Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
Í927 december 25 3 2. oiđai BÁcsMEtrrar raflő Könyörtel ifjúság Irta Petiovics Veljkó Ma éjszaka a vén emberről és az anyókáról írtam, akik azon civakodnak, hogy ki hal meg a kettőjük közül és kinek kell előbb meghalnia? Egyik is, Másik is fenntartja magának a jogot, hogy ő legyen az első, ha c3-.k tizenkét órával hamarabb is, csak azt érje el, hogy a másik fogja le kihunyó szemeit. De épen egy mondat közepén, amelyben Steges bosszuságnatk-és fájdalomnak is kellett élnie, nagyot serceut a toliam, szétnyílt és megállt. Mintha a földszinti ablakon keresztül valami boszorkányos kéz méz-sört loccsantott volna a tintámba, józan teámba csípős á'jpast es a szamovár csendes duruzsolásába belevegyült a tambura hangja. Valami távoli, apró tambura, amely kedvre dérit és megcsiklandozza a fület és a talpat. Isten áldjon .meg benneteket, öregeim, pihenjelek le egy kissé az árkus papirosok közé, várjatok és a viszontlátásra az első eljövendő esős éjszakán. Hogy is történhetett, hogy eddig nem nyitottam ki az ablakot? Mögöttem a dohányfüst örvényük és a sárga fény, amely a földhöz van szögezve, nem elég erős, hogy kikandikáljon a szabadba. Mert künn hermelinesen, királyian szétárad a holdfény. Köröskörül a felső Vracsar háztetői fénylenek. Az ucca fele .-árnyékba fekszik, másik felén pedig a fény és lágyság patakja ömlik el. A tamburaszó egyre közelebb jön és vele együtt mintha együtt a holdíény is növekednék. A saroknál, mintha c'-uk tt kapu mögül lépnének elő, négyen jönnek be az uccuba, egyik a másik mellett, mennek az ucca közepén, verik a tamburát és énekelnek. Mint a szálfák, födetlen fejjel és fiatalon, szétfrecskendezik a nóta hangjait a nyirsp i'giri csendességben és mögöttük hosszú, ferde árnyékok ereszkednek, mint üsző palást, amelyet a fiatalság és a holdfény kölcsönzött a részükre. Ég a holdíény mosolya Kinyílott az orgona, Kell lel lányka szedd mind össze, jönnek hozzád kérőbe... Szomszédom, a csatócs is kidugta a fejét a holdvilágba, kusza hajjal és képpel, mintha hideg vízbe nyomta ve.na es úgy zsörtölődött: — Jobb lenne, ha a könyvetek mellé ülnétek, semmint itt tekeregtek az éjszakában, mint a kandúrok... pihenni sem hagyják az embert... holt "van Ilyenkor az a zsandár, hogy nem hall semmit.. A diákok nevetnek és mintha nyi! lenne a húr rácéloznak a szomszéd orrára: — Nem vendégelnél meg bmr.unkeí Zákó gazda? A szatócs dühösen becsapja az ablakot, a diákok meg elolda'ognak, viíiorászva és vidáman tréfálkozva. Messziről még sokáig hallatszik időnként a brácsa, a dalt csak sejteni lehet, mig végre minden el nem sülyed a csendben, a holdvilágban és az emlékezésben. Tavasz é^huszesztendő! Hát te már elfelejtetted a tiédet Zákó gazda? Lásd, én még jól emlékszem a mi boldogságainkra. Az ilyen holdvilág nekünk is jobban a fejünkbe szállt, mint akár egy liter budai bor. A mi sapkáink is a tarkóra szaladt, zsebünkben az utolsó garasok csörögtek, mi is nyersek és felfuvalkodottak voltunk valaha. A pesti szerb templom mellett még állott a Tekel-itézct, rajta az ószláv felírással. A földszinten az öreg, hosszú szatócs, Fojt, az első emeinm Sztévó bácsi, az öreg, javithatat'a i hohémd1- rektor, a második emeleten pedig vagy húszán mi. diákok, meg egy csontváz, amely az orvostanhallgatók részére volt rezerválva, máskülönben pedig a mi népszerű »Uros kollégánk« volt. Mihelyt éljött a március, vacsora után