Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

58. o!đa! BÁCSMEGYK NAPLÖ WT7 december 25 — Kicsi Lacikám... kfcal ha... fájt?.., ... Forrt a tea, Giziké elszaladt és a tea elkészítésével foglalatoskodott Én pedig felsóhajtottam a megkönnyebbülés sóhajtásával, hogy nem éreztem többé formás forró testét az enyémen. — Az szentségtörés lenne... — ismé­telgettem magamban — az én szerelmem tiszta, mint az álom... nem, nem... az szentségtörés lenne... A tea ott párolgott az asztalon, illatos gőzök szálltak ki belőle, Giziké leült a pamlag szélére. — Jöjjön Lacika, üljön ide mellém... Igyuk meg a teát, mint két kis gyerek... agy, mint régen... emlékszik, kis lova­gom? Ennek a parancsnak szó nélkül enge­delmeskedni kellett Átültem a díványra, a másik szélére, amilyen messze csak ülhettem Tőle. — Közelebb, Lacika, egymás mellé, mint két kis barát... — és hangosan csilingelőn kacagott Giziké. Közelebb húzódtam, a pamlag közepé­re, mire Giziké kacagva tette meg a má­sik fél utat. Szorosan mellém ült karja súrolta a karomat Teáztunk, én szótla­nul, minden érintésére megrezzentem, ő meg ilyenkor mindig kacagott Közben folyton tömte szájamba az édességeket, egyszer pedig azt akarta, igyam az ő csészéjéből, ő meg az enyémből. — Megitta a szerelmemet, én meg a magáét — mondta azután — most már meg is,csókolhat, kis Laci És kínálta felém azt a vérszinü csoda­­esöpp kis ajkát vágyón és kívánatosán. Én ájtatosan, imádságosan érintettem ajkammal az ajkát. Ez a csők olyan volt, mint az imádság. Giziké megint kaca­gott. ö, te kis mafla... — kacagta. — Most én! Azzal két kezébe fogta a fejem, két nagy szemét még nagyobbra meresz­tette, különös láng lobbant fel bennük, aztán hirtelen átkarolta a fejemet és rámvetette magát egy lázas, hosszú csókra. Ez a csók olyan volt mint a bűn... A fejem zúgott, a homlokom lüktetett, szivem hevesen dobogott és a vérem örffiTe* tságvidott ereimben. Egyszerre megértettem a helyzetet... Szent Isteni— Ez a lány akar engem, a vérével, a tes­tével vágyik utánam. Ez a lány a háló­ját kivetette rám... el akar csábítani engem... a bűnre... a kárhozatra... Egy percig küzdöttem magammal... Ránéztem. Most láttam csak, hogy majd­nem meztelen. Formás lábai szinte iz­­zottak felém, a keble fölött a ruha ki­nyitva, szeme szája tüzel és... a pehely­­nyi pongyola alatt... nincs más ruha semmi... Rá akartam rontani, hogy letépjem ró­la azt a kevés ruhát is, arai rajta ma­radt De előbb, egy percre, mégegyszer feltárult előttem a múlt és lelkemből akaratlan hangosan tört föl a sóhaj: — ó, én szép tiszta szerelmem... én édes tiszta szerelmem... És e szavakra megtört a bűnös va­rázs... Én megint az lettem, ami vol­tam azelőtt: fehérlelkü, szűzies, tiszta szerelmes gyerek... Nem erről az álomról, erről az emlékről nem mondha­tok le pár bűnös forró perc kedvéért... Maradjon ő nékem örökre szentség, az álom, az érintetlen tiszta szerelem... Hirtelen búcsúztam valami ürüggyel. Mindent megértett, nem tartóztatott Csak mikor már kint voltam, akkor mondta: — Szamár... És sokáig hallottam még csengő, vi­dám, könnyű kacagását... 