Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
46. oldal BÄCSMEGYEI NAFLÖ 1927. december 25. LEVÉL Irta SZENTELEKY KORNÉL — Ó, kedves Kornelil Georgijevity, On el sem hiszi, hogy milyen ostoba s milyen képzelgés tudok lenni! A múltkor, amikor rakoncátlan hópelyliek szálldostak, toszladoztak az álmatag ebédutánban, az ablaknál ültem, belenéztem a hancurozó, kavargó fehér gomolyagba és egészen tisztán, ijedt, boldogságos bizonyossággal éreztem, hogy otthon vagyok, otthon a pusztán, a tambovi guberniában. Úgy éreztem, hogy a szomszéd szobában van drága kis húgom Anya, akit Nyétdnak hívtunk odahaza meg ezüsthaju jó anyám, aki pászsziánszot rak az asztalra. Talán ott van Oleg Szergijevity is, a szomszéd birtokos, aki a nagy Leo Nikolajeviityel és skandináv püspökökkel levelezett, éjjel Svedenborgot, Platót meg Renant olvasta, nappal beszédeket tartott leikeinek a szentirásból, közben pedig birtoka évröl-évre fogyóit, züllött, mint tavaszban felejtett hóhegy. — Milyen érdekes ember ts volt ez az Oleg Szergijevity! Agglegény volt, kényeskedö, piperköc agglegény, akinek nagy, puha szeretet muzsikált a szivében. Úgy öltözködött mint az angol dandyk, amellett széles, hosszú szakállt hordozott, mint az indiai apostolok. Sok mindenről tudott beszélni: könyvekről, álmokról, távoli országokról és elkövetkezendő vildgokróL »Lesz idő — mondotta egyszer elgondolkozva — mikor nem lesz több ur és szolga, gazdag és szegény, orosz és német.* Szeretett gyalogolni, néha gyalogosan járt át birtokáról a füzesek mentén, kutyái vidáman csaholtak előtte, utána, körülötte Többször hívóit sétára bennünket, engem és Nyálát és ilyenkor mindig bölcselkedett, álmodozott, jövőket jósolt, mint valami regényes poéta. Egyszer karácsony előtt felmentünk vele arra a bozótos dombhátra, mely falunk felett húzódott el. Minden fehér volt, a végtelen, varázsos orosz tél aludt, szunnyadozott beláthatatlan messzeségekben. A napraforgó olaja, amivel a szegény zsellérek főztek böjti időben, kifröcscsent a gödhös tűzhelyeken és sürü, lomha szaga ott ólálkodott a fáradt, fehársupkás viskók körül. A dombon csípős szél dudorászott és végtelenbe veszett a láthatár. »Látjátok — mondta Oleg Szergijevity és kinyújtotta kezét *— ez a hazátok, az anyátok, a sorsotok. Oroszország! De lesz idő, mikor nem lesz hazátok, mikor mi sem leszünk s csak Isten marad meg égen és földön, térben és időben.* — Nyéta sokat betegeskedett abban az időben, Oleg Szergijevity majdnem minden délután átjött birtokáról, szánkóját libegő kutyacsorda kisérte és kocssa kövér könyveket hozott be a szobába. »Nyétdnak hoztam őket* — magyarázta sietősen és fontoskodva vitte be a könyveket. Nyéta sápadtan, szelíd, szomorkás mosollyal feküdt a pamlagon, Oleg Szergijevity pedig lassan, simogat ósan olvasni kezdett. Egyszer tündérmeséket, máskor népszerű orvosi könyveket, melyek Nyéta betegségére voltak hit és vigasztalás, néha francia verseket, olykor meg teozófiai írásokat. Olvasás közben mndig magyarázott és kérdezgette Nyétát, hogy tetszik e a könyv. Nyéta rekedten, révedt tekintettel mondta: »Minden olyan szép és maga olyan jó. Oleg Szergijevity. Orvos is jött Tambovból és Oleg Szergijevity hosszasan vitatkozott vele. Az orvos Finnlandot ajánlotta, mig Oleg meg volt győződve, hogy Krim jobbat tenne Nyétdnak. Aztán átmentek az ebédlőbe és hosszan, halkan tanácskoztak. Egyszer csak felharsant Oleg Szergijevity hangja, mint ijedt, kétségbeesett könyörgés: »Nem, nem szabad, hogy ez megtörténjen! Nem szabad!