Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)

1927-11-13 / 316. szám

1927 november Í3. 8ÄCSMEGYKI NAPLÓ 17. oldal A kínai események Irta; Dr. Soitmann Razső Az európai külpolitikai helyzet arány- Jagos nyugodtságát szemlélve, lehetet­len tudomást nem venni azokról a nagy­arányú eseményekről, melyek az utóbbi hónapokban a Távol-Keleten lejátszód­nak s amelyek gyakran drámai lendüle­tük, valamint az uj, meg uj szereplők jóformán rögzitlietetlen nevei miatt az események szemlélőit sokszor félreve­zetik. A legutóbbi jelentős esemény, a mely az európai érdekelt államok fi­gyelmét ismét Kina felé terelte, a déli hadsereg felvonulása volt Kantonból Pe­king felé, kapcsolatban Sanghai bevéte­lével s az angol csapatok partraszállá­sával, ami az eddigi pekingi kormányt bukással fenyegette. Kétségtelen, hogy ez be is következett volna, ha a délkinai nagy demokrata-kommunista pártköte­lék, a Koumitang sajátmagán belül fel nem bomlott volna, mindjárt Sanghai bevétele után. Ez az esemény a nyáron történt s emlékezhetünk még, hogy két .kormány keletkezett a várt egységesi­­'tés helyett: az egyik Nankingban, a má­sik Hanlcauban. Az első élén a győztes Tsang-Kai-Csek tábornok, Sanghai be­­ivevöje állolt, mig a másik étére a radi­kálisok vagyis Szunjatszen doktornak, a modern Kina megteremtőjének köve­tői kerültek. Tsang-Kei-Csek további előrenyomulását a japánok megakadá­lyozták Santungban, ami miatt ő vég­legesen lemondott és visszavonult Ez­alatt azonban Hankauban is átalakult a j kormány, mert a kommunistákat és az orosz szovjetügynököket kitessékel­ték. A helyzet mai képe tehát azt mutatja, hogy az egységesítő törekvések teljes csődöt mondtak s ehelyett egyes tábor­nokok parncsnokolnak mindenütt, ezek­ről pedig senki sem tudja hogy kikkel tartanak, kikkel szövetkeznek ma és kikkel holnap s hogy voltaképen kinek vagy milyen célnak a szolgálatában ál­lanak. A helyzet tehát a lehető legegész­ségtelenebb mert az európai és amerikai érdekeltség egyáltalán nem tudja magát mihez tartani s a külkereskedelmet óri­ási veszteség éri. Az európai kereskedők nem alaptalanul egy kinai harmincéves háborút látnak ezekben a példátlanul kaotikus eseményzavarokban s nem alaptalanul, mert ezek az állapotok ott már teljes tizenhat éve tartanak. A kül­földi kereskedelem már abba is beletörő­dött, hogy alkamazkodjon a folytonos és területenkénti politikai és pénzügyi változásokkal, végre is ez maguknak a kínaiaknak a belügye, amig őket és a nemzetközi megállapodásokat és garan­ciákat nem érinti. Legjobban jellemzi a kinai helyzetet az, ami Nankingban és Hankauban tör­ténik. Az előbbi helyen Tsang-Kei-Csek lemondása után uj kormány keletkezett, Hankauban pedig a kommunisták elűzése után Tang-Szen-Csi tábornok lett az ur s ő egyesítette a három óriási tarto­mányt: Hunant, Hupét és Kiangszit. Azonban ahelyett, hogy északfelé vo­nultak volna, az uj nankingi kormány Hankau ellen küldött csapatokat. Ennek jkövetkezménye az lett, hogy a szóban­­forgó hankaui tábornok, Tang a pekingi marsallál, Csangcsolinnal szövetkezett s ezáltal végkép megbontva a délkinai szövetséget, Észak-Kinához csatlakozott. Ezáltal Tang-Szen-Csinnek sikerült létrehozni részben azt, amire Tsang- Kai-Csek törekedett: a tábornokok dik­tatúráját, ami Nankingban is megtör­tént s ma már ez a helye is a hankaui diktátor parancsaitól függ. Ugyanez tör­ténik északon is, ahol szintén óriási provinciák teljesen a tábornok-diktáto­rok önkényének vannak kiszolgáltatva. De egy uj és érdekes momentum is me­rült itt fel. Az történt ugyanis, hogy az egész Kina és a külföld előtt is minta­szerűnek és geniálisnak elismert Sanszi tartomány kormányzója, aki az utolsó dinasztia bukása óta, tehát 17-ik eszten­deje kormányozza közmegelégedésre ezt az államot, szintén beleavatkozott a dolgok menetébe, jólehet eddig teljes re­­serváltan viselkedett valamennyi zavar közepette. Most azonban Fenggel. a ke­resztény marsallal szövetkezve, Peking ellen vonult. Ezt a jelentékeny politikust és tábornokot, akinek nevét még sok­szor fogjuk hallani, Jen-Hosi-Csannak hMák és tettének magyarázatát senki sem tudja teljes határozottsággal meg­mondani. Valószinüleg szétakarta rob­bantani Csangcsolin táborát, amire min­denesetre volt alap, mert ez az északi vagy mukdeni párt két tábort ölel fel. Egyike ennek a haladó északiak pártja, amely eszmeileg a déli Koumitanggal szimpatizál. Ezekkel érthetett egyet Jen kormányzó, amikor egyideig Pekin­­get fenyegette. Azonban a ravasz Csang­­csolinnak, aki kitűnő katonai organizá­­tor és valószinüleg japán pénztámoga­tással dolgozik, sikerült Jen és Feng tá­bornokok csapatait visszaszorítani. Jelenleg-------novemberben-------Kina felosztása a tábornok-diktátorok közt a következő: Csangcsolin, mint az északi sereg generalissimusa Peking székhely­ivel; alatta állanak a santungi tartomá­nyi kormányzók. Északkeletre tőle Sansziban és Honánban az említett Jen- Uozi-Csan és az ezzel szövetkezett ke­resztény tábornok Feng-JuSzlang az ur. Délen a Jangcsekiang völgyében a Nanklng-csapatok állanak