5. ...Azóta sok év telt el, Gizikét sohase láttam. Hallom Szentpétervárra került, egy orosz herceg beleszeretett és felesé­gül vette. Ennek az estének bizarr emléke úgy él bennem ma is, mintha csak tegnap történt volna mindez. Soha olyan igéző, kívánatos, szépséges szép asszonyt, amilyen Giziké, volt. És azóta nem szeretem a teát. Ha va­laki teára hív, feltámad bennem az em­lék és a hajamat tépem: — Ó én ideális szamár.., ó én száz­szoros ökör... Bevallom, nem érdemiem meg, hogy mégegyszer ilyen szerencsés helyzetbe kerüljek. Én, amilyen hülye vagyok, ké­pes volnék megint elszalasztani... A méltóságos asszony csésze teája Irta Huberth János (December közepe. Erői tél) Történik Fodor Géza miniszteri tanácsos szalonjában 1. (Délután három óra.) A méltósá­gos asszony, — harminc éves, ma­gas, telt alakú, szép asszony — lát­ható idegességgel sűrűn az ablakhoz megy és kémleli az uccát. A férjét, Fodor tanácsos ur Öméltóságát már egy teljes óra óta hiába várja ebéd­hez. Idegesen felkapja a telefonkagy­lót: — Nagysád, kérem a belügymi­nisztériumot. A kért cim jelentkezik. A méltóságos asszony: Halló! Halló! Itt Fodorné. Halló! Maga az Dönczi? Hagyja, tudom a formulát: csókolja százig puha, fehér kezei­met. Ez most nem aktuális. ...Hogy mi aktuális? ... Tessék? Ak­kor kétszázig egyfolytában....csó­kolja kezemet?... Ne licitáljan a kezemre. Mondja inkább mi van az urammal? Egy óra óta várom már az ebédre! — Micsoda? — Hogy éhes va­gyok? ... Jó vicc. Én sohasem va­gyok éhes. — Hogy mi... miért vagyok ak­kor türelmetlen?... Idehallgasson. Teát adok ma este és arra meg akarok hjvni néhány barátunkat... Hogy kit? Kis kiváncsi! Az öreg tá­bornokot, a képviselő urat és a bankigazgatót. A férjem preferánz­­partija. — A meghívók itt feksze­nek, csak a férjemet várom, mert... Hát hallja, az ő előzetes hozzájárt lása nélkül csak nem hívok urakat tcár^ — Mit?! Hogyan?... Hát ez ma­gától értetődik. Maga, a férjem tit­kára ne lenne meghiva?... De ma­ga ne várjon Írásbeli meghívót. Én hívom meg ezennel... minden kü­lön értesítés nélkül. — Kilencre pontban itt legyen. — De, mondja már mi van az urammal?... A mi­niszternél van bent? Már több mint egy órája?... No, hogy ha kijön, mondja meg neki, hogy türelmeik nül várom... — Mi... Ne.., nem. A teáról maga ne tegyen emlitést. Ez az én ügyosztályomhoz tartozik. 2. (Délután négy óra.) (A tanácsos ur Öméltósága megérkezik. Néhány árnyalattal a rendesnél is komo­lyabb. Feleségének kezet csókol. Néhány udvarias szóval kimenti ké­sését. Ebédhez ülnek kelten: a mél­­íóságos és a felesége.) A tanácsos ur: Titkárom jelentet­te, hogy telefonált a minisztériumba. A méltóságos asszony: Úgy van. Egy kissé türelmetlenkedtem. — Miért? — Ezért, — szólt a tanácsosné — és átadott férjének három megcíme­zett meghívót. A tanácsos figyelmesen nézi a meghívókat és mosolyogva mondja: — Kedves magától, Ilona, hogy teára hivta rendes preíeráncz-parti­­mat. — Ez a három meghívó okozta a türelmetlenkedéseinet, mert az idő haladt és nem akartam a maga előzetes hozzájárulása nélkül elkül­deni a meghivókat. — Ezt mindenesetre jól és okosan tette, mert most uj értesítéseket kellene küldeni az uraknak. — Ui értesítéseket? • if — Igen, kedvesen, és pedig azzal, hogy a tea ma elmarad. — És miért marad el? — Az ötórás gyorssal vidékre utazom. — Ma? Most délután?... — Igen kedvesem. Halaszthatat­lan