Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25.

RÄCSMEGYEI NAPLÓ

31. oldal

legebb lett a zsidó fiatalság vonzalma, a vallásos tradícióktól, mint — szerinte — sz orientáció esküdt ellenségétől mindjobban eltávolodott, úgy hogy végül az aszszimilált zsidó családok gyermekei nyíltan gúnyolták és lekicsinyelték a zsidóságukat, mint valami ósdi és idejét múlta kellemetlen terhet. A vagyoni jólét és a felvilágosodás folytán beállott vallástalanság nemsokára végleg leszámolt a zsidósággal. Berlin, Breslau, Königsberg zsidó hitközségeiből tömegesen özönlött a zsidó fiatalság át a protestáns egyházba, ahonnan mint antiszemiták lőtték nyilaikat a hűtlenül otthagyott zsidóság felé. Ennek a hűtlen elpártolásnak láttára, egyik berlini dúsgazdag zsidó kereskedő, Dávid Friedländer, aki egyébkent korlátolt ember volt, abbani félelmében, hogy családját is magával ragadhatja a hitehagyás járványa, egy pár jó barátjával valóban komikus mentőeszközhöz folyamodott. Egy hosszabb beadvánnyal fordult a zsidókat téritő Teller főegyházgondnokhoz (1812-ben), melyben hajlandónak mutatkozik a kereszténységre való áttérésre, de csak azzal a feltétellel, ha elengedik neki a Jézusban való hivést, ha felmentik a templomlátogatástól és ha az egyházi hittételeket a saját felfogása szerint magyarázhatja, »mert« úgymond — ő nem vallhatja az egyház hitét és nem szeretne képmutató lenni«. Ennek az ostoba, de egyben becstelen alkudozásnak az eredménye természetesen Teller részéröl a leghatározottabb elutasítás volt

Ami a mai kornak szektárius törekvését a »Krisztus-hivő« zsidókat illeti, ezt a mozgalmat a háború utáni zaklatott kedélyek kilengésének kell tartanunk. Közvetlen az 1918-as forradalmak után Berlinben egy könyv jelent meg Constantin Bnumertöl »Der Judenhass und die Juden« dm alatt Ezt a könyvet bátran nevezhetjük a Krisztus-hfvő zsidók bibliájának. E mfi 345-ik lapján ez a fejezeteim olvasható: »Wir wollen ihn (Cristus) zurück« (Ml vissza kívánjuk Krisztust magunknak). Többek között Brunner itt azt mondja: Ti magatokat keresztényeknek nevezitek, mert azt állítjátok, hogy ti Krisztust követitek. Ha ez a tény tesz benneteket keresztényekké — és mi más tehetne annak? — akkor ti, ahogy ti vagytok tényleg, nem vagytok keresztények. Krisztus zsidó volt; és a legutolsó zsidó inkább keresztény, mint közületek bárki és halljátok: ha Krisztus ma a mi világunkba visszatérhetne, a kereszténységnek meg kellene őt tagadnia: és ez volna a kereszténység vége«. Később ezt olvassuk: Ti nem vagytok keresztények, vagy ha iá vagytok keresztények, akkor Krisztus nem volt keresztény*. Ezeket j az idézeteket folytathatnám, e e két idézet elegendő a Krisztus-hivő zsidók gondolatának megvilágítására.*)

Tagadhatatlan, hogy a 19. századbeli Friedlander-féle és a 20-ik századbeli Brunner-féle mozgalmaknak közös eredete van és ez: a zsidó kérdés megoldása. És ha az előbbi mozgalom a felvilágosodottsággal járó assimilátios törekvésből sarjadzott ki, úgy a Krisztushivő zsidók fellépésének háttere a mindenütt fellángoló zsidóüldözés. Brunner könyve megjelenésekor nem váltott ki semmi hatást, de a forradalmak, a különböző színű terror-uralmak, a jelszavas uccai botrányok és az egyetemi verekedések hatása alatt feltámadt a szektárius törekvés, mely álmodozó, extázisbán lévő nyugtalan lelkeknek naiv szüleménye. Különben is igen érdekes a két mozgalom párhuzamba való állítása. A 19. századbeli zsidó szakadások a kereszténységet akarták Jézus nélkül; — a 20. század uj hitének apostolai meg Jézust akarják a mai pozitív kereszténység nélkül. Ezzel a szembeállítással a zsidóság elintézte a »Krisztus hivő zsidók« vallásalaoitását és fölötte, mint a Friedländer-féle mozgalom fölött, minden emotló nélkül napirendre tér. Kézzel fogható ugyanis a Krisztus-hivő propagátorok absolut járatlansága és tudatlansága a zsidó törvényrendszerben. Mert ha a Krisztus-hittel a zsidóság erkölcsi színvonalát akarják emelni, — akikor kénytelenek vagyunk őket a zsidó irodalom