* Az orvos suttogva csillapította Oleget, mi döbbenve hallgattuk a fojtott vitát a zárt ajtók mögül s egyszerre csak Nyéta nagy, szelíd szeméből kibuggyant a könny* — Oleg Szergijevity nemsokára újabb orvost hozott, ujalb terveket, újabb reményeket. De Nyéta egyre sápadt, gyengült és mind ritkábban mosolygott. »A tavasz a legszebb évszak Krímben — biztatgatta Oleg. — Csupa napsugár, ■ csupa virág, csupa illat!... De Nyéta nem hagyhatta el az ágyat sem tavasszal, sem nyáron — soha többé. Fekete madarak rebbentek tel a ráncos ugarról, kozákok vonultak át a falun, sok-sok kozák fáradt arccal, fáradt lovakon: Háború! S egyszer csak Oleg Szergijevity is katonaruhában jelent meg. Zavartan, remegve ment be a betegszobába, mintha először járna ott. »Nekem is el kell mennem — mondta Nyétdnak. — Holnap bevonulok. Isten megáldja Nyéta, gyermekem, mindenségem .. .* Ott álltam az ajtóban és ijedten láttam, amint Oleg Szergijevity Jérdre hull Nyéta előtt és mohón, nyöszörgős kapkodással csókolgatja tűnő. törékeny, vértelen kis kezét. Most értettem csak meg a mindennapos látogatásokat, az odaadás gondoskodást, a furcsa, tikkadt tekintetet, mely olykor odatapadt Nyéta lecsukódó pilláira. Jóformán el se búcsúzott; kábán, könnydzott szakállal támolygott ki a szobából. — Oleg Szergijevity mindössze két A törvényszék nagy Irodájában, ahol akkora volt a csend, hogy csak a tollak percegését lehetett hallani, Privalcsik Ádám írnok ur egyszer csak az asztalára csapott és felkiáltott: — Akkurátusán úgy történt, mint a csendőrségnél. — Parancsol valamit a kolléga ur? — vetette fel a fejét Süket Mihalecz, az iroda vénje. Privalcsik összehajtotta az aktát, melynek utolsó sorait épp most másolta le, a nyullábal végig törölte az asztalt s tölcsért formálva kezéből, az öreg felé fordult: — Akárcsak a csen-dőr-ség-nél! — szótagolta. — Ahá! — csodálkozott Mihalecz és helyeslőleg bólintott. Persze a csendörségnél. Hallottam már ilyesmit Azzal folytatta a munkáját, másolta a következő Ítéletet, amelynek azonban csak a betűit látta, érdemi részét soha. Szép kerek betűkkel mindent leirt, amit elébe raktak, egészen közömbösen, hogy miről van abban szó, mert itt hivatalos titok lévén az anyag, Mihalecz bácsi lassankint önmagával szemben is titokzatosságba burkolózott. Ezért Íratták le vele egyszer a saját halálos ítéletét, sokszorosításra szánt vegytiritávad, a sokszorosítást aztán a rabok végezték el a kőnyomdában. Mihalecz bácsi csak akkor vette észre a tréfát, mikor bekapta a maga végzését a lakásán és este kénye1 mesen olvasni kezdte, hogy mit irt le. Az irodai életbe csakis Privalcsik Adám ur hozott némi élénkséget, ki nem 'ogyva azon élményekből, amelyek vele a csendőrség meg. Ádám ugyanis igazolva' :t volt, mint ilyen előnyben i a pályázatokon és határozottan jü szempontból tekintette az ügyeket. — A nyomozással, már minthogy a gyilkosság tárgyában, nem vagyok megelégedve — jelentette ki a -vasárnapi déli sörözésnél. — Elvégre én is nyomoztam a csendőrségnél. Sőt! Az utolsó szót olyan nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az asztaltársaság tagjai tisztelettel tekintettek rá, a különösen megilletődöttek pedig föl se mertek tekinteni. Csak ráhajoltak a söröskancsójukra, amely újabb vágásért esedezett. Privalcsik Ádám még az irodaigazgató urnák is megmerte mondani a magáét levelet irt, a harmadik csak róla szólt, a haláláról. Nyálának ezt már meg se mertük mondani. Szegény hápogva, nyitott ablaknál vergődött pár hétig majd drága, jóságos kis hugóm is elment. Ismét fehér lett minden: a füzesek, a zsellérviskók, a bozótos dombgerinc, a temető, a láthatár, Oroszország. Árván és hallgatagon ültünk jó anyámmal a borús, görnyedt téli estében. Kint hull a hó és mindent behavaz: múltat, reményt, hitet és didergös, domború sirhalmokat. — Talán ismeri azt az orosz dalt, Kornelij Georgijevity, amely igy kezdődik: Bisztri, kak volni, vszje dni nasej csizni... A napok tovaloccsannak, szétmálnak, eltűnnek, mint a hullámok. Sokszor dúdolom ezt magamban, mikor feleletet kellene adnom miértekre, faggatás, keserű kérdésekre. Miért még élni. küzdeni, holnapot várni, mikor mindent elvesztettem, hazát, otthont, enyéimet és álmaimat? Mint tovagyűrűző hullám, minden eltűnt, elmerült, elsimult az élet végtelen tengerében. Csak én maradtam meg elsüppedt világomból... Egyedül vagyok, messze Oroszországtól... és az emlékek úgy kergetik egymást, mint a hópelyhek, melyek hasonlatosak a tegnap rég elolvadt hópihéihez. mikor még Nyéta is kacagott és Oleg Szergijevity öblös hangon, félrebillentett fellel énekelte a zongoránál: Bisztri, kak volni... — Parancsol még egy csészével, Kornelij Georgijevity? Uj igazgatóságügyi reformok szele mozdult a levegőben, azt tárgyalták minden szobában. Általában egyet értettek mindenben az ellenzékkel, amely parlamenti botránnyal fenyegetőzött, csak Privalcsik volt engesztelhetetlen. — Valamit én is értek a dolgokhoz, — mondta, a nyullábbal hadakozva — s itt nem hivatkozom másra, mint csendőrségi szolgálatomra. Igenis és határozottan nemcsak hivatkozom, hanem jegyezzék meg az urak, hogy utalok is rá. — Az igen tisztelt kolléga urnák igaza van, törte meg a hirtelen támadt döbbenetes csendet egy fiatal napidijas. — Mert ha ő utal is rá, akkor mi nyugodtan mérget vehetünk rá, hogy úgy van. Tekintély volt Privalcsik mindenütt, de sehol akkora mértékben, mint Mihaleczéknél, ahol a mamán kívül Amálka kisasszony fogadta gráciájába. Amálka már közel járt a harminchoz és varrónői munkával lendítette a család anyagi helyzetét. Odahaza csak ritkán vállalt megbízatást, Amálka házakba járt, a társadalom legjobbjaival érintkezett s annyi pletykát és eseményt szívott fel, hogy őt hívták Wochenblattnak s nem a jól szerkesztett helyi közlönyt. Az újság kiválóságát és népszerűségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a nevével illették a sok meséjüt a felháborodottal. — Menj már, te Wochenblatt, mit nem klefetyelsz itt össze! (En tudom ugyan, hogy a szót lefetyelésnek mondják, de Begalakon klefetyelés formájában használták s kötelességem ragaszkodni a történelmi hűséghez.) A nagy irodában szigorúan ült mindenki a hivatalos titkon, a világért sem árulta volna el senki másolás közben azt a törvényszéki Ítéletet, amit a múlt héten hirdetett ki nagy nyilvánosság előtt az elnök, csupán Privalcsik ur társadalmi akciói nélkülözték bizonyos tekintetben a diszkréciót — Tehetem-e vacsora után tiszteletemet? — kurjantott át Mihalecz kollégához. Az megrezzent a hangra, fejét felütötte és szaporákat pislogott. — Tisz-te-le-te-met es-té-re? — ismételte tölcsérszerüen Privalcsik, mire az öreg arca kiderült, sőt