Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 37. oldal megkapta. Klári a kezeit dörzsölte meg elégedetten, bár aki nem ismeri a helyzetet, még azt hihetné, hogy idegességből teszi. Ám Kiári — mi ismerjük — egy öntudatos dolgozó nő, fittyet hány a férfiakra, legkivált pedig Marton Józsefre úgy is mnt kisbirtokosra, úgy is mint hetyke fráterre. Pontosan hazatalált egyedül is, ennek szörnyen örült és hamar leült levelet írni a barátnőjének: »ás tudod Évám, úgy, de úgy fáj a szivem ... de most sietek ebédelni, mert nagyon éhes vagyok*. Ez utóbbi disszonáns strófa azért hibbant a végére, mert a »Fehér hajó* tűzhelyén kotyvasztott ebéddel beevezett az éthordó fiú és csörömpölve vetett horgonyt az' előszoba asztalán. Klári kinyitotta az, ajtót, de majd becsukta ismét nagy meglepetésében. Majd a szemével végezte ezt a műveletet, de hiába csukögotta, nyitogatta, a látomány nem akart elmúlni. Egy akkora fehér krizantémum csokor, mint egy katedra. Az éthordó gyerek feje úgy bukkant elő a fehérség mögül, mint egy egzotikus lila virág: — A nagyságos Marton ur küldi... és a nagy lila borítékot is nyújtottak mint a küldemény tartozékát. — Még írni mer — háborodott fel boldogan Klári, amikor a fiú már kívül volt az ajtón. Aztán amikor pláne szótávolba érezte, hozzátette: Azonnal vidd vissza! Nem merte ugyan hangosan mondani, mert az ilyen ugrifüleseknek olyan éles a hallásuk, mint a papirvágó. Miután igy nem sikerült visszaküldeni, hát mégis megnézte, mit ir ez a majom: Aranyos Klárika! Igaz, hogy én betörtem a maga ablakát, viszont maga azt mondta rá: ügyetlen majom. Ez kvitt. Maga viszont mégis csak behívott engem tegnap alkonyaikor, amikor ablakostótot játszottam unalmamban a maguk uccájában. Én viszont megcsináltam az ablakát sajátkezüleg. Ezzel viszont bebizonyítottam hogy nem is vagyok ügyetlen. Viszont Maga Kláriira, adott egy csésze teát nekem, amivel bebizonyította, hogy jó szive van. Ezzel is kvittek vagyunk. Viszont az a csésze tea, amit annak az árva tótnak szánt, úgy felmelegitette az én szivemet, ami a tót gúnyában dobogott, hogy én azt az egész szamovár készletet az összes meleggel együtt megakarom vásárolni örökáron. Mondtam anyámnak, hogy a készlet csak Klárikával együtt komplett, viszont fCárika szintén eladó. Csakhogy mi haragban vagyunk és Klárika azért nem alkuszik velem. Megkértem tehát jó anyám, hogy holnap vecsernye után látogassa meg magát és győződjön meg személyesen a dolgok értékéről és minden körülmények között foglalózza le azzal a családi gyűrűvel. Én anyámért fogok menni és ha megegyeztek, azt abból fogom látni, hogy újra fogok egy csésze teát kapni magácskától. Kezét csókolja a viszontlátásig Marton József. U. i. Klárika drága, én a teát rummal szeretem ... Klári ma jól megkésett az Iskolából, j mert még befejezte a barátnőhöz címzett levelet is: »olyas jó volt az ebéd és tudod szivem, olyan, de olyan boldog vagyok... és nem is gondolnád... Egy csésze tette«. DESANKA KREM fiatalon 5 Je at tiszta, matt 9: arcbőrt ad. Aki egyszer használja, más krémet nem használ többe Saját iráakábaa próbálja ki Készíti Stanislav Popovié, "ylgysrorász Velika Kik inda (azé ott Mári&földe) E^yedárusitá» HELLER ÉS VÄZ50HYI VELUCA K1K1NDA i 