*) Kik épugy. mint az újkor keresztény szektái, a methodisták vagy a nazarénusok, tagadják, hogy a keresztény egyházak az evangéliumi tanítások szerint élnek és működnek.

két legújabb könyvére figyelmeztetni: Lazarus, Die Ethik des Inđentums és Leo Bäck: das Wesen der Judentums c. müvekre. Olvassák el ezeket az uj apostolok és meggyőződnek arról, hogy mennyire fölösleges az ő »kiáltásuk« a zsidókhoz és mily céltalan az erőlködésük, mellyel minket az igazi zsidósághoz akarnak visszavinni, ők, akik a zsidóságot — soha nem ismerték, történelmét nem tanulmányozták és magas erkölcsiségéről az eddigi indifferens magatartásuk miatt meggyőződést nem szerezhettek.

*

A két értékes cikk, amelyek zsidó és keresztény közeledés aktuális problémáját egészen eredeti megvilágításba helyezik és értékes uj szempontokat vetnek fel, bizonyára nagy figyelemre és érdeklődésre talál és talán a kérdés tisztázásához is hozzájárul.

Dr. H. J.

ÖRDÖGÖK ES BOSZORKÁNYOK

(Egy lap az emberi butaság történetéből)

Irta dr. Seltmann Rezső

Babonáról, téves néphitről akarunk szóiani, oly babonákról, melyeknek hiedelme egykor kötelező volt mindenkire s amelyeknek eredete a tudatlanságban gyökerezik, de amelyeknek következményei több, mint hatszáz éven át vészthozóak voltak éppen a kulturemberiségre nézve.

Messze vezetne, ha tárgyunkat a természeti tárgyak babonaképzeteivel, azoknak mithológiai magyarázatával kezdenék. Az »árnylelkek« és »lehelletlelkek« mindenütt megvannak, úgy a legrégibb, mint a modern korban felfedezett primitív vagyis természeti népeknél, akiket tévesen vadaknak neveznek a rosszul megirt tankönyvek. Az árny- és lehellet-leikek, melyek a görög és római, az indiai és sémi mithoszokból és ehhez képest a költészetből, annak fennmaradt nagyszámú emlékeiből sem hiányoznak, ártatlan és naiv ostobaságok voltak. Ma már a pszihológia és külön a pszihoanalitika bebizonyította, hogy ezek álomképek, melyeknek eredete a halálra és a meghalt vérrokonokra való gondolás, álomban való aggódás, az elhaltak és a saját sorsuk miatt, s az álomkép folytatása az n. n. élő-álomban, mert a primitiv gondolkozás az álmot a valóságtól nem igen igyekszik megkülönböztetni, sőt nem is igen tudja azt tenni. Az álom eme metamorfózisa eredményezte az ókori mithológia legszebb költői termékeit Az álomképben jelentkező szellem, vagy jó vagy rossz szellem lesz, s minthogy a primitív ember környezetvilágában az állatok szerepe rendkívül nagy és aránytalanul nagyobb, mint ma, azért — és mert az álomképben egyidejűleg jelentkezik az állatkép a halottakkal — egybekapcsolta a primitív fantázia az állatot az elhaltak szellemével, amiből azután sokszor védőszellem, totem lett Hogy ennek a társadalmi életre mily döntő hatása volt, azt nem célunk itt kutatni, csupán megállapíthatjuk, hogy az igy, álomkép utján megalkotott szellem farkas, hüllő, madár vagy más állat formájában előbb egy család, majd egy egész családtörzs (clan) toteme lett, melyet tetováltak, amely körülmény viszont a képírás, majd közvetve az írás feltalálásának alapjává lett

A középkori — tehát a müveit ókori népeknél sokkal primitívebb gondolkozásu és vallási dogmáktól megkötött — ember is álmodott Álma a meghalt hozzátartozók sírját kereste fel s a ki etlen pusztaságban a sírok körül üvöltöző farkasokkal találkozott Eme aggodalmas álomkép vezetett a középkorban, igen terjedt, de már az ókorban is meglevő ember-farkas (Werwolf, lykanthrop) képzetéhez vagy ha madárral párosult, a vampiréhez. Mindkettő kártékony szellem, mely az aggódó álomképben kiszívja a vért. Ez utóbbi körülményt Freud követője, Jones kanadai orvostanár *) a lidércnyotnásos álom tüneteinek tartja s ennek megértése vezet tulajdonképpeni tárgyunkhoz.

