Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)

1927-11-13 / 316. szám

1927 november 13

BÄCSMEGYEI NAPLÖ

í9T6T3al > <

Hogyan születik a sláger?

Beszélgetés Miirkus Alfrédda', a „Fekete nő" komponistájával, aki nem tudchariestonozm

. A körúti orfeum egyik asztalánál két szám között a szünetben szemben ül velem Márkus Alfréd, vagy ahogy az internacionális kották hirdetik a nevét: Fred. Markush. Fred Markush húszegynéhány esziendeje szolgálja a könnyű zene múzsáját, ö komponálta többek között a Stux, a Halló, a Fekete nőt, ne meg, hogy legújabb szerzeményét se feledjük el a Banánhéj című kupiét, amely a jelek szerint valamennyi elődjét le fogja pipáin; népszerűség dolgában. Több száz dalra tekinthet vissza Márkus, amelyek mindegyike szép pályát futott be a népszerűség országutján.

Szolid külsejű kövérkés ember, akiben valóban a'.ig sejthetni a legpestibb kupiék szerzőjét, a komponistát, akinek sikerült kottára rögzíteni azt a néhány robbanó, ideges melódiát, amit hajlandók még elfütyüliii a mai kesernyés szájak Megtévesztésig szelíd polgárkülsejc van Fred Markushnak, rendezett viszonyú 'leopoldstadti polgárnak néznéd talán, akit csak a tőzsdeesedékességek érdekelnek különösebben, vagy a rozs árhullámzása. Csak mikor beszélni kezd, széles, ideges mozdulatokkal, mintha most is a dirigensi pálcával hadonászna, vagy mohón telhetetlenül szívja a kövér cigaretta vérét mialatt szemében a rajongás gyűl ki. akkor ismersz csak rá'. . . Művész.

— Higyje el — kezdi — húsz éve csinálom ugyanazt, amit ma. A muzsika sem terem kívül a százarcu időn, nem független a kortól, amelyben megszületik. Nem veszi észre mennyivel gazdagabbak, többrétüek lettek a zenére váltott indulatok? Az instrumentum pedig kevés volt. Kevés? Kérünk újakat. A hegedű csak sirni tudott, a saxofon röhögni is tud.

Nem szabad mindent a merev hangzattannak alárendelni. A dzsessz, a titkos messzi világrészből ideszabaditott dzsessz az időszerű zene legkifejezőbb formanyclvc. Beteges, különös, furcsa, sikongatós minden pillanatban wV minden pillanatban j más,-Látja ez kell! És a charleston! Csu- j pa, aktivitás,-csupa üdítő, mindent feled-! tető mozgás ez a tánc. Nézzen meg j négyéves kisgyerekeket. Rutinosan, a ritmus tökéletes átérzésével charlestonoznak. Az anyaméhből hozzák magukkal a kopogós ütemet, mint a kiskacsa a#1 úszás tudományát fin nem tudok char- ; lestonozni, velem még nem született ez 1 az ösztönös ritmika.

— Erre a táncra és változataira kn- ! moly jövő vár. Persze nem szabad a val-. cer százesztendős egyeduralmához hasonlóra gondolni. Ilyesmi nm lehet többé, ehhez már túlságosan gyilkos tempót diktál az élet. De tiz-busz évet étéi még ez a tánc. Tiz év pedig örökkévalóság Azután valami mást kapunk majd, amit kidob a kráter.

Tangó?

— Az más. Tangózenét nem komponálok. Ezt á.engedem a spanyoloknak. Spanyolországban úgy terein áz édcsbus muzsika, amire errefelé a tangót lejtik mint nálunk a népdalok. Minden tangó világsiker spanyol és népi eredetű. Ott > szigetnek valahol a napfényes spanyol falucskákban, paraszti gitárok húrjain Azután jön Pudi'Ia és a többiek, akik hangszerelik, színeznek rajta itt-ott és kés : a sláger. A tangó az más. Józanabb mélyebben járó műfaj és talán éppen ezért nem is lesz olyan hosszú életű.

Melyik kompozícióvá! aratta legnagyobb sikerét?

— Az utóbbi években a Fekete nö ülőit be leginkább. Bomhasiker volt. Tizumégy nyelven éneklik a világ minden tájékán. Kottája többek között finn szöveggel is megjelent. Németországban egy lumap ala.t negyvenezer példányban kelt eé Legújabb dalom a Dunánk éj ígérkezik hasonló slágernek. Kár, bogy a szövege nem sikerült eléggé. Németországban legutóbb tizenegy kottám jelent meg egyszerre. Evvel a tizenegyes szózattal a kontinens összes kompon;- ii között a rekordot tartom.