11619 I NÖVISA9, 0R3AN-PENSI0 Vízvezeték, mosdik, melegvízfűtés. TELJES PEN’S, 0 70-99 Dinár Abonensoknek engedmény. Telofon 25—36 A LI HÁLÁLD,A H i A VMS HAHA ÉS A FAHEDEDO Irta Haraszti Sándor L (Teaültetvény Honkong mellett. A szárító sarkában két kuli beszélget.) Az egyik: Ott voltam, a saját szememmel láttam. A másik: Disznó kutyák... Az egyik: Li ment elöl és kiabált Az angol rendőr megfogta a karját és ráütött a gummibottal a vállára. Li elejtette a zászlót, csupa sár lett, de a rendőrnek ez nem volt elég... A másik (közbevág): És ti mit csináltatok? Az egyik: Odarohantunk Lihez, meg akartuk védeni. A rendőr azonban előrántotta revolverét. A másik (izgatottan): Na és? Az egyik: És agyon'őtte Lit. A szájából csurgóit a vér. Egészen véres volt szegény... A másik (sötéten): A vadállatok. > II. (Jótékonycélu teadélután, öreg uriasszonyok és öreg selyempincsik. A japán földrengés áldozatainak részére folyik a gyűjtés. Pazar toalettek és tüzál'ó perselyek, amelyeket időnkint a teázók óra alá ráznak. A tea után tánc.) — Nahát, ez botrány. Ez a Liptainé örökké azzal a tiszttel lóg. Az a marha férje úgy tesz, mintha nem látna semmit. (Hirtelen fordulattal.) Édesem, nem tudod miért nem jött el Kocovirné? | — Szegény, ilyen pech. Nem készült el az írj toalettje. Azt a lila selymet pe- i dig szégyelte felvenni, mert már két teadélutánon viselte. —Hát bizony drága mulatság a jótékonyság. Örökös harc a varrónővel, a ; fodrásszal, a manikűrrel, jujj, rágondolni j is rossz. — Nem is tudják azok az... izék. Mond szivem, kinek is gyűjtünk most? J — Aaa... nahát, a nyelvemen van, hát nem bosszantó (odaint egy daliás rendezőt). Mondja kedves Qrünfeld, kinek is teázunk ma? (A rendező előzékenyen előkap egy j programot.) — A japánoknak, nagyságos asszonyom. IIL (Déloroszországi kis parasztszoba. Az asztalon szamovár, az asztal k.örül: egy vörös katona és két öreg muzsik. A vörös katona most érkezett Moszkvából. A muzsikok kérdésekkel faggatják.) Az egyik muzsik: Hát lesz-e jövőre háború? A vörös katona Azt még nem tudom, de biztosan sor kerül rá. A másik muzsik (szűrcsői): Aztán kivel háborúzunk? A vörös katona: Az angol, meg a többi imperialistákkal. Az egyik muzsik (komolyan) Ivan Szergejevics azt mesélte, hogy az angolok már megizenték a háborút. A vörös katona: Hol? Az egyik muzsik: A klubban. A vörös katona (mosolyog): Annyira még nem vagyunk (eszébe jut valami, feláll, odamegy a padkán lévő holmijához, kivesz belőle egy gyűrött nagy képet). A klubnak hoztam egy kis ajándékot (a képet odafordítja a muzsikokhoz). Tudjátok-e ki ez? A másik muzsik: Hát hogyne tudnánk. A vörös katona: Na, kicsoda? A muzsikok (egyszerre): Lenin. IV. (Történik a Vajdaságban. A szín: békés, családi otthon. A szereplők: a fakereskedő és felesége. Este van, üzletzárás után. A fakereskedő a kályha mellett ül és teázik.) A feleség (duzzog): Ugy-e megmondtam, hogy vedd fej a télikabátodat... De te soha nem hallgatsz rám. A fakereskedő: Ezt a kis náthát megéri a mai lózung. A feleség (fölragyog az arca): Mennyi? A fakereskedő (rejtélyesen): Találd el. . A feleség: Kettő. A fakereskedő (mosolyog, még rejtélyesebb). A feleség: Három? A fakereskedö (fenékig üríti a csészét): Nem. Négy. Jöjjön