szemben az északiakkal s egyszersmnd Hankau el­len is vonulnak. Ez utóbbi helyt Tang. Szen-Csi a kormányzó s Kantonban szintén két tábornok a diktátor. Tehát valamennyi régebben szereplő tábornok ismét aktiv tényező, csupán Wu-Pei-Fu ismert neve hiányzik a szépcsengésü névsorból, mert ő a múlt évben Csang­­csolintól szenvedett veresége után Sze­­csuán hegyei mögé vonult vissza, a bor­nak és költészetnek szentelve idejét. Újabban azonban a fáma őt is emlegeti és pedig mint közvetítőt Peking és Hankau ellentétben álló kormányai közt így festenek távlatból a kinai ese­mények az európai szemlélő előtt és na­gyon valószinü, hogy egy bölcs kinai az európai béke zavarait olvassa a lapok­ban, őneki is ugyanaz lesz a véleménye az európai béke-helyzetről, melyről ugyanazt gondolja, amit mi az ő nagy, de sokaktól meg nem értett egységesítő mozgalmukról: ilyen lehetett a harminc­éves háború. Omletté a Woburn írta: Kosztolányi Dezső Párisból igyekezett hazafelé a tanul­mányéve után. Mihelyt azonban be­szállt ebbe a harmadosztályos fülkébe, a »magyar kocsi«-ba és megcsapta or­rát az ismerős, áporodott szag, sze­gény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van. Estefelé már lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint egy csatatéren. Amint az árnyékszékbe bo­torkált óvatosan, kerülgette ezeket a szétszórt lábakat, ezeket az elgurult fe­jeket, melyeknek tulajdonosai a fáradt­ságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra. Az alvók olykor fészkelődtek, meg­keresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt, vagy egyebütt, mint majd a halottak az utolsó Ítélet napján, kissé föltápászkodtak, dörzsölgették szemei­ket, aztán visszasüppedtek abba az el­­csigázottságba, melyet még a tenge­rentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva zsákokkal, párnákkal, duny­hákkal. Egy kendős szegényasszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kis­lányát. A diák az alkony homályában busán gondolt arra, hogy ebben a büdös mc­­nazsériában kell töltenie egy éjszakát, utána hosszu-hosszu csoport, mig Bu­dapestre nem ér. Egész utón állt. Lá­ba reszketett Gyomra émelygett a ru­hák kigőzölgésétől, a savanyu kőszén­­füsttől. Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak pirosló villákat, me­lyeknek ablakjaiban idilli, fényes lán­gocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, át­tetsző, mint az üveg. Egyszerre ellen­állhatatlan vágy fogta el, hogy leszáll­jon, s csak holnap reggel utazzék to­vább. Eredetileg úgy tervezte, hogy egy­folytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megtapo­gatta zsebét. Tizenegy svájci frankot lelt benne, egész vagyonát, melyet még a határnál váltott át Hirtelen megra­gadta csomagját, leugrott a vonatról. Jegyét lebélyegeztette, vékony, hek­­tikás diákbőröndjét a vasúti ruhatárba adta s beballagott a városba. Nem bán­ta meg. Csakugyan nagyszerű volt kó­szálni ezeken az ismeretlen uccákon, melyekhez semmi emlék sem kötözte, bekukkantani először, talán utoljára egy ablakon, figyelni az embereket, akik csukott ernyőikkel nyugodtan, elé­gedetten sétálgattak. Maga sem tudta miért, de legkisebb mozdulatuk is va­­rázsos erővel hatott rá. Megáhitott min­dent. Az ódon kastélyokban, a faburko­latos udvarházakban szállodák intettek feléje Hamarosan talált egy diákszállódét, ott három frankért kapott egy udvari szobácskát Megmosakodott, aztán le­sietett a tóhoz. A tó a cölöpépitmények, védőgátak keretében porcellán-tintatar­­tóhoz hasonlított, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak im­­bolygott rajta a túlsó part környékén regényes lámpásával. Egy darabig me­rengett ezen. Akkor vette észre, hogy éhes. Nagyon éltes volt. Kopogott a sze­me. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, minekelőtte visszamegy szállodájába, bekap valamit egy tej­csarnokban. Egyik uccából a másikba ténfergett, kereste a tejcsarnokot, egy­re dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefeküdtek. A lom­bok közt fényt pillantott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be. Gyanútlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarok­asztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a detektívek. Kissé riadtan tekintett rájuk, talán némi szemrehányással is, hogy egy véd­telen emberre négyen jönnek. Minden­esetre sokallotta őket A pincérek gépiesen, némi kimértség­gel teljesítették kötelességüket. Kinek­­kinek megvolt a maga szerepe. Az el­ső elvette kalapját, a második lesegitet­­te válláról vásott, viharvert esőköpe­nyét, a harmadik fölakasztotta egy vas­­csacsira, a negyedik pedig, a legmaga­sabb közöttük, egy jéghideg, közönyös ur, ki középütt választotta el gyérülö fekete haját s merev volt és méltósá­­gos, mint egy majordomus, szertartá­sos mozdulattal egy vékony, bőrbe kö­tött, aranynyomással díszített könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett h'nni, hogy valami incunabulumot tartalmaz, egy olyan ősnyomtatványt, melyből csak egyetlenegy példány van az egész világon. De ez a könyv minden aszta­lon ott hevert. