Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

52 áruló, a legszigorúbban megbüntetni. És ép Kreonnak, ki, mint egész múltja bizonyítja, hazája iránt lelkesülő, buzgó polgár, veszedelmeket tekintetbe nem vevő király, gyökerezett természetében s volt kötelessége, hogy az országot személyével s törvényeivel védje, s kit ezen fölül, még a körülmények is szigorúbb rendszabályokra kényszeríttetik, mert tudta, hogy van az országban egy párt, mely őt nem szereti, ellene zúgolódik, rendeleteit bírálgatja s nem engedelmeskedik azoknak. Az isteni- és emberi jogok ez összeütközésében elbukik mindkét szereplő, azért, mert az előbbinek képviselőjét megbuktatja saját személyisége, egyénisége, mely nem alkuszik meg a viszonyokkal, szándéka igazságosságának tudatában vakon tör e czél felé, az utóbbiét, mert az emberi, a tételes jognak, az isteni, a természeti jog előtt meg kell hajolnia. Antigoné lelkét teljesen egy érzelem tartja elfoglalva: a szeretet, mely azon mértékben fokozódik, a mily mértékben érzi s tudja, hogy szeretete tárgyának reá szüksége van. Sajátságos körülmény azonban nála az, hogy a kör, melyre szeretete kiterjed, egyre szűkebb lesz. Midőn atyját kisérte fáradalmas bolyongásaiban, szeretetét kiárasztá testvéreire is. A kitörő érzelem lelkesedésével fogadja Ismenét, midőn ez Kolonosban hozzájuk érkezik, a testvéri szeretet lángoló melegével védi Polynikest atyjával szemben és siratja meg, midőn ez a biztos halálba megy; most, mintha Ismene nem is volna testvére, ugy beszél vele, sőt, mivel ez nem osztja terveit, képes meggyűlölni, Eteokles nem is létezik számára, csak az egy Polynikes az, a kiért dobog szive. És e szeretet, mely önfeláldozásra viszi, vakká, sőt több, daezossá teszi minden más iránt, mely ezzel nincs összefüggésben, vagy útjában áll. Ily állapotban látjuk őt, midőn Thebában újra találkozunk vele, midőn Ismenének Kreon parancsát hirül adja. S minő az a hang, a melylyel fölkiált, hogy a »jó Kreon« neki, ismétli, neki parancsolja ezt igy! Neki, a kiről tudja, hogy mennyire szereti övéit, neki, kiről tudja, hogy csupán azért jött haza, hogy megakadályozza ezt. Neki! A megsértett szeretet, a megsértett önérzet! De terve kész: saját kezével fogja eltemetni s ebben segítségre felszólítja húgát is. Ez nem meri megtenni azt, a mi az egész népnek tilos s nénjét is iparkodik erről lebeszélni. De Antigoné nem akarja, hogy bárki is hitszegőnek mondhassa, ha huga nem segíti, úgy egyedül fogja megtenni. Hiába figyelmezteti Ismene családjuk múltjára, hiába inti, hogy ők csupán gyönge nők, a kik hatalmas férfiakkal nem daczolhatnak. E beszéd alatt árulja el Ismene a maga gondolkodását: az erősebb előtt, ha még oly borzasztó volna is parancsa, meg kell hajolni. O szereti elhunyt testvéreit, térden könyörög, hogy bocsássanak meg neki, ha értök nem tesz semmit, de Kreonnal daczolni nem mer. Antigoné előtt érthetetlen ez okoskodás. Ám maradjon, ha nem akar