Lacika, meséljen ... Irta H s:lein József L Hideg decemberi délelőtt volt, félig megfagyottan rohantam vékony kabátkámban a ropogó, szikrázó dermedt havas uccán. Éppen át akartam szaladni az ucca túlsó oldalára, hidegtől megmerevült nyakam voít az oka, hogy nem néztem körül és igy kevés híjjá, hogy el nem gázolt egy száguldó elegáns kétfogatu. Én is megálltam, a kocsi is megállt. Éppen káromkodni akartam egy kiadósat a kocsisra, pedig inkább az istenverte hidegre ép istentelenül szellös kabátomra haragudtam, mikor a szemem megakadt egy csodálatos valamin, . ami fehér habokba, prémekbe és toliakba volt burkolva és amlből két csillogó diónagyságu drágakő fénylett a világba. Ez a barna szemű fehér csoda ott ült egyedül a hintó lágy ölében, mosolygott valami varázslatos, drága szerelmes mosollyal és egyszercsak csengő, csodálatos tündérhangon megszólalt: — Lacika... Maga az? ... Nohát... A Lacika csakugyan én voltam, de erre a csengő csodálkozásra, ami a habfehér pelyhek közül felém csilingelt, teljesen elvesztettem magamat. Csak hosszantartó néma csodálkozás után tudtam kinvögui: — Giziké!... Hogyan?... Hát megint itthon van? Giziké édesen kacagott a meglepetésen, amelyet .tüneményes megjelenésével szivemben kiváltott. Megszorította a kezemet melegen, lágyan, simogatom — Igen, itthon vagyok, Laci. Örülök hogy találkoztunk. Estért váirom egy 1 csésze teára ... Isten vele... Eljön ugye egész biztosan... Én még soká bámultam az elrobogó fiáker után és gépiesen ismételtem magamban a házszlmot, amit már menőben kiáltott vissza hozzám. 2. Oizfce táncosnő volt, művésznő, mostanig Parisban táncolt az Operában. Kilenc esztendős korában már táncolt a pesti Opera balettkarában. ' Akkor a csöpp táncosnőnek én voltam a lovagja én kísértem el estéröl-estére az Operáig, a tőle kapott szabadjeggyel végighallgattam az előadást egy karzati ülőhelyen, bámultam, mikor különféle csillogó-ragyogó tündérruhában kijött vagy tjzedmagával a színpadra és tánclépésekben tipegett mosolyogva apró társnői között, az előadás végén pedig ott vártam szivdobogva a szinészbeiáró előtt. Magam se voltam több tizenkét évesnél abban az időben, de olyan büszkén ballagtam pöttöm kis hölgyem oldalán, akár egy spanyol grand. Többnyire karonfogva mentünk, a sötét uccákban ismételten szerelmet vallottunk egymásnak és a kapunál, mielőtt becsöngettem volna, cuppanós csókkal bucsuzkodtunk. A sors utóbb mostohán közénk állt, elválasztott minket, két apró szerelmest és évek teltek el anélkül, hogy láttuk volna egymást. Tzennyolc éves voltam már. amikor egyszer az Operaház szinlapján felfedeztem a nevét- A »Babatündér* balettben játszott és íme az én picike barna szerelmem már önálló szerepet játszott Végtelen vágy fogott el akkor Giziké után. Elmentem este az Operába, arra a karzati helyre váltottam Jegyet ahon* nan annyiszor gyönyörködtem máar kicsiny szerelmesemben és ahogy most táncolva kifestve, kivirult szépségében belejtett a nagy díszes színpadra, hevesen dobogni kezdett a szivem. Előadás után pedig odaálltam csöndesen megszorít helyemre, a szinészbejáró elé és mikor Giziké meglátott, sikoltott megcsókolt és karonfogva gyalog sétáltunk baza a Hársfa-uccába. A kapunál pedig hevesen megcsókolt megint úgy mint valaimkor, kis gyerekkorunkban. 3. Akkor már csodaszép kislány volt Giziké. Tizenkét éves volt dús, fekete veit a haja, az arca most is sápadt, amelybő1 szinte sikolíva tört elő egy icipiciké vércsepp: a szája és félelmes fénnyel ragyo! sott a két nagy barna diószem. Tiszta, hófehér, szűzies gyermekszerelem volt az, ami most eltöltötte hirtelen fellobogó szivem mindakét kamaráját Olyan volt a most következő gyorsszárnyú esztendő, mint egy fehér álom. órákig nézegettem szótlan, kábultan, szerelmesen. Csak a kezét csókoltam néha hosszan, boldogan, az ő hófehér keskeny, szép kezét, ennyi volt minden j testiség szerelmemben, a többi csupa lé- i lek, sóhaj, ábránd és álmodás. A vágy, a bűn nem talált helyet az én szűzi, hófehér szerelmemben, amely tiszta és ideális maradt mindvégig és amelyen ő csak csöndesen, elnézően, megértő szeliden mosolygott. Soha sem mondtam neki, hogy szeretem, de tudta, látta, a szememből, mig én sohase tudtam, szeret-e, hiszen semmivel nem árulta el, legfeljebb ha néha szeliden végigsimitotta hullámos szőke hajamat Egyszerre csak vége szakadt ennek a szép, fehér idillnek. Giziké külföldi turnéra indult s azóta nem láttam. Csak a j lapokból értesültem néha berlini és pá- I risi nagy sikereiről. És lám, most egyszerre megjelent foj hér habruhában, ragyogóbban, szebben, mint valaha, egy csodálatos véletlen az ; útjába sodort és a szivem most újabb hat I év után megint csak vadul, őrülten dobogott.., 4 Éppen úgy vert, kalapált a szivem este, mikor bekopogtam hozzá. Kedves kicsi garszon volt a lakása, elől pici szalon, fotelek, pamlag, perzsaszőnyeg, mögötte széthúzott kék függöny mögül kacéran mosolygott hófehér hálószobája. Giziké csodás volt, mint egy istenadta művész ragyogó portréja, a kis szalon s a kék függöny a háttér. Felém nyújtotta mind a két kezét és én csókoltam újra ezeket a karcsú fehér kezeket, mint hat év előtt minden este egy egész éven át Ez a kéz fők visszavitt a múltba, megint szerelmes gimnazista lettem s szerelmem megint oly fehér, szűzies, tiszta volt, mintha az elmúlt hat év csak egy éjszaka lett volna. — Jöjjön Lacika, meséljen... — és belenyomott egy rugós karszékbe, maga pedig a kerevetre ült, lábát keresztbe rakta egymás fölé, pompásan iveit lába, amely kikiváncsiskodott a felcsúszott szoknya alól, kápráztatta a szememet. Szemérmesen fordítottam el fejem az izgató lányványtól, fehér ábrándjaimba disszonánsán fájón vágott bele ez a látvány. Giziké hangosan föikacagott, nyilván észrevette szemérmes mozdulatom. Egy asztalkán már duruzsolt a szamovár, mellettünk kis asztal, megrakva százféle édességgel. Én meséltem. Elmondtam az elmúlt hat év történetét, beszéltem terveimről, küzdelmeimről. — Az első év, amióta Maga elment, a nagy lelki harcok éve volt... — Szegény kis Laci... — mondta és végigsimitotta kezével a hajam, úgy, mint valamikor. A hatással meg voltam elégedve és még bánatosabb hangon folytattam: — Borzasztóan szenvedtem, Giziké, amiért elhagyott. Nagyon... nagyon szerettem magát, Giziké... Vártam az újabb simogatást, de annál sokkal többet kaptam: átölelte a nyakamat testével, hozzám simult, dekoltált, fehér, kerek mellére odavonta a kezein és úgy suttogta vigasztalón:
