Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25 napra van ennivalója. Mi lesz azután? Felsen? Fedorow? Vagy akármelyik más?... Brand! De Brand nem jön. És talán igaza volt Felsennek? A végén talán Brand is csak azt akarja, amit a többi? Talán éppen olyan komisz? És lesz-e ereje, hogy vele szemben is védekezzék? ...És a pénze elfogy. Mit csináljon? Szaladjon haza? Éljen anyja, az anyja kedvese pénzéből? Inkább ... ...Valamit tenni kell? Elmegy Diához, talán ő...?! Ej, az is csak el akarja adni, még pedig busás haszonra. Hát... úgyis az lesz a vég! Mindegy. Elmegy hozzá. Előkereste a elmet, amit Dia hagyott nála. Nem találta otthon. Azt mondták, pár napra elutazott. Pár napra! Mintha várhatna pár napig! Nagy elbusulásában beült egy kávéházba — őszi esős estén fázott az uccán — hogy meleg kávét Igyék. Véletlenül kezébe kerülő hazai újságból, meg otthon anyjának reá váró kusza, az igazságot aggodalmasan kerülő leveléből okoskodta össze, hogy ml is történt odahaza. A valóságban ez történt: Molnárné randevún volt Brand mérnök lakásán. Akkor pár hete nem látták egymást. Miután együtt nyaraltak, Brand fürdőre utazott, hogy véredényelmeszesedését enyhítse. A randevún a mérnök eleven '•olt, kedves, friss és tüzes. Lelkesedéssel ölelte meg kedvesét és szenvedélyesen csókolta. Molnárné véletlenül az arcába nézett. (Talán csodálkozott, hogy olyan fiatalos hevületü). A férfi kipirult arca egyszerre csak lilásra sötétedett, szeme elhomályosult és a szája féloldali gúnyos nevetésre torzult. Az asszony félőrült volt a rémülettől. Sikoltaní nem mert — télt a botránytól — mozdulni meg nem tudott. A test tehetetlenül nehezedett rá, vigyorgó arca az övé mellett és rángatózott és hörgő hang fűrészelt a torkában. Pár rángás után elcsendesedett, nehezebb lett, a szeme felakadt, feje odalra billent. Molnárné ekkor elájult. Mire magához tért — sötét este — a hulla már hideg volt és merev. Kínnal, az őrület iszonyatával kászálódott ki és sebtiben, lázban magára kapkodva ruháit, eszétvesztve rohant haza. A foga vacogott, a hideg rázta, a fejét fogta, úgy 'árkait egész éjjel a szobájában. Hivatalos vizsgálat is volt, amelybe őt is belevonták. Semmi baj sem lett. Az orvos természetes halált, agygutát állapított meg. Molnárné azonban nem mert a lakásából kimozdulni. Félt, hogy az egész város róla beszél. Kétségbeesett levelet irt Emmynek, hogy vegye magához, ö tovább ott nem marad. Vagy megőrül, vagy öngyilkos lesz. ... Még csak ez kellett! Most azután csordultig a pohár Most azíán igazán vége mindennek. Mit tehet? írja meg anyjának, hogy 6 még rosszabbul áll? Hogy neki már alig van valamije, amit eladhat, vagy zálogba tehet és meleg ételt — vagy akár hideget is — vegyen rajta magának? Mit csináljon? ... Álljon ki az uccára és kínálja fel magát — a szépségét, amelyre jövendőt lehet alapítani — valamelyik éppen unatkozó férfinak egy tál meleg levesért? Vagy...? Vagy haljon meg fiatalon, büszkén, szüzén és éhesen? Mi itt a megoldás? Vannak-e csodák? Ha vannak, most kell, hogy jöjjön! De most azonnal! Rögtön! És a büszke, fölényes, okos, józan, nyugodt, bizakodó Molnár Emmy megalázott lelkében remegve, kétségbeesett szivében zokogva halálosan feszült várakozással, fuldokló, alázatos hittel meredt szobája csukott ajtaja felé... — Nyíljon meg! Jöjjön! Jöjjön! A csoda! A csoda! És vannak csodák a földön, vannak csodák az életben. Maeterlinck mondja, hogy a világ legnagyobb katasztrófái mindig valami csodás véletlenségnek' az utolsó percben való beavatkozása által hárulnak el. Hiszen mi is hányszor halljuk: — ...Ha az a golyó csak egy milliméterrel arrébb ment volna... —... Ha az autónk csak egy másodperccel hamarabb (vagy később) ér oda... —... Ha akkor éppen meg nem fordulok, oldalra nem lépek, vagy neg nem állok ... És mindnek a folytatása:... a legnagyobb baj történt volna! De hát a golyó egy milliméterrel arrébb ment, az autó egy másodperccel hamarabb (vagy később) ért oda, az illető éppen megfordult, oldalra lépett, vagy megállt... és a baj nem történt meg. Igen, vannak csodák az életben. Csak amikor már megtörténtek, azt mondjuk, szerencsés véletlen volt. Mindnyájan várunk, áhitunk csodákat, de ha bekövetkeznek, gőgösen és szégyenlősen elvitatjuk tőlük, hogy azok. ...Igen, Molnár Emmy ajtaja megnyílt és ott ál It előtte Karancs Károly. A megenyhült feszültség felszabaduló sikoltásával, a beteljesülés feloldó lendületével fut hozzá és öleli és csókolja és felolvad sírásban és felujjong mondhatatlan boldogságban. Ez sem volt csoda? Karancs Károly racionális, analizá'ó elméjével ki tudta mutatni, hogy nem volt az. Logikus okszerűség volt. Tisztára okszerű logika volt. íme: A Hordókat járta Karancs Károly. Urasan, kényelmesen. Ethajókázott Trondhjembe, onnan kirándult a tavakhoz. Levargerbe, Stankjärbe fel egészen Rinda'enig. Fogékony lélekkel bámulta meg a szinte szimbolisztikus díszleteket, amelyeket a nagy Rendező bizonyára azért helyezett oda olyan szépen, hogy a kiváltságosak szivét-lelkét gyönyörködtesse. Amikor megtelt a nyugodt, fenséges Szépség mozdulatlan pompájával, amikor megtalálta Ibsen lelkét a kövekben'és vizeken, átrándult Londonba, hogy megnézze ezt a városországot Járt a Thames tizennégy hidján, megbámulta a City forgalmát (Itt lüktet a világ érverése!), a West End sötét palotáit (— A középkor lelke kisért itt!), bújta a British Múzeumot és megtanulta, hogy azt Sir Richard Smirke épitette, eláimélkodott Szent Pál katedrálisán (épitette Sir Christof er Wren) és miután a »whispering galleryt« is kitapasztalta, rájött, hogy milyen egyedül van a világon ennyi nagyszerűség, ennyi szépség között. Túláradt a szive Emmy után való vágyakozással. Emmy után, aki mint »megoldatlan probléma terhelte lelkét. És amikor ez a vágy annyira elhatalmasodott benne és rajta, hogy a Piccadilly lármáját Is tulharsogta és az említett nagyszerűségek és szépségek Is elhalványodtak mellette, fogta magát, irt egy berlini tudakozó intézetnek és részletes Információt kért Molnár Emmy nevű állítólagos filmszlnésznőről. Pár nap múlva olyan tökéletes leírás birtokában volt, amely teljesen fedte a vállalat reklámjaiban hirdetett Ígéreteket. Szabott áron mindent megtudott, am! Emmyvel vonatkozásban volt. Azt Is, hogy nevezett hölgy — jelenleg foglalkozás nélkül — ingóságainak elzálogosításából él Igen szűkösnek mondható körülmények között. Több sem kellett neki. Azonnal otthagyta Westminster Halit, sőt az Abbeyt is, amelynek megtekintése aznapra volt programba véve és a legegyenesebb utón, a leggyorsabb módon Berlinbe sietett. És éppen kellő pülanathan érkezett, hogy Emmy szép. de nagyon szomorúra vált szemében a várt csodát jelenítse meg. Holott az egész csak logikai okszerűség, illetve okszerű logika volt. ____ BÄCSMEGYEi napi/) _____ Ott ált előlta Karancs . . . V. Emmy rátapasztotta kezét Károly szájára. — Te most nem szólsz egy szót se! Semmit sem akarok tudni! El akarok most merülni ebben a csodában! Ne szólj egy szót se! Nehogy elmúljon ez a nagyszerű varázslat. És kábíts el! Szerelemmel! Mámorral! Károly szédült a boldogság teljességének ettől a zuhatagától. — Nem fogok beszélni, amig meg nem engeded. Azt sem mondom, hogy szeretlek. Tudod. Érzed. Jöttem, hogy minden vágyadat teljesítsem. Parancsolj! Minden, minden a tied. Amit akarsz. Mit akarsz? — Van valami pénzed? Ne szólj, csak bólints! Kell, hogy legyen. Azért vagy csoda. Igen? Persze! Hát mulatni akarok! Ragyogni! Szép akarok lenni! Veled. Neked! — öltözzél fel! A legszebb ruhádba. Miénk lesz a város! Miénk az élet! Minden! De most zavarba jött Karancs Károly. Tétovázott. Körülnézett az egyetlen — kopott, sivár, szegényes — szobában. — Majd lent megvárlak — mondta — amig öltözöl. Emmy csiklandósan felkacagott halk, búgó nevetéssel. Átölelte Károlyt és megcsókolta. Károly behunyta szemét. Reszketett, amikor érezte Emmy hozzásimuió testét. Már-már magához szorította, de nagy erőfeszítéssel — nemes akarattal — megemberelte magát, fogta a kalapját és kirohant a szobából. Az uccán szitálni kezdett az eső. Kalappal a kezében járkált és jólesett felhevült fejének az eső hüsitése. ...Bolond vagyok! Ostoba voltam! Bent Emmy öltözik és én ... Mohó képzelettel maga elé idézte Emmy vállát, keblét, gyönyörű testét vérétforraló boldogságforrásnak. ...Bolond voltam! Bolond vagyok! Bent Emmy vetkezik. Bent Emmy csókolt és én elszaladtam, mint bibliai József Putifár asszonya előli ...Nem! Most vagyok bolond és rossz, hogy ilyen gondolatokkal merem illetni Emmytl Emmyt! 97. oMaT Emmy az élet legdrágább, legszebb ajándéka! És most képzeletben papot, orgonát és siirü sorokban rendeződő násznépet látott. Igen. így. így lesz. így kell lenni! De... hátha Emmy már nem az, aki volt? Hátha...?? Emmy éppen leért És akkor útra keltek. Bolondosán, szilajjókedvüen átduhajkodták az estét. Megmámorosodtak pezsgőtől, zenétől. De a lelkűk legmélyén valami fájó józanság üllepedett le iszapnak és elbágyasztotta jókedvüket, elvette a pezsgő izét és kesernyéssé tette az örömet. Maguk sem tudták, hogy mi az. De érezték és aztán a vigasságot már csak erőltették. Éjfél már elmúlt, amikor hazamentek. Károly elkísérte Emmyt. A kapu előtt megálltak. Hallgattak, mintha szégyelték volna magukat. Károly beszélni akart. — Majd holnap — mondta Emmy és besietett a felnyíló kapun. Károly sokáig járt még a csatakos uccákon. Elégedetlen volt Valahogy az az érzése támadt, hogy elmulasztott valamit. Élszalasztott valamit, ami sohasem fog visszatérni. Korán reggel levéllel és pénzesutalvánnyal keltették fel Emmyt. Hazulról. (— Most már benne vagyok a csodákban. Hát csak jőjlenek!) Az utalványon tekintélyes összeg. Akár félévig is elélhet belőle. A levélben pedig azt Írja anyja, hogy Brand Emil temetésére — fényes temetés volt, nagy közönséggel -v a megboldogult öccse, Brand Richárd is eljött. Hogy az milyen nagyszerű ember! Felkereste öt (Molnárnét) temetés után a lakásán és nagyon kedvesen beszélt és olyan finoman, figyelmes tisztelettel bánt vele (Molnárnéval). Kijelentette Brand Richárd, hogy neki ajánlja fel bátyja örökségét, mint a megboldogult menyasszonyának és meg van győződve, hogy bátyja szellemében cselekszik. Nagyon kéri, hogy az elhunyt emlékére fogadja ezt el. ... »És mert tényleg a vőlegényem volt, csak addig, amig perfekt nem volt, még neked sem mertem megírni, hát el is fogadtam. így segített meg a Jóisten! Mert mindig bíztam és hittem benne és — tudod — sokat dolgoztam a jótékonyság terén. A vagyon sokkal nagyobb, mint gondoltam. Egész életemre bőségesen és szépen el leszek látva. És te Is, éde3 angyalkám, gondtalanul képezheted magadat pályádon, amelyen Brand ur nagy jövőt jósol neked. Ezt az összeget azért küldöm, mert most itt az ősz és egészítsd ki ruhatáradat. És vegyél mindent, amire szükséged van. És képzeld, a barátnőim milyen kedvesek hozzám! Mind volt kondoleálnl és nem engedik, hogy továbbra is visszavonuljak p jótékonyság teréről. És egyhangúan újra megválasztottak. El kellett fogadnom, mert hálás akarok lenne a Jóistenkének, hogy így megsegített. Csak tanulj szorgalmasan, de ha nincs kedved, ne törd magadat édes gyermekem, gyere haza jzerető jó anyádhoz, nincs utóvégre most már szükséged rá ,hogy idegenben élj. Pártit olyat kaphatsz, amilyet akarsz. De ha jobbnak látod, hogy ott maradj, minden hónapban zsebpénzt fogok neked küldeni és meg foglak látogatni a tél folyamán, mert most ősszel, tudod, rengeteg dolgom van az egyletben, ruhakiosztás szegénysorsu tanulóknak, meg aztán fakiosztás sínylődő nyomorgóknak. Alapítványt is tettem és szép, impozáns sirkövet rendeltem boldogult vőlegényemnek...» Igen, vannak csodák az életben. Anyja ügye Így hát — hálistennek — rendbe jött. És megkerült Brand! És Brandnak köszönheti ezt is. Brandnak, aki nemcsak zseni, de szive Is van. Milyen szépen, milyen finoman csinálta! Brand! Aki e! fog jönni és megnyitja neki az utat a célhoz. És Károly?... Reggel találkoztak. — Szabad most beszélnem? — kérdezte Károly. — Emmy bólintott. Akaratlanul sóhajtott. — Emmy! Nem hozom most ide a múltat. Minek? Csak azt, hogy megszűnt az az egyetlen ak»dály is, amely akkor egyesülésünket gátolta. Gazdag vagyok. Emmy, nem: jómódú, nem: vagyonos. Gazdag! Milliomos! És most határozd meg esküvőnk napját! Emmy hallgatott. Valami szomorúság kedvetlenkedett arcán. Gondolkodott, tűnődött. Nem azon, hogy mit mondjon, csak azon, hogyan mondja azt, ami henne megdönthetetlen elhatározás. Károly — persze — félreértette ezt a hallgatást. — Bánt talán a gondolat, hogy hogyan szereltem vagyonomat? Emmy csöndesen ingatta fajét. De Iíárolyból kikivánkozott. — Igaz. nem fáradságos munkával kerestem. De társada'mi felfogásunk szerint m^gis ... izé ... becsületesen. Nyertem ruletten. Elfogadhatod minden aggodalom nélkül. És ezzel megszűnt persze az az ok is, amely téged erre a nem hozzád illő pályára kényszeritett. Most megszólalt Emmy. — Hallgass meg Károly1 Talán — nem: biztosan — rosszul esik majd. amit mondani fogok. De meg kell, hogy érts engem. Ha szeretsz. Ha úgy szeretsz, engem, a lelkemet, azt, ami bennem van és ami én vagyok, ahogy én kívánnám, meg, kell, hogy érts! Nem leszek most a feleséged. Nem lehet. Ne kérj, n« akarj meggyőzni, ne próbálj rábeszélni! Nem tudok. Nem bírok. Rossz feleséged lennék. Talán el is szökném tőled. Azt mondtad, a kényszerűség vitt erre a
