Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1892

40 és sivár időszakasz, melyben több az elfásulás, mint a nemzeti érzés, több a fájdalom és kétségbeesés, mint az öröm és remény, óriási a tétlenség, kevés a munka. A magyar nemzet hosszú századok alatt nem egyszer állott a sír szélén; de soha se jobban, mint ekkor. A mohácsi vész tönkre tette seregünket, közéletünk nagy részének folytonosságát, hajlékaink tetemes számában idegenek uralkodtak, gyermekeinket s asszonyainkat ezrekként hurczolták kínos rabságba, hogy a legtöbb soha vissza ne térhessen ; de a nemzet érzett, nem mondott le jövőjéről, az életről, s a pártharczok sorába az önvédelem dicső küzdelmei szövődtek, a szenvedés keserűsége a gyűlölet szomszédságában megerősítette bennünk fajunk fentartásának ösztönét. Utóbb alkotmányunkat támadták meg, s az egész nemzet talpra állott. Elvérzeni tudtunk, de a reménységről le nem mondottunk. Harczoltunk, sírtunk és tápláltuk a jobb jövőben való hitet, bár egyelőre egy-egy rodostói sírhalomra kellett borulnunk. — De jött a béke, a veszedelmes béke. A magyar a világ leglojálisabb népe lett, s az udvar levegője megmételyezte előkelőinket, idegenek lettünk saját földünkön, nyelvünket elfeledtük, sőt megvetettük. A nagy nemzeti halál ott lebegett fejünk fölött, s a sokaság nem vette észre, dermedt volt; azok, kiknek vezetniök kellett volna, nem törődtek vele. Közben történt egy kis föllángolás, de csupán szalmatűz volt, és 1790-től újra kezdődött a lethargia, mely alatt legjobbjaink kétségbeesve adták ki lelköket: hogy a bukás elé értünk, a magyarnak okvetlenül el kell vesznie! A költők, mint a vészsirályok a vihart, a nagy nemzeti halált hirdették. Egyik ledőlt fának látta a hazát, melynek gyökereit megőrlötték a férgek, a másik a prófétai harag fájdalmával tört ki e korcsosuló nép sötét jövőjének sejtelmében, a harmadik sírva szemlélte a múlt fényét, mikor a jelen oly sivár volt, egy negyedik elkiáltotta a rettentő igét: más faj áll helyünkre, és nincsen semmi, a mi megmentene bennünket a romlástól. A magyar nemzet végórája elérkezett. Hány évnek kellett elfolynia, mennyi mindennek történnie, míg e szörnyű szavak megérintették a dermedt magyarság lelkét — s az alvó megmozdult! Egy egész nagy generácziónak kellett eltűnnie, míg az ébredés bekövetkezett, magyarságunkra, fényes nemzeti bélyegünkre ismét büszkék lettünk s megértettük, hogy nélküle el kell merülnünk az idegen népek tengerében. Első sorban a költők és írók, majd egy lángeszű reformer, egy Széchenyi, teremtették újjá a szíveket; de a nemzeti lét e hajnalodásában megvan szerény része, t. k.! az ifjúságnak, az önképző-kör eszméjének is. Mikor II. József intézkedései megdöbbentették a kiváltságaikra féltékeny aristokratákat, az országban visszhangra talált az írók szava és fölvettük a magyar ruhát és hirdettük a magyar nyelv kultuszát, egy lel-