Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-13 / 316. szám
1927 november 13 BACSMEGYEI NAPLÓ ménnyel szolgált a könyvkedvelő közönségnek, s így némikép kárpó-. tolta a csalódásért, amelyet a könyv maga keltett benne. Amit kifogásolni kell, az, hogy a vállalat ily munkára pazarolt ennyi gondot és díszt. Jobb lett volna, ha a naptárait, amelyekben oly sok közhasznú cikket és értékes tudnivalót talál a műveletlen olvasó, ruházta volna föl ezzel az eleganciával, s nem a »Ketten« cimü nyomtatványt, amelyet csak azért lehet megbocsájtani a szegény szerzőnek, mert velem együtt már olyan öreg, hogy néha igazán nem tudja, mit beszél, s igy nem is tehető felelelőssé azért, amit ir. Honzi Sándor: Kézfogás előtt Mielőtt meglógnád a kezemet ma. nézd meg nyíltan, kíváncsian: a munka látszik rajta . . . A munka: az olaj, ténta, korom; a fáradság, a kin, a nyomor, — kezembe fekete sebeit vágta. És ez a kéz most Neked él . .. E kéz jó és meleg: küzd, őlel, áld, szeret, — gyászol, temet, — de sohasem, sc'iy, : l< Ma, ha találkozói velem, este lesz talán . . . O’, ne vess meg, ha látod majd szegényen — a munkát, a szenvedést ... a fekete jelet! (Vršac, 1925.) Risztics lános a tauasszal utas nélkül újra megkísérli az aceánrepülést Csenöes kávéházi beszélgetés Riszticcsel, akinek eszeúgában sincs a csüggsöés 20. oldal Ígért, ö nem ruházza föl lupanarcimekkel az erkölcsös tartalmú fehér regényeit, — inkább ártatlan titulusokkal disziti azokat a müveit is, amelyekben »kivételesen« perverzül pikáns történetek vonulnak meg s egyéb megoldás hiányában mégis mindig a nők maradnak alul. Szerzőnk jól fogja tenni, ha a jövőben — amennyiben nem járja le magát teljesen a »Ketten« cimü tankönyvvel — ennek az Írónőnek a példáját követi. Lám, e kitűnő hölgy minden egyes müve hússzor annyi példányban fogy el mint a szerencsétlen »Ketten«, pedig mennyivel szolidabb a címük mint a szerzőnk kötetéé! Egyik-másik kritikus, szólván a könyvről, az Írója tiszteletreméltó korát is emlegeti.. Nos, valószinüleg ez az egyetlen, ami tiszteletreméltó benne. Ám nekem ez egy csöppet se imponál, mert ha csak az kell, én is öreg vagyok (s azért nem becsülöm magam többre mint három évtized előtt), s úgy gondolom, hogy ha valaki korábban születik és későbben hal meg mint más, azért nem dukál neki mingyárt hely a Vének Tanácsában, s ha valaki régebben szamár mint a kartársai, nem kell mingyárt egekig magasztalni a bölcsességét. Az öregség olyan szerencse, amely minden pechvogel-t érhet, s oly csapás, amelynek minden jobb sorsra érdemes ember ki van téve.,. Annak persze, aki életjáradékért kötötte le a vagyonát, nagy előny, valóságos kapitális a magas kor, mert soká élvezheti a rentéjét, kinevetheti a poruljárt biztosítótársaságot és vígan élvezheti a mindennap megismétlődő örömet, hogy a halottaskocsi nem csinál stációt a háza előtt. Ám az Írónak az (nem a gyászkocsi, hanem a magas életkor) korántsem ily boldogság. A sok esztendő, amelyhez éppen úgy gratulálnak neki mintha valami jövedelmező foglalkozást űzne, nála inkább jelent hanyatlást mint bármely más halandónál. A pap például, aki állítólag holtig tanul, mentül öregebb, annál bölcsebbnek számit, — bizonyság, hogy nem fiatal éveiben, hanem vénkorában lesz belőle érsek, bíboros és (ha különös szerencséje van) pápa. így a színésznő is, aki negyvenéves korábban jobban játsza a süldő leányokat mint ahogy ábrázolta őket, amikor maga is süvölvény Volt. Az ügyvédet is csak akkor ismerik el »vén huncut«-nak, amikor már évtizedek