A fiatalok?

Kesernyés mosoly.

— Sajnos nem sok ige; f.,>k Pedig gombamódra szaporodnak a dalszerzők. Szinte a föld alól bújnak elő naprólnapra. Talán Budai a léginvenciózusabb Melegszívű, komoly. A többiek? Favágónmnkát végeznek. A garasért. Sokat és könnyen kimutathatóan adoptálnak, ismert forrásokhoz nyúlnak. Talán fiatal Lajtai ... ha levetkőzné szarkatermészetét. Vagy Innucent, Hetétiyi-Heidelberg. Persze — teszi hozzá — csak a kupléspecialistákról beszélek. Mert egyébként gazdagok vagyunk, nagyon gazdagok.

Csengetnek. Vége a szünetnek. Márkus Alfréd a karmesteri pulpitus elé áll. Tisztelettel szorítok vele kezet. Milliók harsogják az ö dalait, grammalonlemezek. szájak és zenekarok. Jótevő.

Szól még néhány szót. Hogy üdvözli a Bdcsmegyei Naplót és Szuboticát. Nagyon szereti ezt a várost, amelyhez sokvonatkozás fűzi — úgymond.

Azután mcgiendtil kezében a pálca.

I Debreczenl József

’ zó közönséget. Nos. mire az olvasó elér idáig, akkorra igazán nem tud1 a könyvből semmit, eltéved annak bozótos és süppedös dzsungeljében, összezavarja a dialógusok szereplőit s ha megvizsgáztatnák, azt felelné, hogy Moliére Shakespeare-re! cse vegett a tragikóniikumról, Mussolini Kleopátrával szűrte össze a levet. Mátyás király Giocondának tette a szépet, d’Annunzio Goethét akarta megnyerni a fasizmusnak, Petőfi pedik Beethovennel tárgyalt a .nagy zenész számára irándó operalibrettóról... Szóval: az olvasó (iníní^ igen sokszor, ha könyvet vesz, pláne* vajdasági írótól) kidobta a pénzét s ha a szerző ezáltal nern is lett gazdagabb ötven dinárral (mert ahogy ismerem, a pénzt előre elköltötte!, ő bizony szegényebb lett ezzel az összeggel, amelyért okosabb dolgot1 is vásárolhatott volna — néni is szólva arról, hogy az árán résztvebetett volna egy-két pártbanketten.

Tessék elhinni: nagyon sajnálom (nem kevésbbé, mint a szerző), hogy iiy kevés jót mondhatok a könyvpiac ez újdonságáról, amely egyike, M. ur legrosszabb írásainak. Többi rossz könyvei: Divatok, Római Mozaik, Egy karrier története. Asszonyok, Firenzei Eset, stb. (Valahány van.) S aminő naiv, ennyi kudarc után is, azt hiszi valósziniilog, hogy még nem irta meg a legrosszabb; könyvét. Amint én gondolom, már megírta s a »Ketten« cíművel érte e! ezt a tökéletességet. Mellesleg szólva: ez az egyetlen rokonsága a nagy Írókkal, — a közlük legnagyobbnak egyéb Írásaik között a legrosszabb.

