Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-17 / 349. szám
1927 december 17 BACSMEGYEI NAPLÓ 17. ele Karácsony hetében Úgy szeretnék mégegyszer átérezni néhány hangulatot, amik után álmatlan éjszakákon vadászok. Régi bohóságok, olyan lényegtelenségek ezek, hogy más meg sem értené. Mindössze egy kis di ák ácsorgót karácsony hetében az uccán, megbámulása mindennek, amiből 6 sosem kapott; fenyőillat, másfajta, mint a mostani; járkálás elhagyott kertben, ahol a levegő bágyadtsága összevegyül a falevelek nyirkos puhaságával s a folyó partján egy nyugalmazott kaptány nézi a lassú vizet Az arca frissen van borotválva, a feje íeszketős és mindig igent bólint Szeretnénk rajta nevetni, de nem nekünk, mert vezényszavakban beszél hozzánk, csupa tisztesség, a nadrágja szépen, harmonika formájában ereszkedik a cipőiére és vaksarkantyu állitia meg útjában, mielőtt a földet érné. Emlékezem egy decemberi hangulatra, tisztán látok még mindent ami akkor volt a levegőben, eiőttem a gyerekek, akikkel együtt jártam abban a borzalmas messzeségben, kacérkodik velem a régi érzés, egész közel jön, már-már belebágyadok, aztán hirtelen tovább röpül. Kel'metlen, kegyetlen józanság lep el, hallom a szél fütyülését, nem borzongat meg az ablakfüggöny, amiben kisértetet láttam valamikor, de a tükör most is ropog. Egész tisztán kivehető kopogások ezek, most beszélek valakivel, évek óta mindig ilyenkor beszélgetünk hajnali órákban, ő kikérdez, én csak neki gyónok és sokszor szégyenkezve, de őszintén fordulok feléje. mintha szemben állanánk. Amig élt az édesapám, nem beszélgettünk anynyit, mint a halála óta * A nyáron erősen megütött a fatalsäg. Kedves kis városban Jártam, alig tudtam otthagyni a parkját, amely tele volt ragyogó virágszállal, nyílóval, mosolygóval. Kócos hajú kislányok teniszeztek, jókedvű asszonyok piros ajka meghasadt, három megelégedett ember azon vitatkozott, hogy a Sasban hatkor, vagy félhétkor lesz-e friss csapolás? Belezsibbadtam a szelid csöndbe, amely nem ismer ennél nagyobb problémát, jókora darab nyugalom, megelégedés, igénytelenség, megértés volt előttem. Kifelé menet előttem ballagott egy kis diák, szemközt jött egy kadétgyerek. Nyurga kamasz és izgatott — Hé, fiú! — kiáltott a gyerekre. Az a lelke mélyéig meghatva ugrott eléje. — Tessék. — Nem láttál a parkban egy szőke lányt? A diák elbámészkodott, tűnődött, a fejét is rázta. — Nem láttam. Ma is látom még a kadét megvető mozdulatát. Csak Ilyen kölyökhöz ne forduljon senki. Hát lehet »egy« szőke lányt észre nem venni0 ■* Az uccán vagyok most Is majdnem minden szabad időmben, nézem a gyerekeket, akik a kirakatok körül tolonganak, magam is megbámulom a Játékokat s arra a hosszú tikkadásra gondolok, amely eljuttatott az idővel oda, hogy már ne is- érezzék szomjúságot. Úgy érzem, rég öszsetört minden játék s nincs más hivatásom, mint hogy a lányom karácsonyi álmát színezzem. Az élettel hogy elszámoljak, maholnap úgy Is Itt az ideje. Mikor tavaszra vert a szivem, rendesen megjött a tele; homlokomat ha láz gvöntörte s szellő után kívánkozott, lomha meleg szállt meg orozva s csak tikkadást, uj lázt hozott. Diadalünnep nem köszöntött, amire innék áldomást, a szemem előtt összefolyva nem láttam, hogy gyászol az erdő és kopott rajta a palást Nem vártam semmit, sose kértem, magam adtam ajándékot, de felírtam, amit az élet éveken által ellopott. Hosszú a sor, a számadásunk egy másik életbe vezet... — Gyere, kis lányom, ülj le hozzám és bizalommal nyújts kezet Neked adom sé&L ledotlea* felhői jutni hoiolo*» kom. Azt kívánom, a gond-vagyonban ne légy osztályos rokonom. Valahol, szivem rejtekében, még most is őrzöm a hitet — magam nem veszem semmi hasznát, de szentté lesz, ha a tied. Keresd az élet millió titkát a magad csillogó szemén, — hogy megbízzál az emberekben, ahhoz nem lesz Jó az enyém. Én meghúzódom a sarokban, lépteidet onnan lesem s ajkamnak fanyar mosolygása a te ajkadon ujra-éled, kivlrul győzedelmesein. Oyermek maradsz hossza Időkön, elnyúló ifjúságon át pótolva amit elmulasztott árva gyerekként az apád. Meglesz bizonnyal. Régen őrzöm nagygondosan a számadást, Idegen szem elől takartam, róvásait még te se lásd. Jaj, hétszer hét tél oly hideg volt, a nyara termést nem hozott, — te vagy a jövendő halásza, ruházza reád át az élet, amivel nekem tartozott. Sz. Szlgethy Vilmos A századik szerető fr’a: Baedeker Franciaországban mindig nagyobb szerepet játsztak a nők, mint bárhol a világon. A »nagy« században, a tizenhetedikben, különösen nagyot. A szalonélet, amely a Voltaire századában láthatóan hatott a közszellemre s a tudományos és irodalmi életre, már a Moliére-ében is kulturmissiót teljesített. A précieuse-ök kedvesen csevegtek okosat-bolondot (ahogy jött) a Rambouillet-palotában s Ninon de T Enclos kisasszony bureau, d' esprit-jében tekintélyes államférfiak, jeles irók cseréltek eszmét egymással. Nők kevésbbé kívánkoztak Ide, mert a szépséges Ninont Inkább tartották kurtizánnak, mint nagyaszszonynak, de akik nem voltak gőgösek, mint például Krisztina svéd királyné, időnklnt megjelentek a sza- Iónjában és irigységnélküli elismeréssel adóztak tüneményes szépségének, amely kiváló elmésséggel párosulva uralkodott itt a kedélyeken és a szellemeken. Ninon a róla szóló pletykák ellenére korának egyik reprezentatív jelensége. ö szeretett a legtöbbet és a legszebben. Nem volt még tizenhatesztendős, amikor megismerkedett a szerelemmel s csak nyolcvan éve táján hagyott föl vele... Ennyi szerelem mellett mindössze két gyermeke született, mind a kettő fiú. Az egyik sose tudta meg, hogy Ninonnak a fia s fényes karriert csinált.^ A másik akkor értesült születésének titkáról, amikor heves szerelemmel ostromolta az anyját, s ez kénytelen volt mcgvallani neki, hogy huszonegynéhány év előtt a szive alatt hordta. Ez a különös esemény volt életének egyetlen igazi szomorúsága, — a szerencsétlen fiatalember a rémes hir hallatára öngyilkos lett. Csodálatos bájainak, amelyek tovább tartottak, mint bármely aszszonyéi, bánatos reliefet adott e tragikus esemény, ö nem tehetett róla. da lényének varázsa, amelybe maga is elmerült, megvigasztalta. Újabb hódítások feledtették vele a gyászos tragédiát. Társalgása bájának nem tudott ellenállani se férfi, se nő. A szellemesség és női szépség tüneményes vegyüléke a »nagy század« legérdekesebb emlékei közül való. Oda visszatekintve, háromszáz esztendő távlatából is el kell ismerni, hogy Ninon e korszaknak egyik jellegzetes képviselője, aki épp oly virtuóza volt a szerelemnek, mint aminő művészévé lett a finom csevegésnek. Ahogy Saint-Evremond (előbb szeretője, azután barátja) irta: még nem élt asszony, aki okosabban és elmésebben tudott társalogni, mint ő. Ennek köszönhette, hogy amikor a teste, a gyönyöröknek ez a gazdag muzenma, veszteni kezdett a tökéletességeiből, a szelleme még mindig dominálni s hódítani tudott. Nem tartozott azon ö-egek közé, a kiktől szöknek s akiket magukra hagynak. Ekkor is köztiszteletnek örvendő gáláns hölgy maradt, aki jobban mulatott és szebben élt, mint a korabeli királyi hercegnők. Senki se dicsekedhetett hasonlóan szép öregséggel. Nem csoda, — ez a kor nála húsz évvel később jelentkezett, mint másoknál, ötven éve körül testileg épp oly üde volt, mint szellemi tekintetben, s életkoránk e stációján, amikor a legtöbb nő leszámol szépséggel, fiafa'sággnl s szerelemmel. ő még fiatalosan szép, s nemcsak Chevalier de Villiors (a szerencsében fia) bolondul bele. de sek más őrülten szerelmes fiatalember is formás lábai előtt hever. Ezek közül egy — a keresztneve Armand — sokáig ostromolta őt, mig végre bejuthatott a sárga boudoir-ba, ami a 17-ik század szerelmi életében körülbelül annvi volt. mint kétezer év előtt Korinthosba menni Lais-hoz, a klasszikus világ legszebb és legdrágább heterájához. Talán erre a nehézségre vonatkozott a hoíátkozott«. aai qlfl,— Kainálkpy-áa- tUUt gtdvis tiOr mini continglt adlre Corínthum. — nem mindenkinek sikerül elérni Korinthost. (Azaz Lais-t). Armand ur hosszú ideig küzdött e boldogságért, hónapokig sóhajtott érte, s az elérése után se tudta elhallgatni a kérdést: — Mondd, szépséges