Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 2$ 98 oldal BÁCSMEGYEI NAFLÖ pályára. Lehet. De most van egy akaratom, ( amely teljesen betölt. Szinte mondhatnám: én vagyok ezé az akaraté! Színésznő akarok lenni! Akarok! És leszek! Nagy, hires, ünnepelt színésznő. Amíg ezt el nem érem, addig más ut nincs a számomra. Ez az akarat uralkodik rajtam. El kell érnem! Addig nincs, addig nem lehet nyugtom! Ha most erről letérnék — de nem térek le, mert nem tudok, nem akarok — folyton égetne, marna, kínozna ez a vágyam és viszszakergetne. Hát ez az! Károly feje lehanyatlott. Értette. — És az én számomra nincs helyed az életedben? Talán segíthetnék... Talán... — .Nem, Károly. Nem lehet. Segítségemre csak az lehdt, aki velem együtt dolgozik és akinek én ugyanannyit adhatok, mint ö nekem. — Megkönnyithetném az utadat. Gazdag vagyok. — Mindig azt érezném, hogy pénzért adtam el magamaí. Hogy pénzért árultam el az akaratomat, amely én vagyok. A művészetemet, amelyről ugyan ma még senki sem tud, de van, de él és élni akar. — És Emmy, soha? Mondd, soha? — Soha? Nem tudom, Károly. Talán ha ott leszek, ahová el akarok jutni. Akkor talán. Akkor, ha szeretsz, a feleséged leszek. — És ha belátnád, hogy hiába? Hogy nem érdemes? — Károly! Te mondod ezt? Nem érdemes? Te, az író? Lehet, hogy hiába. De akkór belepusztulok. De hogy nem érdemes? Károly újra elhallgatott. Valami szégyenkezés bujkált benne. — De miért? — kérdezte elkeseredve. — Hát nem érted. Károly? Ez a büszkeségem. Ez a biztosságom. Nem vásárol meg senki. Senkinek el nem adom magamat. És látom a célomat! És elérem! Károly megrendült. — Nem szeretsz te engem Emmy — mondta busán. — Ha szeretné!... — Károly, menj el most Berlinből! Hagyj magamra! Akarom... — Nem Vrok, Emmy. Fá.i! I égy kegyelmes velem! — Ne kérj! Ne könyörögj! Ne rontsd e', ami szén. Te voltál a csoda, amelyet epedve vártam. Segítettél! És most búcsúzzunk, Károly. Erőltetni semmit sem lehet. — A fejemet tudnám a falba verni! Amikor szegény voltam, szerettél, de a nyomortól féltél. Most... most, hogy gazdag vagyok, nem szeretsz már... — Ne légy néző. Káro'v! Hadd meg az életem célját! Maid... hivni foglak. — A menyasszonyom vagy? Én annak tekintelek! És megragadta Emmy kezét és alázatos szerelemmel csókolta. Emmv eltűnődve nézett reá, maid meghatva simogatta meg — mint akkor — gyéríilő haját... De nem nyugodott addig, amig Károlyt ki nem kísérte az állomásra. Megint egyedül volt. De most nem voltak gondjai. Ur volt, független és szabad. Könyveket olvasott, amikről gondolta, hogy használhatja, ha majd... igen... ha majd megmutathatja a világnak, hogy milyen erők vannak henne. És egy napon leveiet hozott a szolga. »Holnapra az Irodámban. A régi irodámban. Brand.« Megcsólcoita az írást. És: »a régi irodámban«! Ez mindent megmagyaráz. És másnap kilenc órakor ott állt megint Brand Richárd előszobájában. Sokan voltak ott. Férfiak, nők. Most már ismerte a fajtáinkat Maga is de sokszor állt közöttük. Egyik-másik arc már ismerős is neki. Kinéz az ablakon, le az üvegtetői Stúdióra. És a lótás-futásban most már érzi, tudja a tervszerűséget, a rendet, a mindent szabályozó akaratot. Most nyílik a belső ajtó. Az elöszobások most is mind feléje nyomulnak. — Titkár ur! Titkár ur! — ostromolják könyörgő szóval, kínálkozó arccal. A fiatalember kezében most is kis jegyzőkönyv van. És most sem ügyel a kérőkre. — Molnár kisasszony! — szól és meghajol előtte. Az utat már nem kel! mutatni. És ott van a tágas teremben. És a hatalmas asztalnál, amely tele van dobálva írással, könyvvel, ott áll Brand Richárd. Magasan, szmte tulmagasan. soványan, de izmosán, vállasán. Pápaszeme mögül erősnézésfi szeme ragyog. Zsakettben van. E’egans, oarancsoló, lenyűgöző. Elébe jön derűs mosolygással. — Istenhozt?! — mondja és két kezét adja neki. — Újra itt Vagyunk. Ércesen, erősen csengő hnngvr most is a "’»’•bicében érzi Emmy. B’-and á’l és nézi. M"st is min ién Idegszáiában bizsereg a szeme sugara a va1 tag, homnrii üvegen át. De most nem is akarna lerázni e»t az érzést, nem is szágvelli. Mosolyogva, b'ztosan néz a szeműbe és nrngszoritja mindkét kezét. —• Istenhozta! — Igen. Hát itt volnánk. Először rólam. Visszahívtak. Nem akartam. Visszakönyörögtek. Amerikával tárgyalok. De hát ezeknek az embereknek igazán káruk volt és azt hiszik, hogy miattam. Ezt akarom most nekik behozni. Ezért jöttem. Egyetlen darabot váüaltam. De úgy, hogy senki abba bele nem szólhat. Hat hadd térüljön meg a pénzük. Akkor aztán megyek Amerikába. Vagy együtt megyünk kislány? — Majd ön meglátja és megmondja. — így lesz. Most pedig magáról. — Igen. De előbb meg akarom köszönni, amit anyámmal tett. — Semmit sem tettem a magam nevében. A bátyám akaratát teljesítettem. — Köszönöm. Anyám boldog... — Ne erről beszéljünk! A magunk dolgáról. Magáról. Hát hogy állunk? — Tanultam. Mindent. Az életet. Ahogy mondta. Azt hiszem, jól megtanultam. — Mindent tudok. A verekedéseit. Szenvedéseit. Koplalását. Mindent. Felsent is. — Felsen itt van? — Itt. Miért ne lenne Itt? — nevetett. — Mert meg akarta csókolni? — Nem. De ő volt az, aki magát... — Baj az? — Igaz. Ki ő, mi ő maga mellett! — Olyan nagy véleménnyel van rólam? — Igen. Olyannal. — Szép. És saiátmagáról? — Magamról is. Meglátja. Hiszem, hogy leszek valaki. Ha maga vezet... — Vezetni fogom. Én hiszek magában. Hát idehallgasson kislány! Ismeri »Aphroditét«? — Pierre Louistól? Olvastam. Tiltott könyv volt Iskoláslányoknak. — Azért olvasta? Jó. Itt a regény. Olvassa el újra. Még ma! Élie bele magát! Már régen motoszkál hennem. A szcenáriumot Is már régen megirattam. De nem találtam senkit, akire rászabhattam volna. Maga lesz az! — A hetalra, aki ellopatja az istennő tükrét, ékszereit és ővét? — Az. Aki ellopatja, hogy Isteni szépsége ragyogásában egvszer megmutathassa magát az imádó, hódoló nénnek... — Aztán halálra Ítélik... — És a halottról mintázzák a Szépség szobrát. Hogy e' ne enyésszen ennyi szépség. — És én?... — Igen. Maga lesz az, kislány! Maga szép. Nagyszerű. Gyönyörű testében lélek is van! Magának kell ezt kihozni! Vagy belepusztulunk, vagy felugrunk a csúcsra! Van bátorsága? _ Van — mondta Emmy egyszerűen. De az arca kinlrult, a szeme ragyogott, finom orreimpái duzzadtak. — Hiszek magának! Hiszek magában! Ha megbukunk, ki fogiák törölni a nevünket, ha sikerünk lesz... Lesz! De... dolgozni kell! — Nem félek! — Fs a szerelem? Hallottam anyjától... — Színésznő akarok lenn'' Amikor nagyon kétségbe vo'tam esve, é-*em jött. Ide jött. Gazdag és magával rb n rt vinni. Elküldtem. — Miért? — Nem adom el magamat. Sem szeretőnek, sem felesznek. Színésznő akadok lenni! Brand megcsókolta Emmy kezét. Qyengéden, szeretettel. Kissé fátyolos volt a hangja, amikor mondta' — Holnap megkezdjük a próbát Aphroditéból! VI. Most aztán volt min gondolkodnia Karancs Károlynak. ... Mennyire félt, csak attól félt töprengő szivében. hogv ha Emmy maid a nvakába borul, nem fogja tudni legyőzni azt az alattomos gondolatát, hogy nem miatta, hanem a pénzéért jött hozzá. Ez aztán ma'd megrontja örökre a boldogságát, az egész életét. Hit ettől a gondtól, ettől az aggodalomtól alaposan megszabadította Emmy. Odatoppant elébe csodának, mentőangyalnak jelent meg a milli óival a nyomorgó lánvnak — müven szobában lakik! — és most elmegy tőle. E'küldte magától. Mint akkor. Es most viheti a millióit magával. Mi történt? Valami történt az első szenvedélyes csókroham és a bűvös Ítélethirdetés között! Estéből reggelig. De m'? Mi bírta erre az elhatározásra azt a lánvt? Mi volt ennek a rugó'a? A művészet? De miért csókolta akkor olyan szenvedéllyel, amely majdnem az eszét elvette? Küzdött benne a művészet vágva a szerelemmel? És egvlk órában a szereUm, a másikban a művészet vo'r e-ö'ebb? Ez sem jó. Ez sem adja meg a feleletet a ké"désre. Vág’-?__Vem, nern tud ViokryWodni. De beie-pvugoűni srm. bogy ne talá'ia meg a cselekvés belső okát. És forgaíia tovább a lelkében. ...TaUn van va'ami igaz a» elmulasztóit pillanat meséjében? A nülanat, amelyet elszalasztunk, nem tér sóba vissza?... Hogyan is formulázta meg akkor dühösen elkeseredett megái'ariitásSt a nőről? Lélektelen — bár kecses — kis állatok... alacsonyfajta ösztönök rabjai... Ez volna? Térjen most vissza erre a filozófiára? Arra a koldus, gyomorfájós hangulatra, ame'r ezt a meghatározást kitermelte? Bolondság! Ma? Milliókkal a birtokában? És Emmy megcsókolta! És csókja emléke reszket minden Idegszálában!... Vagy?... De hiszen folytathatja a lehetőségek kombinációját a végtelenig. Mi a valóság? Emmy elküldte megint. Igaz. megígérte, hogy övé lesz. mihelyt eléri a célját De... lehet a nőknek hinni? Ml les* addig?... Mihelyt eléri a célját... Mert Emmynek van célja. Művésznő akarjenni és ezért a célért tud tűrni, szenvedni, koplalni és mind.ent — szerelmet, boldogságot, gazdagságot — feláldozni. És célja felé nem a pénznek, nem a vagyonnak a vágya hajtja. Hiszen ime a pénz, a vagyon, a milliók most íelkinálkoztak neki az ő személyében. És nem kellett. ...Talán hát mégsem lélektelen és lelketlen kis állatok? Emmynek célja van. Ezért él. És ő, az Író, ezt nem tudná megérteni? Emmynek kell őt erre inteni? Hát persze. Hiszen ml célja van neki? Volt-o egyáltalán valaha is valami célja, amiért ennyit tudott volna áldozni? Bizony, hogy nem. Csak langyos próbálkozásai voltak, amelyekkel, mihelyt első kísérletre nem sikerültek, rögtön fel Is hagyott. A lelkében mindig felkészült védő erre rögtön ráfelelte, hogy igenis voltak céljai, de... izé... a mostoha körülmények ésatöbbl ésatöbbi. Újra a kérdés: — Hát Emmy körülményét nem mostohák? Csend. Erre nehéz felelni. A benne nyugtalankodó kérdező azonban nem olyan könnyen hagyja magát elhallgattatok — Jó — plszkálódik tovább. — De most nem mostohák a körülményeid. Van-e most valami célod Karancs Károly? Utazni? Jól élni? Az összenyert milliókból költekezni? Bizony mondom néked, nem vagy te méltó Emmy fölött bíráskodni, mert az a lány különb ember náladnál. Neki van joga megvetni téged a pénzeddel együtt! Karancs Károly, a nyomorúságosán tengődő sajtókuli a napszámosmunkájával és elkinzott lelkében csírázó akarásaival hasznosabb volt, mint te vagy a here millióiddal. Még elképzelt regényedben is Mr. Sam Dickson, a pénzkirály, vállalatokat igazgatott, de meg azonfelül világboldogltással is foglalkozott. Ugye akkor el sem tudtál képzelni valakit cél, munka nélkül? Lám Emmy eldobja magától a milliót, hogy céljának, Ideáljának élhessen. És te ezt meg sem akartad érteni! Bizony Molnár Emmy többet ér, mint te. És talán ebben van az ok, amit annyira keresel és nem tudsz rátalálni. Emmy többet ér, mint te. Mert mennyit is érsz te Karancs Károly? Pontosan annyit, ahány milliód van. Vagyis a milliódnak van értéke és te vagy mellettük a nulla! De a védő sem hagyja magái — Bolond beszéd! Ne hallgass rá! A munka dicséretit azok találták ki, akik nem dolgoznak, csak dolgoztatnak, hogy a nekik dolgozókat ezzel a mákonyos maszlaggal kábítsák. Különben hiszen te ismered a munka gyönyörűségét! Te csak nem ülsz fel ennek a hazugságnak? Itt van előtted az éjét, adva van. Leélted több mint a felét és mit élveztél belőle? Bolond voltál, ha most nem pótolnád ki, amiben nem volt részed. Ur lehetsz. Beülhetsz a páholyba, finoman, tisztán, kényelmesen. És te a színpadra, a pódiumra kívánkozol megfizetett, izzadó komédiásnak? Hogy csak a millióidnak van értéke? Igaz. De azoknak aztán van! Hogy pedig pénz nélkül mit ér az ember, azt megint te tudod legjobban. Karancs Károly meg csak hallgatta a benne vitázó két lelkét és nagyon csöndes volt így telt el az utazása. Hazament Hamarjában ez jutott eszébe. * Otthon mintha csupa uj, vagy legalább Is más ember várta volna, mint akikkel azelőtt volt dolga. Sohasem tudta, hogy annyi ismerőse, annyi barátja, annyi jóakarója van. Volt kollégái kérésekkel jöttek hozzá. Pénzkölcsönt, váltóaláirást, pillanatnyi Segélyt kértek. Adott. Mosolyogva, szívesen, barátságosan. Kiélvezte az adakozás gyönyörűségét. Aztán napilapok, hetilapok, folyóiratok, szemlék, irodalmi társaságok és egyesületek jöttek anyagi és erkölcsi támogatásért. Volt szerkesztője kereste fel és megkérte, hogy tisztelje meg a lapot munkásságával. Kiadók írtak, jöttek és kéziratot kértek. Fényes szerződéseket kínáltak. Szinházak darabot akartak tőle. És mindenki — ő maga Is — ezt olyan természetesnek találta. ...No lám! Nem kei! ezekről a kérdésekről olyan sokat okoskodni, vitatkozni. Megoldást találnak azok maguktól is. Összeszedte régi novelláit, amelyeknek egy részét kegyelemből, másik részét kegyeletből közölték, hozzácsapta azokat, amelyeket egyik szempontból sem fogadtak el és csakhamar megjelent első novellas kötete. A napilapok, a hetilapok, a folyóiratok és a szemlék hasábokat írtak róla. Annyi mélységet, életbölcseséget, olyan szépségeket találtak benne, hogy Károly maga is elárnult. De bebizonyították és így miért ne hitte volna el. Előkereste azt a regényét, amely még a fogságban készült és amelyre nem talált kiadót, meg a másikat, amelyet már itthon irt, de amellyel még csak elő sem mert hozakodni. Olyan honoráriumot kapott értük, hogy abból azelőtt egész életére boldogan élhetett volna. Amikor ezek a könyvek megjelentek, az irodalmi társulatok siettek őt tagnak beválasztani. A honoráriumokból nagyszerű irodalmi alapítványt tett. Ezt erkölcsi kötelességének érezte. (Csak nem vágja az egészet zsebre.) Regé-