A lidércnyotnásos álom mindig aggódó álom, melynek eredete nem a bélfunkciókban, hanem —< Jones szerint — a kinem elégített szexualitásban kelj Ernest Jones: Der Alptraum. (Schriften z. angewandten Seelenkunde. Bd. 14.)

resendő. Hogy ez igaz vagy sem, azt az orvostudomány dolga eldönteni, mi csak azt jegyezzük meg, hogy éppen Freudtól teljesen távolálló komoly belorvosi munkák, de úgyszintén a pszihológusok és ethnológusok (Wundt és Tylor) is e tekintetben feltétlenül az amerikai orvos emlitett álláspontján állanak. Mondjuk meg most már nyíltan, mit jelent az álom aggódása? Ennek jetentése a kivihetetlenség látens gondolata. Minthogy a lidércnyomásos álom minden esetben aggódó, de kéjes álom is egyszersmind (e két kellék nélkül az álom nem lidércnyomásos), innen magyarázhatók az eme álomképből eredő képzetek: az incubus vagy ördögkép, a succuba, vagyis a boszorkánykép és ezeknek számos variációja, melyeket a népfantázia megalkotott Hogv eme eredetileg szószerint egész mást jelentő ártatlan szexuális képzetek később ördögökké és boszorkányokká avanzsáltak, arról akármelyik nyugateurópai nyelv szótára meggyőzhet bennünket Az angolban p. o. az incubus ugyanazt jelenti, mint a devil. Mindkettő ördög, mely alakját tetszés szerint váitakoztathatja, p. o. Chaucernél, a középkor eme legbájosabb költőjénél az asszonyok ördögképei jámbor franciskánusok. Azonban nem mindenki fogta fel ily kedélyesen az ártatlan álmot, mint az angol költő. A néphit csak tudatlanságon alapult, amikor az őt molesztáló okot molesztáló személyekké emelte, akikről éberálomban tovább fantáziáit, úgyhogy végül mindenki hitt azokban a személyekben, az ördögökben és boszorkányokban. S itt egy igen jellemző körülményt kell leiktatnunk. Még a középkor első felében ezek a szexuális eredetű képzetek ártatlanok voltak s azt a humánus Nagy Károly és leszármazottjai kellő értékükra alászállitották, sőt az ördögök létezésében való tévhiedelmek a 8. századbeli paderborni zsinaton — melynek hü mása a két századdal későbbi szatmári zsinat Kálmán király idején — hivatalosan letiltják, addig a középkor másik felében azt látjuk, hogy a téves néphit, párosulva más babonákkal és előítéletekkel, kezd komor, majd vérengző formákat ölteni. Az kétségtelen, hogy maga a világi gondolkodás és az ezt képviselő állam is mindenütt hibás ebben, de az is bizonyos, hogy Aquinas Tamásnak, a rendkívül nagyeszű szkoiasztikus filozófusnak mégis döntő érdemei vannak abban, hogy ez a babona pusztító hatású lett, mert 6 volt az, aki a »Summa Theologiae«-ben vallja az ördögök és boszorkányok létezését és ő kapcsolja össze az eretnekséggel és varázslással ezeknek működését. Minthogy pedig Aquinas szerepe döntősulyu volt, azért később épen a reá való hivatkozással lett dogmává később az egykor ártatlan néphit. így azt tudjuk, hogy ami a középkor első tizenkét századában veszélytelen volt, az épen a

művészetek és tudományok születése kezdetén fokozottan növekedő veszedelemmé változott. A 15. század végén

azután az Egyház feltette a koronát a tévhitekre, melyeket kötelezővé tett

IV. Sixtus és VIII. Ince bulláik alapján. A kötelező hit nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy aki mert bennük nem hinni, az feltétlenül máglyára került.