nekiszélesedett. — Hogyne, hogyne! Nagyon fogunk örülni. Délben különféle családi asztalok körül szorgalmasa« kanalazták ixodabeli népek a krumplilevest, de valamennyi helyen körülbelül egyforma volt a megindult diskurzus is. — Privalcsik kolléga ma estére Mihaleczékhez megy zsurba. A különféle családi asztalok mind eS voltak foglalva különféle leányzó hozzátartozókkal és mamákkal. — Fogják, mindig mondtam, hogy fogják — indulatoskod tak a mamák. Szemerhányóan néztek a családfőre s csakhamar kirobbantak: — Persze, kiszakadna a nyelved, ha egyszer te is meghívnád! — De édes angyalom — mentegetőzött a megtámadott — ő maga ajánlkozott! Nem hívja és nem fogja azt senkL sekk — Mit ismered te Mihalecznét! Nincs annál ravaszabb teremtés a föld hátán, csak egyszer a kezeiigyébe kerüljön valaki. így adta az férjhez már három leányát. — No, mit akarsz? A legöregebbet még se bírta. — Éppen azért fenekedik most anynyira. Hiába, mindig mondtam, hogy te melletted úgy nőnek fel a gyerekek, mintha árva volna. Voltaképpen úgy állt a dolog, hogy Privalcsikot senki sem unszolta, ment 5 magamagától is Amálka árnyéka után, minden készpénznél különb hozománynak tekintvén a leány varrási tudományát. Éppen csak hogy a nyilatkozattal késett De hát nem is lehet azt elhamarkodni, annyi melléktekintete van az életnek. Ki tudná azt jobban, mint az igazolványos csendőraltiszt, aki nyomozott már erre is, arra is, nagy titkokba kapott bepillantást és kínosan kényes helyzeteket oldott meg, természetesen minden alkalommal a bűnvádi perrendtartás szellemében. Néha úgy érezte, hogy most nyomban szólania kell, de idejekorán felülkere- I kedett a jobbik esze. — Privalcsik, Privalcsik, mire való volna ez a nagy sietség? Mihalecz-anya, akit szükmelltivé tett ' az urával való orditozás, sokszor talált alkalmat, hogy magukra hagyja a fiatalokat s ilyenkor, visszatérve, különös szemjátékot folytatott le a leányával. — Nyilatkozott? —• kérdezte az anyai szem. A lány csak a fejét ingatta s folytatta azt a szendeséget, amely egész lényét körülburkolta. — A csendőrségnél... kezdett bele egy nyílt történetbe Privalcsik ur, aztán szakszerűen lefolytatta az eljárást a történet tekintetében, tiz órakor pedig felállt. — Tegyük el magunkat holnapra, a csendőrségnél is mindig tiz órakor feküdtem le. A több rendbeli anyák hasztalan irigykedtek Mihalecznéra, sokkal keserűbb volt annak a lelke, semhogy megérdemelte volna a fenekedést — Nincs itt semmi remény, mondta elbusulva s utasítást adott Amálkának, hogy fogadja nyájasabban a fiatal nyerges mester köszöntését — Én nem vagyok türelmetlen, mama, — Nem is te, hanem én. Mit gondolsz, nem szívesebben feküdnék le már nyolc órakor? Az Isten győzi ezt idővel, meg pénzzel. Később megenyhült. — Hát nem bánom, megreszkirozok még egy utolsó üveg rumot, ámbár an nak az árát is fölverték harmincöt krajcárról negyvenre. De nem csak ebbe lendült bele, hanem elhatározta, hogy megfaggatja egy kissé Privalcsik urat Finoman, tapintatosan. — Amálkám, mondta, megfőzhetnéd te a teát, az én lábam mintha dagadt volna ma. — ügy van .vizsgázzék az Amálka kisasszony a háziasságból, helyeselt aa ötletnek Privalcsik ur. — Nem tudom, mi lesz szegénykémmel, kezdte a diskurzust kettesben a mama. Maholnap meghalunk s 6 magára marad, mint az ujjam. — Kérem, kérem, az ő tudományával! — ellenkezett Privalcsik. Akárcsak a csendőrségnél. . . Irta Sí. Szigsthg Vilmos