hölgyem, mért kellett ily sokáig várnom ez üdvösségre? — A te értekedben történt Armand. > Armand. — öh! Ninon. — Úgy van. Amikor foglalkozni kezdtél velem, a 97-ik szerelmesen ostromolt éppen, s én neked kedveseim sorában a századig helyet szántam, egyenesen azért, mert jobban tetszettél, mint sok más és az is, aki soron volt. Három viszonyomnak a likvidálását kellett hát türelmesen bevárnod, hogy aztán annál előnyösebb pozícióba, a századik helyre kerülj. Armand. — Eszerint a századik szerető vagyok? Ninon. — Pontosan. Nem kitűnt©-Armand. — Az igazat megvallva, azt' hittem, többen előztek meg kilencvenkilencnél Ninon. — Az embernek nem lehet oly rossz hire, hogy még rosszabbnak ne költsék. A világ mindent túloz, de én jobban tudom. Colignytól kezdve, aki az első volt — Armand. — Óh, mily boldog lehetett azl . . Ninon. — Mily buták vagytok ti férfiak! Mért lett volna ő boldogabb, mint például te? Armand. — Ez már olyan előítélet ... Elsőnek játszani egy játék kártyával, elsőnek olvasni egy könyvet extra-gyönyörűség. Hát még elsőül venni birtokba egy nőt! Ninon. — Nevetem az ily előítéleteket. Már amennyiben^ azok ránk, nőkre vonatkoznak. A kártya meg a könyv, az más, az csakugyan értékesebb, amig nem nyúlt hozzájuk seki. Ami engem illet, azt hiszem, ma többet érek, mint... akkor. Armand. — Te is előítéletes vagy, ha azt hiszed, hogy századiknak lenni a karjaidban nagyobb tisztelet vagy szerencse, mint e fejedelmi gyönyörűséget valamivel előbb vagy később élvezni. Ninon. — Légy meggyőződve, hogy kedvezésből és megbecsülésből tartottam fönn neked ezt a jubiláns számot. Méltónak Ítéltelek rá. Armand. — Köszönöm... Mégis, ha már nem lehettem a Ccligny ur helyén, jobban szerettem volna a 97-ik lenni, mint a századik. Ninon. — Ugyan miért? Armand. — Mert előbb tudtam volna meg, ml az igazi szerelem. Ninon. — Vesztettél valamit azáltal, hogy néhány hónappal későbben kerültél sorra? Armand. — A kérdés zavarba hoz... Hiszen, ha jól meggondolom, nyertem. Így uj és meglepő nekem az, ami máskülönben megszokott do'og volna. Ninon. — Nem is szólva arról, hogy akkor talán nem is szeretnénk már egymást. Hova lett azóta az a kilencvenhetedik ur? Armand. — Kényfelen vagyok hat elhinni, hory nem rövidültem meg... De mennyit szenvedtem e négy hónán alatt! , vt Ninon. — Szegény barátom! Nekem is rosszul esik, hogy fájdalmat kell okoznom, de aztán megnyugtatom magam azzal, hogy a férfiaknak gyönvörüséget is szerzek. Armand. — Száznak. Ninon. — No igen. egyelőre száznak, s remélem, később többnek. Csak nem gondolod, hogy már nincs lövőm s te maradsz az utolsó szerelmem? Armand. — Az érdekes életrajzodat ismerve, nem merem remélni. De mondd meg legalább, meddig fo^z szereli engem? Ninon. — Hogy’ lehet már ily bolondot kérdezni? Hát próféta vagyok én? Belelátok a jövőbe?... Minden nő hazudik, aki fogadkog'k. hogy valakit örökké, s az is, aki azt Ígéri, hosnrJiűlnaD is íoíüa szeretői A iö* Wilde Oszkár: Szerenád (Zenére) Lágy nyugati szél lujđogđ Az aegei sötét vizen. Mdrvdnylépcsődnél vár sóvár Tyrosi gályám és ízen. Jő]]! Bíbor vitorlám dagad, ör alszik nem les senkise, Hagyd lllomos ágyadat, Ó Hölgyem Jő]] le. JŐIJ Ide. De nem Jön 6 le, ismerem. Hiába sirás és konya. Nem tudta férfi idelenn, Milyen kegyetlen, gyönyörű. A szerelem neki hin. Szétzúzza mint Idlékszeret. Imádom őt, mint kisfiú. Szivem balgán szeret, szeret. 6 mondd, hajós, mi csillan itt. Aranyhala ragyog-e rám? Vagy tán a harmat villanik. Az illan itt a rózsafán? Hölgyem keze ez tengerész, Liliomkeze, az lobog? Vagy kósza fény. mely ködbe vész, Vágy az ezüst-fehér homok? Nem, nem a harmat villanik. Nem az ezüst, fodor homok. Bn édes Hölgyem illan itt, Aranyhaja, keze lobog! Trójába menj, Trójára nézz. Hajós, feszítsd az evezőt. Itt a Királyném, tengerész. Majd görög par'-' 4<-nge/1 öt. Kék fény fakul hetei egén, Egy óra múlva mdr dereng. Hajóra föl! minden legény! Hölgyemmel el, a gálya reng. Trójába tarts most sebesen, Hajós, feszítsd az evezőt, Ó édesem, ó kedvesem! Mi it kisfiú szeretem 611 Fordította: Kosztolányi Dezső