Vili. Ince pápa, VI. Sándornak, a Borgia-pápának közvetlen előde volt, aki

azonban sokkal ártalmasabb volt a kultúrára, mint maga Borgia, akit tulszigoruan szoktak megítélni, holott mindössze korának emberi volt. Az emlitett VIII. Ince, — akit rengeteg gyermeke miatt »Róma atyjának« neveztek a kortársak — volt az, aki két német dominikánust, Sprengert és ftístitorist megbízta a hírhedt »Boszorkánykalapács« (Malleus Maleficarum) megírásával. Ez a szörnyű munka a könyvnyomtatás legrégibb termékei közé tartozik s az emberi butaság és gonoszság elismert quintessenciája. Bár kátéja volt ez két századon át nemcsak a katholikus, hanem a protestáns ördöghivöknek is, de terjedelménél fogva is figyelmet érdemlő. Az ördögök és boszorkányok minden tulajdonsága, felismerésük módjai, kikutatásuk, büntetésnemeik stb. részletesen le vannak itt Írva s hatása irtózatos volt abban a kopban, amidőn a hitújítás dacára épen a legműveltebb államokban, Német-, Francia- és Angolországokban óriási méreteket ért el az ördöghit, melyet az összes nagy történészek boszorkányepidémiának neveznek. Hogy mily óriási volt ennek az elterjedése a renaissance és humanismus korában, sőt egész a 18-ik századig, arról bárki meggyőződhetik Hansen, Bezold, Burckhardt, Buckle és Lecky klasszikus munkáiból, mert ők azok, akik a babonák történetét legnagyobb figyelemre méltatják, miután azok az emberi történésnek évszázadokon át legfőbb kitevői voltak.

Térjünk vissza most már az ördög- és boszorkányhit megmagyarázására. Jones, mint mondtuk az elfojtott vágyra s az ennek kapcsán jelentkező álomképre vezeti azt vissza. Ez a vágy szerinte abban áll, amiben az infantilis, a gyermekkori öntudatlan utánzás, mint a mitológiai Oedipusnál. Az álmodó vágya az atyát utánozni, másrészt azzal dacolni. Mindez azonban tudat alatti kép. Ennek szymboluma az ördög, legyen az akár az ótestamentumi sátán, akár Mephisto, akin az őrdőgkép összes tulajdonságai megvannak, ugy, mint azt a 13—17. századig az óriási demonologiai (ördögről szóló) irodalomban megtaláljuk s amelveket Goethe kiválóan ismert. Ha mindezeket a tulajdonságokat, melyekkel a néphit s az egyházi és világi szakírók az ördög s boszorkány sajátosságait megállapították. egybevetjük, akkor azt a következőkben lehetne összegezni: Mindkettő változtathatja tetszés szerint alakját mindkettő gonoszságra, főleg bujaságra és paráznaságra csábit; rájuk nézve távolság térben és időben nincs; koson, macskán, seprőnyélen köz'ekednek (ez utóbbi phallus-symbolum); mindenféle elképzelhető és pathoiogikus pervezitást gyakorolnak: orgiákon, az

u. n. boszorkányszombaton (eredete: a görög »szabadzein«. »táncolni«, és nem a szombat) az u. n. feketemisét gyakorolják, ami a vallás szimbólumainak a teljes fonáka. Ez utóbbi kép is tiszta szexuális pervezitás, annak minden mocskával. Ezek mellett a legfontosabb tulajdonságuk ugy a boszorkányoknak, mint az ördögöknek, hogy csupán csak csábítanak rosszra, de a kivitelre az erő hiányzik bennük. Ez utóbbi az impotenciának felel meg s bizonyítja a pszihoanalitikus megállapítás igazát, mely szerint a visszafojtott vágyból eredő aggódó álomban a kéjes érzés párosul a lidércnyomásos álomban, ahol az aggódás a vágy nem-teljesülésére vonatkozik.

Sajnos, e szűk keretben nem időzhetünk bővebben eme kulturhistóriallag annyira fontos tárgynál, melynek hatása oly pusztító volt évszázadokon át, attól kezdve, hogy a bennük való kötelező hit dogmává lett, melyet csodálatos módon vallottak nemcsak a római egyház követői, hanem Luther. Melanchthon, a methodista egyházalapitó Wesley, Stuárt Jakab angol király s az angol protestáns teológusok is akár a spanyolok, franciák és olaszok, sőt a világi tudósok közül is egy olyan nagyság, mint Bodinus, a modern államjog egyik megalapítója. Hogy mily borzalmakkal járt ez a téves néphitből eredő kötelező babona, arra elég annyit megjegyezni, hogy a tudomány megállapítása szerint a 15—18. századig több áldozata volt ennek, mint az összes akkori háborúknak együtt