fontos ügy. Ezért késtem meg na az ebédtől is, mert a miniszter­nek referáltam és ő maga intézke­dett, hogy még ma utazzam el. Hi­vatali sikkasztás történt egy vidéki állami hivatalban és sürgős közbelé­pésre van szükség, ne hogy kitudód­jék az ügy. Képzelem, minő pokoli koncertet rendeznének a lapok, ha megtudnák. A méltóságos asszony: És semmi­­képen nem lehetne ezt az utazást egy nappal elhalasztani? — De kedves Ilona, talán még sem olyan fontos az a tea? — Nekem igen. Én ma este teázni akartam. — Azt megteheti, ha kívánja. — Tudom... De én nem egyedül akartam teázni!... a. (Délután öt óra.) Fodor tanácsol ur Öméltósága elutazott. 4. (Este kilenc óra.) A méltóságos asszony egyedül van othon... A szalonban ül, zongorázik. Egészen el van mélyedve. A nagy csillár nincs felgyújtva, a szobát csak az a két kis, rózsaszínű ernyős villany­lámpa világítja, amely a zongorán áll. Az ajtón halkan kopognak. Az ajtón belép Dr. Tímár ödőa miniszteri titkár: — Kezeit csókolom! Jó estét kívá­nok. A méltóságos asszony hirtelen felriad elmélyedéséből. Felkapja fe­jét és meglepődve, kérdőleg néz a belépő fiatalemberre. Dr. Tímár (kiveszi zsebóráját megnézi): Pontos vagyok. Kilenc órára vagyok hivatalos. Egy csésze forró tea Irta Kotzig Károly — Gyerünk át egy csésze teára! — proponálta a francia, amikor vonatunk a Balatont elhagyta és az üldögélés kis­sé unalmassá kezdett válni — tea köz­ben mégis csak jobban múlik az idő! Az ötlet jónak találtatott és a kis tár­saság hamarosan átcihelődött az utá­nuk következő étkezőkocsiba. Csak olyan véletlenül összeverődött emberek voltak itt együtt, akik majdnem min­den fővárosban összetalálkoztak már egymással, de talán maguk sem tudták pontosan, hova és merre akarnak kilu­kadni ebben a nagy világban. ... azaz, hogy mégis. A jóképű ame­­rikánus nagyon is jól tudta, hogy 5 már hazafelé pályázik. Tanulmányútra jött áf Európába és busás nyereséggel távo­zik. Még el sem helyezkedtünk rendesen, a pincér1 már is ott állt az asztalunknál. Egyik kezével a hatalmas teáskannából töltögetett, a másikkal pedig az öblös cukortartót kinálgatta. Egy pohárka ru­mot is töltött még a himbálódzó csé­székbe ... azután eltűnt észrevétlenül mint valami lelki látomány. A franciának igaza volt, mert teázga­­tás közben valóban gyorsan mullott az idő. Az amerikai barátunk pedig külö­­sen kedélyes utitársnak mutatkozott. Mi még az első teát idogáltuk amikor ő már a második, majd nemsokára a har­madik whiskis üveget bontogatta. Az útlevél és vámvizsgálattal azonban sehogyansem volt megbékülve. Nem is titkolta. — Mi amerikaiak sohasem fogjuk az Önök Európáját megérteni tudni! — — mondotta, amikor a zöldruhás határ­őrök a csomagjaink után érdeklődtek és hamarosan ki is fejtette álláspontját, a mikor a vámvizsgálat után asztalunkhoz ismét visszaültünk. — Nézzék uraim! Én például mező­gazdasági gépeket gyártok odahaza és ha tudni aácarják, még azt is megmond­hatom, hogy szalmaelevátort, még pedig egyfélét. Az én utazóim elmennek a far­merhez és azt mondják: Nézze k%rem nekem van ilyen és ilyen gépem. Ez a masina erre és erre jó. Az ára ennyi és ennyi. — Ahogy azonban Önöknél van ez itt. az uraim egyszerűen lehetetlen állapot Én elkezdek számolni