óta iparkodik félrevezetni az igazságszolgáltatást. Stb... Nem igy az iró, aki hamar jön ki a divatból s már életében eleven anakronizmussá válhat. A közönség csak addig kedveli, amig a szerelmeiről s egyéb hőstetteiről ir, s amig a szemtelenségéről következtetve fényes karriért jósolnak neki. Az irótárs, akiről itt szó van, e szabály alól csak annyiban kivétel, hogy sose volt divatban s igy oly látványt nyújt, aminő nem bukkan föl mindé bokorban és minden esztendőben: kijött a divatból, anélkül, hogy benne lett volna. Hogy ennek ellenére mégis és mindig ir, az határozottan szenilis tünet. Úgy látszik, nem vesz tudomást a saját öregségéről, még bízik a jövőjében, amely mögötte van, s azt hiszi, valamikor majd azt hirdetik róla, hogy egykor szép múlt állt előtte. Nem tudom megérteni ezt a reménykedést, amely oly nagyfokú optimizmusból fakadhat csak, ahová a legszertelenebb peszszimizmus se tud fölemelkedni, s amelynek ormán látunk egy öreget, aki az irói pályára készül és olyan korban adja ki az Írásbeli dolgozatait, amelyben mások a végrendeletüket fogalmazzák s a gyászjelentésük szövegezésén dolgoznak. Kit sajnáljunk jobban? Öt-e vagy a közönséget? Én mindkettőt sajnálom. Ami a könyvön elismerésreméltó (végtelenül örülök, hogy valamit dicsérhetek rajta), az a toalett — vagy, mert régi íróval van dolgunk: a köntös —, amelybe öltöztették. A Minerva-nyomda igen szép teljesit-A dessaui Junker-müvek hatalmas szerelöhalljában a monstruózus utasrepiilőgépek mellett kćt kisebb, leplombált aeroplán húzódik meg; az Európa és a Bremen, amelyekkel az idei évben Risztics és Lose próbálták meg az óceánrepülést. Mint ismeretes, mindkét pilóta olyan hatalmas viharba került, hogy kénytelenek voltak visszatérni, mert biztos halál lett volna a hatalmas erejű mentem le Jugoszláviába, a tervek azonban rombadőltek. De higyje meg, nem bánom. Bólintok. Igaza van, hiszen most pompás a fizetése, saját autója van, miért is maradt volna Szomborban. — Igaz-e az — kérdezem tőle — hogy Ön a visszatérés után bepörölte a Junkers-müveket' és otthagyta a gyárat. /Cia/oÍi’ DO széllel szemben továbbra is előrehaladni. A gépek bírták a vihart, de a pilóták kiszámították, hogy olyan lassan tudnak csak előrehaladni, hogy a benzin már félúton elfogyna. A Junkers-gyár repülőterén nagy az izgalom, mikor Riszticset keresem. Két esztendő óta most történt az első halálos szerencsétlenség. A gyár Plaut nevű mérnökpilótája' egy uj tipusu géppel a legújabb úgynevezett Tiesler-doopingot akarta kipróbálni, de rosszul számította ki a buklencezés pályájáf és 500 kilométeres sebességgel a szó szoros értelmében fúródott a földbe. Persze csak a csontokat ésa husdarabokat szedték össze belőle. Risztics a pilóták között forgolódik, ideges, szemmelláthatóan bántja barátja tragédiája, de mikor hallja a Bácsmegyei Napló nevét, melegen kezet szőrit. — Délután négykor jöjjön a Park- Caféba, majd elbeszélgetünk a dolgokról. A megbeszélt időnél hamarabb ott ül már a kávéházban, határozott kézmozdulattal üdvözöl. A szemében nyugodt bátorság. — Ismerem a Bácsmegyeit — mondja mosolyogva — hiszen hosszú ideig tartózkodtam Szomborban, Belgrádban és Zágrebban. Akkorjában az autóüzlet terén önállósítani akartam magam, ezért Risztics mélyen kacag. — Ugyan kérem, mese az egész. A konkurenciának ez érdeke lett volna, erről szó sincs. A mi utunk nem mondott csődöt, legfeljebb elhalasztódott. Sem Heart-lapvállalat, sem Junkers, sem én egy pillanatra sem mondtunk le az amerikai útról, de a biztos halált sem választhattuk. A gép lenn áll a gyárban, le van plombáivá, de tavasszal mihelyt az idő megengedi, lekerülnek ezek a plombák és újra útnak indulok. Csak azzal a különbséggel, hogy a második útra nem akarok utast vinni magammal. Azt aku.om ezzel elérni, hogy a gépnek minél kevesebb legyen a terhe. A passzát-szelek miatt Európából Amerikába repülni igen nehéz, de nem lehetetlen. Ha eddig a többiek az életükkel is fizettek rá a kísérletre, engem ez sem riaszt vissza. Az én utómnak sikerülni kell. Az emberek pedig beszéljenek, amit akarnak. A csipkés függönyü kávéházban finoman, halkan megszólal a zenekar. P ztics felhajtja a teáját és azt mondja: — Higyje meg az óceánrepülés, meg tán a kudarc sem volt olyan borzalmas, mint az indulás előtt az az ostrom, amellyel ránkrohantak az emberek. Mikor éjfél után csapkodó mennykövek között, zuhogó esőben leszálltam a brémai repülőtéren, akkor első dolgom az V volt, hogy magyarul káromkodtam egy jó ötpercet és a forró kávét, amit elémhoztak, a földhözcsaptam. De mikor a repülés előtt, fáradtan a gyakorlattól, mint a kutya, megtámadtak, kihúztak az ágyból, fényképeztek, elöl-hátul, az még ennél is rémesebb volt. Egy öreg német poéta , nem sajnálta az utat és valahonnan Délnémetországból felkutatott Desauban és személyesen olvasta fel a nekem ajánlott verseket. Nagy hü-hó volt, amit — bárhogy is akartak titkolni — á lapok c&ijiáltak. Jövőre azonban igazán megpróbálok egészen titokban elrepülni Amerikábch Szilárd meggyőződésem az, hogy ez az ut sikerülni ípg. — Az időtartam rekordot ^fogja-e soká tartani, vagy igyekszik-e\míg jobban megjavítani? — Nem — feleli Risztics — egyelőre gondolnom sem kell a rekord megjavítására, annyira mögöttem maradtak a többiek. Az én rekordom 52 óra, 23 perc, ebből 49 óra hosszat vezettem a gépet. Birom a.. ébrenlétet és még akkor is ébren voltam, mikor a társam vezette a gépet. Egyelőre igazán nem is aggódom, hogy valaki ezt a rekordot megjavítja. Búcsúzunk. Risztics tollat tintát kér és autogrammot ad a Bácsmegyei Napló olvasóinak. Mikor beszáll a kis autóba, azt mondja: — írja meg, hogy Risztics nem csügged és jövőre mégis át fog repülni Amerikába. Csuka Zoltán TINTA <Jorcso — Ez a véred — mondta a fehérköpenyes. A másik a górcső fölé hajolt, belekukucskált a csőbe. Sárga tányérkákat látott, fehér gömböcskéket valami szennyes maszatban, a vörös és fehérvértestecskéket. — Itt a bőröd egy darabkája. Valami ráncos gyűrött takaró volt előtte, szemölcsökkel. Arra gondolt, hogy ez szintén hozzája tartozik, életének, egyéniségének egy része s mikor leírják- nevét, vagy kimondják, szükségszeriileg ezt is beleértik. — Akarod látni a hajszáladat? Vastag, őserdei fát vett észre, melyet mintegy vihar cibált ki a földből, még piszkos gyökérzettel. A fehérköpenyes, ki a háta mögött állt megjegyezte: — Hatszázszoros nagyítás. De ő, ki foglalkozására nézve költő volt, eltolta magától a górcsövet. — Elég volt — szólt. Az orvos finom kis készítményeivel bibelődött, törölgette az üveglapokat. Mosolyogva jegyezte meg: — Nem mered megismerni magadat. Erre a költő nem mindjárt felelt. Álldogált az ablaknál, figyelte az utcát, az ott szaladgáló embereket. Csak ekkor felelt: — Tudod, mi hozott zavarba? Az, hogy ily nagynak láttam magamat. Nekem pont az ellenkezőre van szükségem. Kicsinyítő lencsére. Alázat kell, alázat. A tudós lecsavarta a górcsövet. Tétován kérdezte: Voltaképen hát mit akarsz. A költő ezt mondta: — Hinni. K. D. MINDEINEfVlÜ KÉPKERETEK A LEGSZEBB KIVITELBEN. f