F. kötet hibái már a címénél kezdődnek, amelyet valószínűleg azért adott neki a szerző, hogy a közönségben pikáns olvasmánynak (dekarneraninak vagy dekobrairiak) a vá-' rakozását költse. A »Ketten« intim szavát olvasva a jólnevelt ér erkölcsös publikum nem igen gondolhat másra, mini szerelmes duettekre — gyanutlanságában nem hihet egyebet, mint hogy szenvedelmcs légyottokat, agyi jeleneteket és ottománharcokat talál s kukáitokkal, selyemifjakkal, leszboszi arákkal, androgyuekke! s hasonlóan érdekes erotikus figurákkal találkozik benne. Ehelyett a nem nyílt kártyákkal játszó író holmi Lionardo-kat, Beetlioven-eket, Goethe-ket. Petőfiekct, Mnsset-ket, Heinéket és egyéb szexuális szempontból kevésbbé jelentékeny egyéneket léptet föl. Ki fogja elhinni, hogy ezt nem célzatosan és nem rosszhiszeműen tette? F.z ha nein is egyenesen csalás, mindenesetre félrevezetés, amely nem ménfő oly íróhoz, aki arra pályázik, hogy tagia lehessen a vajdasági irodalmi társaságnak és munkatársa a megindítandó haviszemlének. A jó magyar olvasóval sok mindent lehet lenyeletni, de az ily eljárás őt is felbőszíti. Hírlik, hogy akadtak gerinces férfiak, akik — igen helyesen — megbotránkozással küldték vissza a szerzőnek a többetigérő mint nyújtó című könyvet azZai az üzenettel, hogy tartsa bolonddá az Őregapját, de ne őket, müveit olvasókat. Energikusan adták tudtára, hogy nem tűrik az ily szélhámosságot, amely tisztességtelen etikettel tisztességes árut csempész a frivol akták közé, s tisztelettel kérték vissza tőle a pénzüket, amelyet nem ily férermmkára, hanem becsületes szerelmes litteraturára szántak, olyan könyvre, amelyben ha két különnemű egyén találkozik, azok nem beszélnek, nein filozofálnak, hanem — cselekszenek. (E felszó'itásnak eleget is tett a szerző, amit onnan tudok, hogy az ügylet finanszírozásához szükséges összevet tőlem kérte s kapta kölcsön. A bad husin ss, —sohasem fogom látni ezt a kis tőkét, de szívesen áldoztam föl azt az irodalmi tisztesség oltárán. Ne mondhassa senki, hogy az írók csalnak.)

Hasonló eset rendes íróval, például Erdős Renée-vel nem történhetik meg, — tőle még senki se követelte vissza a müvei árát. mert mindig többet adott mint amennyit

KETTEN

IKTA: BAEDEKER

Engedek a közvélemény (azaz:

I három-négy olvasóm) sürgetésének, j írok t. kollégámnak, Milkó Izidornak Ketten cimü könyvéről és véleményt mondok erről az ifjúkori kísérletről. Persze, ha tudnák, akik biztatnak, mily kevéssé szeretjük egymást, mi ketten, a szerző s e sorok Írója, aligha kívánnák, hogy foglalkozzak vele s a müvével.

Nem tagadom, feszélyezve vagyok velük szemben. Ha megdicsérem a könyvet, az iró ellenségei azt hihetik, hogy azt merő pajtáskodásból, pártos kedvezésből, céhbeli elfogultságból teszem, ha pedig érdeme szerint bánok el vele, azaz lerántom a sárgaföldig, a barátai azzal vádolhatnak, hogy toliamat kenyéririgyság vezeti. Régen voltam iiy ferde helyzetben s ha olyan okos volnék, aminő butának tartanak azok, akik alaposabban ismernek, valahogy kilábolhatnék belőle. De — óh jaj! — nem vagyok ily okos, nem tudok kieszelni oly ürügyet, amellyel e kalandtól s annak következményeitől megszabadulhatnék s kénytelen vagyok ítélkezni egy irótársamról, akinek a tehetségét édeskevésre becsülöm (épp csak annyira, amekkorára ő maga taksálja) s egy kötet írásról, amelyről más a véleményem, mint ázoké, akik kedvezően nyilatkoztak róla. A két rossz közül hoszszu töprenkedés után jónak láttam az utóbbit választani s a könyvet a szerzővel együtt lepocskondiázni. Neki ez persze rosszul fog esni, de annál jobban a t. c. publikumnak, amely mindefi Operaelőadásnál, sőt moziesténél és cirkuszprodukciónál is jobban szereti a kivégzéseket. Hisz’ ezek oly mulatságosak!

A szerző bizonyos rokonszenvekre tett szert az irói társadalomban, ami annak tulajdonítható, hogy hoszszu ideig hallgatott, nem irt semmit s békét hagyott kiadóknak és közönségnek. Csakis ennek köszönhette, hogy újabb könyveit a kritikusok bizonyos jóindulattal fogadták. Nem tartom magam rossz embernek és sajnálnám, ha maliciával vádolnának az »érdemes« Íróval szemben (akinek minden érdeme az öregségében rejlik\ de nem vehetek részt abban a vállvere^ető sziveslátásban. amellyel némelyek üdvözölték. Maga az a: máskülönben elismerésreméltó tar- j tózkodás, hogy a szerző éveken ke ! resztül megkímélte a közönséget di-! lettánskodó kísérleteitől, a könyve megítélésénél épp oly kevéssé jöhet figyelembe, mint az a körülmény, hogy időközben megöregedett s veterán iró lett. Engem ilyen tekintetek nem irritálnak, objektiv maradok s kimondom nyíltan és hangosan, még ha a szerző ur meg is pukkad bele: ő nekem egy csöppet se rokonszenves (semmivel se szeretem C' jobban, mint ő engem), az írásaival nagyon elégedetlen vagyok, sőt — megmondom őszintén — nekem egyetlen sora se tetszik. (Ha ez se elég bizonyság a jóizlésem mellett, akkor igazán nem tudom, mivel bizonyítsam.)