frankban, amott már forintot követelnek. Számolok fo­rintban, jön a Márka, a márka után a si'llng; a silling után a szokol; a szoko! után a zloty; zloty után a leva; leva után drachma; drachma után dinár, di­nár után pengő, pengő után líra. Min­denütt határok, minden ötórai utazás után másnyelvü emberek. Emitt csak pi­rosra festett masinát vásárolnak, tiz ki­lométerrel odébb meg már kéket köve­telnek. Egyik csak bottal csépel, a másik már kézzelhaitja a masinát. Amott gőz­géppel csépelnek, de a két szomszédos földesur közűi az egyik már benzinmo­torral, a másik pedig villanyerővel járat­ja gépeit Ami az egyiknek megfelel az a világért sem volna jó a másiknak. Itt uraim... csak ráfizetni lehet és gyorsan tönkremenni. Kívül már egészen besötétedett és a személyzet vacsorához teritette az asz­­talokaf A főur elénkrakta a jegyzéket és mi ráhelyeztük a pénzeket... azután fogtuk a kalapunkat és megindultunk, Bili barátunk a whiskis üveget is magá­val hozta, mint az emberi élvezeteknek őrá nézve egyetlen, kizárólagos lehető­ségét és visszaültünk előbbi fülkénkbe. A szesz hamarosan álomba ringatta é* csakhamar megjelent homlokán az ex­­tázis párája. Nem akartuk fölzavarni és a francia kollégával a folyosón beszélgettünk. — Hova utazik tulajdonképen? —­kérdeztem csak úgy formaságból. — Nem tudom! Higyje el, igazán Bem tudnám megmondani, hogy hova uta­zom. Triesztig van jegyem ott majd meglátom, hogy délnek megyek-e, avagy ép keletnek. Sokszor akartam már megállni, de képtelen voltam ma­radni. Párist, Londont époly hamar meguntam, mint Luxemburgot vagy Montecarlót. Kinőttem én már a Later­na Magicából. Minden este ugyanabba az ágyba, minden nappal ugyanaz az asztal... ezt én már nem bírom. Menni, mozogni, változni! Változtatni az eget a ruhát, az arcot és a kontinenst A mozdulatlanság helyett a film mozgal­mas élete... ez az én életem! Elől a mozdony éleset füttyentett és egy kedves kis városka lámpái fénylet­tek elő a sötétségből. A kaszárnya, a tanítóképző, a fűrésztelep és a gőzma­lom mind-mind régi jó ismerősök. Soha ilyen nagyon még nem éreztem, mit az »itthon* lenni. A bucsuzkodás rokonszenvében kicse­réltük névjegyeinket és megígértük hogy címváltozásainkat álalndóan tu­datni fogjuk egymással. Az utasembe­rek nagy pályákat járnak be és a pá­lyájuk néha-néha találkozik. Az ilyen ismeretségek azonban annái kedveseb­bek és annál hasznosabbak, minél na­gyobb távolság van közöttük. A találko­zás pillanatában pedig csaknem meg­semmisülnek. Szép hintó várt rám az állomáson é* jól esett beburkolódzni a bundába. Is­merős házak mellett vitt el az ut és bol­dog gyermekemlékek ébredtek az éjsza­kában. A kocsi megállt... és a film leper­gett. Mától kezdve ugyanaz a pamlag.. ugyanaz az asztal. Egy mozdulatlan la­­ternakép vetődik a falra... egy tüzes kandalló. A pamlagon kényelmes házi­kabát hever, a szőnyegen selyembélésü papucsok. Az asztalon egy csésze forró tea gőzölög, amely az embert megköti, és nem engedi el... többé soha. Elvek: politikai viszonyok; nézet; minden meg­­váitozhatik körülöttünk... de a hely, ahova az embert sorsa... a kifürkéss­­hetetíen akarat odaállította... az nem változhatok meg... többé sóba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom