Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 45. o!3aí Vasárnap délután lr a Szattier Katinka A vasárnap délutánok fülledt csendje és renyhe unalma nehezedik a káposztaszagu, rosszul szellőzött kispolgári lakásra. A szögletekből és a bútorok alól vio’.ásbarna és mély fekete árnyékok kosznak elő, hogy még nyomosztóbbá. ólmosabbá síi ritsék a levegőt, amelyben egy tétova, határozatlan mozdulatu nehézkes járású asszony imbolyog, aki inkább megszokásból, mint ineggyőződéses kötelességtudásból tesz-vesz rakosgat. A szomszédos ház tűzfala komo ran és vigasztalanul rajzolódik az ég peremére és még szomorúbbá, sivá rabbá teszi az amugyis nyomoruságosan sötét kis udvari szobát, amelyben ma ép oly hiába, mint máskor, parányi világosság küzd az egyre szélesebb pászmákban terjedő és egyre fenyetőbben előnyomuló homállyal. Az asszony szinte belevész, eggyéoivad a környezetével, amely be mint engedelmes gyerek simul bele és csak onnan pislog ki rémü lettel valahová a börtönfalon túli vi lágba, amely alaktalan formában ott viaskodik zavaros kis agya mélyén, talán először az önmagára és az életére eszmélés első sejtelmes deren gése óta. r Nem csinálni semmit, csak egy darabig nyugton maradni, ez minden lopva rejtegetett vágya és erre ivégre most bőséges alkalom és lehe tőség nyilik. Mert amig a férj ott ki'bicel a sarki kávéházban, a nagymama a Budán lakó Málcsi tantihoz te lepiti a kócos, gondozatlan és rakoncátlan gyerekeket, számszerint hármat. A kis mindeneslány is ott viháncol jelenleg valamelyik kültelki ínozi mélyén, a szokásos soffőrrel, Pihenhetne, de mit is kezdjen ön magával? Olvasna, de ebben az ápo rodott szagu kispolgári életben felesleges fényűzés a könyv. Szellemi tápláléknak a hírrovat — betörések, .gyilkosságok — a mértéke. Ezen túllépő igénye nincs ma már. A napi robotba elfáradó agynak ennyi is elég, nem is kell több. Lázongani, tiltakozni, mást akaräri, merni tudni? Minek, amikor a pieglévő ellen úgysem lehet tenni semmit? Úgy kell hát venni mindent, amint van. A kenyérgondok görnyesztő súlya alatt megőszülő férj, gyermekek, a nyomoru házvezetés ezernyi apró-cseprőnek látszó és mégis fontos gondja, a pénztelenség folytán támadó örökös zavarok, a melyekbe belefáradt és beletörődött. Ha lettek volna is eltitkolt, félve ápolhatott vágyai, a kisjövedelmüség örökké éber aggodalma még esi-« Tájukban elfojtotta őket. És kenyérsütés, főzés, mosás, ünnepi nagytakarítások közben elkopott ő maga is. Pedig, úgy lehet, valamikor mást hitt, mást remélt, de az élet nem valami nagvon kiváncsi az egyesek személyi óhajaira. Sőt! Lassanként kezdtek terhére válni ezek a körbe-körbe járó gondolatok, amelyek közölt sehogyan sem tudott eligazodni. Akaratlanul is derűsebb emlékek között kezdett kotorászni. Az egykori kávéházi vasárnap délutánt próbálta újra visszahívni, amely egészen fiatal korában volt az övé, mikor az ura elvitte cigányzenét hallgatni. A férj, a kopott kishivata'nok megivott esy hosszúlépést, ő maga pedig teát szürcsölt, miközben lopva vizsgál gáttá a közönséget. Ez volt minden. Olyan kevés, de akkor egy csillogóbb világ bo'dog Ígérete. És ahogy visszagondolt a régi kávéházra, meg az örömös teasziircsölésekre. eszébe ötlött, hogy egy csésze teával miiyen jól is esnék most leöblíteni ennek az ízetlen egyedülvalóságnak a terméketlen töprengéseit. Kiment a konyhába, felcsavarta a villanyt, amely, isten tudja, milyen Oknál fogva beállott rövidzárlat folytán épen nem halk sercegéssel és ielyillodzó, aztán kihunyó fénnyel, i ugyanebben a pillanatban • lélekzett utolsót. A sötétben elbotorkáit a szekrényig, gyertyát gyújtott és a sp'rituszos gyorsforralón vizet forralt. Az égő szesz lángja kék és rózsaszín köröcskékkel vont dicsfényt a feje körül. A konyhaszekrény egyik rejtett és _maszatos zugában a teát is megtalálta, belehajitott egy csipetnyit a halkan muzsikáló vízbe és csak odabenn a szobában vette észre. hogy a legkicsempültebb és legrepedezettebb csészébe tálalta ki magának a forró italt. Fázósan és rosszkedvűen húzódozott a kis szénszagu kályha mellé, ezzel is jelezni kívánva önmagának, hogy kényelemre is igényt tart. Egykedvűen kavargatta az egyre barnuió teát, amelynek felületén vékony zsirszemecskék úszkáltak. És csak akkor gondolt a cukorra, amikor hosszú elgondolkozás és nekikészülődés után már hörpinteni akart a teából. A citrom is eszébe jutott, amely világosabbá és átlátszóbbá varázsolná ezt a szomqru és anynyira az életére emlékeztető italt, a melyhez méltó keret volt a kicsorbult csésze. Ideges mozdulattal nyúlt az éléskamra kulcsa után, de nem találta. Keresni kezdte, de nem sietősen és türelmetlenül, hanem ráérős egykedvűséggel. Aztán azt is abbahagyta. Bizonyosan a táskájába tette az öregasszony. Már nem is érdekelte, hol az a kulcs. Valami csendes megadásféléve! nyúlt az időközben egészen feketévé sűrűsödött tea után. Nem bánt már semmit. És hirtelen, minden grimasz, undor és ellenkezés nélkül felhajtotta a teát — mint ezt az örömtelen, fakó vasárnap délutánt, az egész életét — amelyből kifelejtették a cukrot M utolsó csésze tea Irta Sinkő Frvin Tán észre sem venné az ember az idő múlását, ha olykor nem ütközne bele cégtulajdonosokba, apákba és anyákba, emberekbe, akiknek arcán a társadalmi fontosságuknak, megfigyeltség tudatának méltósága épületeskedik. De mindunta lan adódnak ilyen korosabb férfiút zavarba ejtő találkozások, mert hát hogyan is szólítsa az ember azt az ügyvédet, ügyvédnét, vaskereskedőt stb.-t, akiket pöttöm lábú kis kófickorukban ismert meg s akikből azóta mindenféle — cégek, dámák — előkelőségek lettek, mig a korosabb férfiúból, kinek az Idő múlását szemléltetik, semmi más se lett, maradt, ami volt: örök Lehotal bácsi, aki könyvelő. A gyerekekből uramisten polgárok lesznek! Mozgás nélkül nincsen Idő, vagy idő nélkül nincs mozgás, igy vagy úgy tanítják az iskolában, hogy hogyan, arra már nem igen emlékszik az ember öreg fejjel, de az biztos, az idő múlik, lám múlik... íme a Hilduskának, a főnök ur unokájának lakodalmáról osont el most Lehotai, a főnök ur unokájának lakodalmáról! És még mintha csak tegnap lett volna Hilduska szüleinek a lakodalma, ahová szintén meghívták Lehotai bá csit Hilduska szüleinek a lakodalmasakkor még Lehotai nem volt gyomorbajos és nem kellett éjfél előtt elszöknie és nem kellett ilyen óvatosan csoszognia a síkos téli járdán. Az huszonhat év előtt és ősszel volt. Huszonhat darab esztendő megint, persze, épp annyi. A főnök ur, az eredeti, a kezdetből való, már csak épp hogy be-benéz az irodába, az igazi önök a hajdani kis Pista lett, az, aki ez is mintha csak tegnap lett volna — az elhasznált, rossz toliakért kunyerált Lehotai bácsinál s akinek a leánya a Hilduska, a mai menyasszony. Jesszus, mennyi idő, s hogy múlik! Lehotai bácsi,igy morfondírozott hazamenet, közben mosolygott, sóhajtott is, fejét is csóválta, egy-egy szót hangosan mondott ki, mint ahogy ez már különösen magányosságban élő más agglegényeknek is szokása és a botja egyenetlenül kopogott az isinciős hazafelé vezető árdán.' Már botjának ez az egyenetlen időközökben való s hol erősebb, hol csendesebb megkoppanása is elárulja, hegy Lehotai bácsi szive ez órában rendetlenül vert s a másik keze a pamutkeztyüben békétlenül heves, rövid gesztusokkal kisérte az ő időről és mozgásról való, elméletileg ingatag, egyébként azonban igen világos gondolatmunkáját. Nem az agglegények önző, morcos fajtájából való volt ő s nem is azok közül való, akik azért nem nősülnek, mert félnek az élettől és az élet folytatásától. Lehotai bácsi olyan véletlenül maradt meg agglegénynek, vagy ha épp mindennek kell, hogy oka legyen, hát akkor azért, mert hamar múlt az idő és ő későn vette észre, hogy milyen hamar. Először nem is gondolt házasságra, -később már igen, da akkor még túlságosan kevés volt a fizetése s azután meg múlt az idő és minden maradt a régiben ,mint Lehotai bácsi a cégnél, hová közel ötven éve, hogy belépett. volt, fogott, Hilduska szép menyasszony hozzá is odament, vele is kezet mindenki kezet fogott vele, akárcsak többi hivatalos vendégekkel s ez jólesett és tovább is ott maradt volna, ha nem zavarta volna a gyomorégése és a tulnagy lárma, meg a késői szokatlan fenn maradás. És még valami: maga a lakodalom, mely a többi lakodalmakat is fel idézte emlékezetében, a második lakodalmait; valami szomorú izgatottság, melyet ő fáradtságnak magyarázott, keserűvé tette neki a megtisztelő együttlétet az ismerős gyülekezettel. Ha okoskodó ember lett volna, akkor talán faggatta volna magát, hogy tán irigység, késett életvágy, sose tüzelt tűzhelye, egész hosszú egyforma élet támadt-e rá nyugalmára, de Lehotai bácsi egyszerű ember volt és csak annyit mondott magában, hogy ideje már Hazamenni. A szobája — egyébként barátságos le gényfészek, melyet pedáns, jó bejárónő takarított — természetesen nem volt fütve s mikor Lehotai bácsi a lábtörlőt dörzsölte kalucsnija talpával, akkor erre való tekintettel lelkében elhatározta, hogy sietni fog a lefekvéssel s gondolta, hogy neki mindjárt jobb dolga lesz, mint amazoknak ott, mert ő mindjárt ágyába fog bújni és áliáig huzza a jó me!eg dunyhát Ámde felcsavarván a villanylámpát, körülnézett a szobában és az ágy ugyan fehéren megvetve mosolygott és az ágy előtt a pokrócon szelíd két hü állatként várt rá a pár puha, meleg papucs — a késői óra ellenére mégse maradt meg a lefekvéshez való kedvénél, sőt inkább annyira ébernek érezte magát, hogy elképzelhetetlen lett volna: igy lefeküdni. Heves, testi-lelki éberségérzés volt ez, olyan nyughatatlan, pezsgő éberség, mely nálánál jóval fiatalabb embereket szokott elővenni s kiket, ha elővesz, akkor vagy bolondul járnak fölaiá a szobájukban, bolondul a kimerülésig vagy elszabadulnak hazulról kávéházba, uccára, társaságba, hogyha nem még rosszabb helyekre. Aligha az a Pohár fehér bor okozta azt, amit Lehotai bácsi a lakodalmon hörpögetett, de akármitől is, elég az, hogy lefekvésről szó se lehetett s tekintve, hogy .másnap vasárnapra esett, elhatározta, hogy kiruccan a szokott kerékvágásból és gyorsan már neki is állt és tüzet rakott a kis vaskályhába. Mikor már égett és ropogott a fa, a játék annyira megtetszett neki, hogy még egy lépéssel tovább ment. Ha az ember nem álmos, ha egész csöppet se álmos és a tűz már úgy is ég a kályhában s másnap alhat, ameddig akar — ugyan mért ne tegyen fel az ember, ha éjfél is van, akkor is, egy kis fazék vizet és főzzön magának finom meleg teát? Mindjárt kedélyesebb lesz a szoba. Sürgött-forgott Lehotai bácsi, valóságosan szertartásosan bánt saját magával. A kis asztalt a kályhához közelebb húzta, a papifmasé tálcát leteritette piros szegélyes tálcakendövei, úgy tette rá az alsó tányérral együtt a csészéjét és a vizet óvatosan öntötte a teáskannát» a’ tealevelekre és élvezte a csendben az elborító víztől felsijtergő teát a gőzt, a tea aranyszinét, mely a villany lámpa aranyfényétől még aranylóbbnak látszott Szépen és hihetetlen fontosnak érezve állt a kis asztal mellett várva a megfejelő pillanatra, mikor a tea már eléggé állt t aztán a szűrőn keresztül leöntötte a csészéjébe. Az asztal mellett a kályhánál a kedvenc kényelmes karosszéke áHt s most közelebb huzva magához a csészét, leült, önmaga és sorsa iránt legjobb szándékkal ült le, határozottan azzal a szándékkal, hogy ma éjid ő is kis szerény lakodalmat folytat itt, élvezni fogja a szobáját, a nyugalmát, a kényelmét, a tea izét, az egész élet izét és kedvtelva készült szemét az ő birodalmán kőriiíjáratni. És különös dolog történt Miután az előkészületek megvoltak és a szoba igazán otthonosan és a rendkiviiliség varázsában nyújtózott a ropogó kályha melegétől — Lehotai bácsi egyszerra egész megzavarodott, — magávai szemben bizonytalan lett. Azzal kezdődött, hogy valami fekete pont irritálta a szemét. Ez a fekete pont egy közönséges szemölcs volt Lehotai bácsi borotvált képének bal pofacsontja fölött összehúzta a szemét, vonogatta az arcizmát, jobb szemével, bal szemével kancsaütott •— * szemölcs nem tűnt el, valahogy most szemet szúrt és soká tartott, mig tudott nem gondolni vele. És ekkor történt a még különösebb. Lehotai bácsi egyszerre egy kezet látott kinyúlni a teáscsésze után. Oldalt vetette a fejét, persze nem ült mellette senki. A kéz azonban ott nyúlt a szeme előtt, az ujjak szétnyíltak és a csésze fülén megint ősszefogódtak. Lehotai bácsi elörehajolt Fele se tréfa: a kéz épolyan, mint az övé s a jégering kilátszik az ing alól a kézfejnél. Ördögbe is, hisz ez az én kezem, az én karom — mondta magában méltatlankodva és úgyis volt és mégis a szeme megbabonázottan nézte, mint csinálnak az ujjak az elörenyuló karvégén. Az ujjak a csésze fülét fogták, aztán a kar megmozdult, a csésze emelkedett és Lehotai bácsi szájánál állt meg a csésze. Érezte és mégis mintha a szoba másik sarkából nézne ide a kályha felé arra az emberre, aki ő és aki ott a csészét felemeli és a szájához emeli. A fogai összeütődtek és a keze mintha megbénult volna. Csak idő múlva tudta vissza ereszteni a csészét az alsó tányérra s mikor a csésze az alsó tányérhoz ért és kicsit csörrent, Lehotai bácsi összerezzent, kezét leeresztette és egész ki volt kelve magából. Mint ahogy, nehezebb számolási műveletnél szokta, lehunyta a szemét, hogy tisztábban tudjon gondolkodni. És ahogy lehunyta a szemét, egyszerre megint látott: látott egy embert borotvált arccal, holdvilág fejjel, barna karosszékben, kis vaskályha mellett, lehunyt szemmel és a balpofacsont felett egy szemölccsel... mit keres ez az ő karosszékében, mit akar tőle, miköze ő neki ehhez az ott ülő Lehotaihoz? Lehotai bácsi felpattant, tágranyitotta a szemét, nevetett maga magán és igyekezett megnyugodni. És nem tudott megnyugodni. Mert ahogy fel— alá járt, vagy valamelyik fiókban motoszkált, vagy ahogy az ablakhoz ment — egyben mindezt a mozdulatot valaki csinálta, akit Lehotai bácsi vacogva szemlélt és nem értett. Kimerültén ült vissza a kályha mellé a karosszékébe. És látta, hogy valaki kimerültén ül viszsza a kályha mellé a karosszékébe és tudta, hogy ez a valaki ő maga, akihez neki semmi köze nincs. Karok, lábak, fej, ujjjk — Lehotai bácsi nézte és rémülten dőlt hátra. — Kiiszom ezt a csésze teát és aztán lefekszem és jól kialuszom magam — gondolta és egyszerre hallotta a saját gondolatát, mintha valaki idegen hangosan gondolkodna szobában. De azért ki akarta inni a csésze teáját, mert ha barátságtalan is volt ez az egész fut :sa állapot tudatában volt, hogy ez csak igen-igen sajátságos, de múló izgalmi állapot, melynek különösebb jelentősége nincs. Ezért nagyon csodálkozott, mikor újból fel akarta emelni a csészét és a karjában nem volt elég erő hozzá. Próbálgatta, erőlködött, tulnehéz volt a karja, nem bírta többé fölemelni. így halt meg Lehotai bácsi nagyo*. csodálkozva.