Ha tőlem kér tanácsot, sose lesz Íróvá. Mennyi becsületes mesterség van! — só könnyelműségből vagy hajlandóságból, de mindenesetre szerencsétlen »Almdung«-hói ezen a tövises pályán próbált boldogulni, aníinek az lett a szomorú következménye, hogy most minduntalan

könyvet ad ki (mintha enélkü! is nem volna elég baj a világon), egyik humoreszket irja a másik után (mintha az élet nem volna amúgy is elég szomorú) s elbizakodottságában keveset törődik azzal, köllenek-e ezek a szárnypróbálgatások a nyájas ol vasónak, akinek, mint a kölcsönkönyvíárak adatai bizonyítják, csalhatatlan az ízlése. A rokkant iró elhitte a hízelgőinek, hogy vénségére sokatigérő fiatal tehetséggé vedlett s ennek folytán újabban oly termékenységet fejt ki. aminő csak fiatal és propagativ erőkhöz illik... Az ilyen ember javíthatatlan. Meg merem jósolni, hogy nemsokára megint ir könyvet, ami csak az ő hibája, de, sajnos, ki is adja s ez már a mi bajunk ...

Ami már most magát a szóban forgó írásművet illeti: a forma, amelybe szerző a mondanivalóját ! keretezte, épp oly kevéssé sikerült, I mint a tartalom, amellyel e keretet : megtöltötte. Husz-huszonnégy jelenet sorakozik itt föl egymásután s akik szerepelnek bennük, mindig ; ketten vannak (innen a kötet »el! més« címe!), folyton csak ketten beszélnek s a modern írásokhoz szó Rótt olvasó hasztalan keresi a szin! te nélkülözhetetlen harmadikat, aki : némi elevenséget vinne a cselekvénybe és friss szellemárammal üdítené fÖf az ie-y bizony mindig lomha diskn'míSt. De mikor a -.szerző oly I kevéssé modern, hogy nem képes í méltányolni a »harmadik«-nak főn*

! tos szerepét a szépirodalomban! Ez I az oka, hogy könyve nem is hat ugv,- mint uj litícratura, hanem mint régibb korszakok fönnmaradt emléke. Nem kell hát csodálni, hogy oly kevés visszhangra és megértésre talált s hogy néldául a hetven esztendő előtt »készült« Rocambole (Ponson du Terraii klasszikus rémregénye), amely most uj kiadásban jelent meg, sokkal fiatalabb és modernebb hatást kelt, mint a szerzőnek néhány hó előtt irt könyve. (Eőleg, ha az eladott példányok számát tekintjük.' Igen nehézkes munka ez s az olvasót, akinek bizony egyéb gondja is van, olyan figyelemre kényszeríti, amely Ponson ur cselekvénydus regényéhez talán elegendő, de ehhez a cse’ekvénymentes csupabeszédkönyvhöz kevésnek bizonyul. A szegény áldozatnak (az olvasónak) kell az é’ettelen párbeszédekből valahogy kihámozni, hogy akik kotyognak: kik-mik s hogy amikor nem karattyolnak. mit szoktak csinálni...

Szereplőinek a kiválasztásában se fejt ki ügyességet Jobbára oly egyé - neket beszéltet, akiket az olvasó épp úgy (vagy még jobban) ismer, mint ő s igv vajmi kevés újat mondhat neki. £s micsoda összevisszaság! Néhány lapon például XIV. Lajos diskurál Moliére-rel, de alig szoktuk meg a társalgásukat, már Voltaire szemtelenkedik Nagy Frigyessel s alig vettük tudomásul ezt a merész ugrást, már megint uj színészek lépnek föl: Napoleon és Goethe, majd Rudolf királyfi, Antonius és Kleopátra. Petőfi és a menyasszonya ... S ez igy megy tovább, ha nem is in infinitum, de amig a könyv tart. 300 lápon által s ha nem is mit Grazie, hát zökkenőkkel, hepehupás ugrásokkal és olyanféle egyenletességgel, aminővel szeretett városunk aszfaltburkolata örvendezteti meg a korzó-