a pozsonyi kispapok közt neveli lelkesedését az elhagyott, a megvetett magyar nyelv iránt; Kis a soproni körből emelkedik ki; egyik legnagyobb költőnknek, Berzsenyinek költeményeit a pesti kispapok irodalmi iskolája segíti kiadni . . . Nem mutathatok rá a példák mindegyikére. A korszaknak támadt bizonyos tekintetben hasonlója, ha mindjárt nem is olyan elszomorító. A Széchenyitől felébresztett, a Kossuth szavától megigézett nép fölkelt, kardot ragadott és elvérzett. A nagy tragédia, mely 1825. táján kezdődött, 1849-ben véget ért. A hős, a magyar nemzet, összetörve maradt a játék színpadán. így hitték legalább sokan, a kik nem gondolták meg, hogy egy nemzet hadseregét tönkretenni nem elég, s a hadsereg taktikájánál és nyers erejénél van egy, számtalanszor becsesebb és nagyobb hatalom, a nemzeti szellem, a nemzeti érzés és gondolkodás, mely ellen az erőszak mitsem használ. A nemzet hőseit meg lehetett ölni, be lehetett börtönözni, el lehetett űzni idegen országokba; de a nemzeti szellem odavonúlt a szívek mélyébe, s minél jobban üldözték, annál erősebb lett. Fájdalmunkkal, keserűségünkkel elvonultunk a meghitt baráti körbe, a családi szentély legtitkosabb részébe, hogy a hatalom ne vegye észre szívünk dobbanását; elrejtettük könnyeinket; — azonban erősek voltunk, egyek a haza szeretetében, a fájdalomban, a türelemben és a reményben. A költők lassanként megszólaltak: képekben, allegóriákban, hogy csak mi értettük őket, s hirdették a jövőt. Tompa Mihály egy fáról beszélt s megáldotta azt, — mi tudtuk, hogy a szegény hazáról van szó; Vajda János a kiterített tetszhalottról énekelt, melynek oldalánál néhányan virrasztanak, - mi tudtuk, hogy e tetszhalott a haza; Arany János a betlehemi anyák képében megölt fiait sirató zsidónőt, Rákhelt szólaltatta meg, — s mi tudtuk, hogy a kit Rákhel sirat, az a mi elhullott vérünk, s a minek megszabadításáról beszél, az Ige, az eszme : — a magyar szabadság! Mindent elvehettek tőlünk; de ezeket az eszméket, ezeket az érzéseket híven őriztük, s erőt merítettünk belőlök.