az étteremben összeszámoltuk a péT.ui.kt-t és elosztottuk úgy, hogy minden fejré egy forint jutott, aztán hónunk alá a tamburát és mentünk sörre, am a bizony s márciusi sörre a Scholzhoz, abba a régi ósdi, szerb lebujba. Oda még csak csöndbe mentlink, de visszafelé már énekelve, muzsikálva és a rendóisíg ;óakaratu asszisztenciája mellett, amely tradícióból is tisztelte a »bácskai jurátusok« privilégiumát. Ha pedig a holdfény olyan volt, mint ez a ma éjszakai, akkor valamennyien kimentünk a mi régi udvari balkonunkra és énekeltünk, mindaddig, amíg a jó direktor meg nem kért, hogy hagyjuk ábba, mert esetleg berekediink a holnapi szerenádra. A Tekelüánurnra egyenesen sértő, ha azt mondjuk, hogy udvar volt, mert az több volt udvarnál, hatalmas tágas kert terpeszkedett mellette. Széles kert, kanyargó ösvényekkel és sok-sok nagy fával, amelyeket még az öreg Tekeli Száva ültetett el, több mint hatvan esztendővel előtte. A hatalmas akác- és töigyplatánok ágai egészen a balkon vaskorlátjáig értek. És alighogy kirügyezett a tavasz, egészen a vizsgákig valamelyik fa mindig virágzott nálunk. Különösen ilyen éjszakákon, mikor eiíeküdtek a nagyvárosi füstfellegek, kigőzölgések és eltűntek a bérkaszárnyák csúf, meztelen falai mögött. A rni Tekeli-intézetünk kertje az elhasznált, rongyos kémények, piszkos ab'aku, hátsó kis szobákat rejtegető nagy városi házak közt valóságos oázis volt, eibajolóan tündén illattal, ezüstös-zöld, különös hangulattal és az erdő susogásával. Még Csckonics gróíék protestálása- sem használt, le nem feküdtünk addig, amíg el nem kantáitok, el nem suttogtuk, avagy él nem sikoltottuk tavaszi műsorunkat, kezdve a parasztos »Szr/z pap táncolt egy sorba« cimii daltól egészen az »Ochridi forrásokig«. Egy izben szintén így hangversenyeztünk, egyik lábunkat átvetve a korláton és ölünkbe kapva a tamburát. miközben Ádám barátunk, aki delibláti gyerek volt, magas terrorján énekelt, esdekelt és fenyegetőzött a hold felé, hogy a »Sána lelkem, Sána« egyszer már nyissa ki az ajtót De egyszer csak észrevettük, hogy a hold és Sána helyett, túl a planátok lombjain, a másik ház második emeletén, a - Drh ihm« valaki kivilágította az ablakot. Nem hagytuk abba az éneket és a muzsikát, nem figyelmeztettük egymást a jelenségre, de továbbra is odaszegeztük tekintetünket a kivilágított ablakra. Azon pedig egy árnyék ringatózott és mikor az ablak kinyílt, mi izgatottan láttuk, hogy éjszakai fehér ruhájában valami nőalak áll ott, elrendezgeti a haját és talán a sáijába burkolózva mélyen kihajol az ablakon és úgy marad odatámaszkodva, hallgatva a mi éneklésünket ós átnézve sötéten, lombokon, ránk tapad a pillantása, ránk, akiket beeztisíözött a holdfény. Akkor aztán mi, minden megbeszélés nélkijl is, elindultunk a helyünkről és oda csoportosultunk, ahonnan legjobban láthatók és hallhatók voltunk, feléforditottuk az arcunkat, a mellünket és a hangszerek nurja t is, szembe vele és igy folytattuk tovább a hangversenyt. Szólistáink nem emelték többé a hold felé a fejüket, hanem csak uj hallgatónknak énekeltek, vigyázva arra, hogy a kicsinyke suttogás se menjen más irányba, csak oda. A nemzeti programmot kibővítettük minden lehető és ismert operaáriával. Manón, Tosca, Elvira és Carmen áriái röp'-ó 'les i levegőben, hozzá, akit mindeme operált I hősnőjének képzeltünk és szegény Szté-1 vó bácsi hiába kiabált ott lenn, hogy Jusztina nagynéninek migrénje van, mert mindaddig, amíg Dulcineánk, talán az éjszaka hidegétől, nem egyenesedett ki és nem zárta be az ablakot, mi sem mutattuk a hajlandóság legkisebb jelét sem, hogy aludni térjünk. És ettől kezdve az 'smceten hölgy álmaink és beszélgetéseink tárgya, szerenádjaink hercegnője lett. Többé már nemcsak a tavasz, vagy a holdfény csalt ki bennünket a balkonra; este tiz óra után mindig pontosan és rendszeresen összegyűltünk, mintha megbeszelt tárgyalásra vagy szerelmi találkára mentünk volna. Válogatott énekszámokkal készültünk jóelőre. sőt újdonságot is vittem a dologba azzal, hogy Heinétől, a Rómeó és Júliából, sőt a Vojiszlávból is a legszerelmesebb verseket eldeklamáltam, miközben mellemet ülögeltem és szemeim forgattam. Később szokásba vettük, hogy csókokkal búcsúzzunk tőle, miközben diákosan nedves szájunkról ujjunk hegyével csókokat dobáltunk felé. át a harminc méternyi tavasa* .1 És ami legérdekesebb, eme együttes éjszakai szerelmünk szolidaritását soha senki sem zavarta meg holmi hétköznapi mondással vagy cselekedettel. Együttes ebédenik idején lelkesedéssel .'.á íuk ió!a, de senki sem érzett hoitni iéitékenységfélét, avagy annak a ki 'mását, hogy az imádott nőt nappal is lássa, megismerje, vagy bármi közelebbit is megtudjon róla. Pedig ennek az ideje is eljött, egészen véletlenül és, sajnos épen velem kellett megtörténnie az esetnek. Egyik künnlakó társunk, .Matches technikus uj lakásba költözött, valahová egészen közel, a Kecskeméti-uccába. Mikor először kerestem barátomat az uj lakásban, a második emeleten, valami özvegyaszszonynál, egy öreganyóka nyitott ajtót, aki a nevét sem tudta a lakójának és csípőre téve a kezét, átkiáltott a másik szobába: — Lizi, Lízi, hogy Is hívják a mi szobaurunkat? Ma... Madejics? Erre aztán egy magas, sovány és őszülő nöszeméiy jött elő, szokatlanul kemény, hosszú termettel és beesett, himlőhelyes arccal. Ritka, vöröses szemöldöke alól elnézve a fejem fölött, fölemelt és erősen összeráncolt homlokkal beszélt, visszatetszőén, mintha valaki harmadik személyhez szólna, akit nem is lát: — Igen, Matejics Miklós ur tegnapelőtt óta nálunk lakik, öt keresi? Tessék errejönni! Átmentem valami szalonfélén és barátomat kis szobájában találtam, amint rajztáblája fölé hajolt. — Várj egy kicsit, amíg ezt befejezem. Hogy tetszik a szobám, mi? Kicsiny, de tiszta; svábasszonyok, »peinlich rein«, minden lépésem után takarítanak. — És mindig ezen a szalonon kell keresztüljárnod? Ez nem lehet valami kellemes. — Ah, nem! Hátulról is bejöhetsz, az udvaron keresztül, azon az ajtón. Várj csak, megmutatom. Erre a folyosóra mehetünk és ott a konyha meg a spájz. Nézd csak, akár a patikában. Nem engedik még azt sem, hogy a szennyes fehérneműt a szobában tartsam, hanem ki kell tenni valami régi ládába. Ahogy a barátom kinyitotta az ajtót, tekintetem egyszerre a zöld lombra esett, amely messze lenn az ablak alatt ringatózott. — Mi az ottan? — Hát nem látod, nem ismered meg? Hahaha, hát a Tekelijánum, a »szerb park«, ahogy az én vénasszonyaim mondják. »A romantikus kilátáshoz« hahaha!... A fejemben azonnal felgyulladt a gyanú villáma. Odaléptem az ablasnoz kihajoltam, felnéztem, lenéztem, a fáinkra, aztán a balkonunkra és összehúztam magam egy pillanatra, mintha valaki hideg vízzel öntött volna végig. Szomorú is, meg dühös is voltam és nem is kívánva, hogy mégegyszer lássam öt, aki, szegény, akaratlanul is becsapott bennünket, hazasiettem, hogy közöljem barátaimmal, hogy miiyen is; volóságban a mi szép Helénánk. Mert ezt nem volt szabad elhallgatni. Igaz, valami nagyszerű lett volna hagyni őket és látni, hogy olvadoznak a szerelemtől és a szenvelgéstől. Ez olyan mulatság lett volna, amitől az ember hasát foghatja nevettében, — de nem kollegiális. Valamennyien kacagtunk az »ördögit véletlen, kolosszális tréfáján, csakúgy zengett a nevetés az alacsony étteremben, csakúgy ugráltak a poharak és villák az asztalon, ahogy ökleinkkel lecsapkodtunk, de azért a lelkünk mélyé® mindannyian szomorúak voltunk és szégyenük ezt a hahotát. így aztán minden vad fiatalságunk ellenére is megfogadtuk, hogy nem okozunk szomorúságot t szegény nőnek. Tovább énekelünk és deklamálunk majd neki, mintha neui is tudtuk volna meg a titkot. Hadd örvendjen szegény, tudja Isten, milyen élményeket adnak neki ezek az esték. Kétszeres izgalommal készülődtünk és léptünk ki ezen az estén a terraszra. Az ujjak idegesen végigszaladtak a húrokon, vájjon fel vannak-e hangolva? és úgy köhécseigettünk, mintha nemi lennénk biztosak a hangunkban. Milyen rendben is állottunk? Olyan részletekre kellett visszaemlékeznünk, amilyenekre eddig soha nem is gondoltunk. Suttogtunk egymáskőzt, mintha odaát meghallhatnák, mivel is kezdjük, ki lesz az első? Valami ellenállhatatlan és ragályos nevetés csiklandozta a torkunkat, mint a gyereket a templomban, úgy hogy végül Ádámnak kellet összehúzni a homlokát, ávenni a dirigensi tisztet és kezével ütni az első taktusokat Rá is gyújtottunk az első dalra és igyekeztünk úgy énekelni, mint tegnap, de saját fülünkkel konstatálhattuk,, hogy nem úgy megy, mint eddig. Énekelünk, énekelünk, együtttesen és pontosan, de valahogy katonásan, hidegen, kötelességből. És ha valamelyik el is akart mélyedr.l az énekben, félt attól, hogy nevetséges les* és visszarettent a gondolattól, hogy a szomszédja kiguriyolja És ö, ő most is kijött, mint eddig, nekünk azonban csak most vált nehézzé az énekszó. Rámjött a sor és elő kellett állnom a deklamálással! Ellent akartam állni, de mind rámestek és hajszoltak. Hogy Is fogom, Úristen? Lámpalázam volt, mint kezdő színésznek a deszkákon. De alighogy odáig értem, hogy »fehér kebled szűz haván — tiszta álmok hajnalán« miközben ama széles és patetikus gesztust is kivágtam, valaki mögöttem hirtelen eipuffantotta magát Zavarba jöttem, összerándultam és a torkomon hirtelen valami borzalmas vihogás tört elő. amelyért még ma is felpofoznám magamat. A többiek ütni kezdtek, ők is elengedték a hangszereket és öklüket a szájukba dugva, hahotázva menekültek be a szobába — és henteregtek végig az ágyakon, szégyenkezve, hangosan saját magukra, de tehetetlenül és a bolond nevetés könnyeivel a szemükben. Néhány napig abbamaradt az énekünk, de aztán az akácok nyíltak és mi megint megkezdtük a szerenádot, csak hogy többé már nem jelent meg az ablakban a mi Dulcineánk. Szomorúak voltunk miatta és ezért, hogy ne is gondoljunk rá. még mélyebben a mellünkre szívtuk az akácvirág illatát, még merészebben csaptunk a hurokra és még részegebben emeltünk fejünket a csillagok felé... Fordította: Csuka Zoltán sós Käüa. AUTÓKAROS ZÉI13A- ÉS KOCSIGYÁR S U II OTIC A Auló- és kocslnyártásban előfordr'ó örszes munkákat gyorsan és pontosan készít. Állandó El '' y ralit r mnddnféla ruganyos kocsikból és j autćka'. ."ér k ó ! El ő stidil munkájáéit aauagaasas »am-----■— több kiállításon kltfintetv SBfflBB—ggaOBEEBESBt t
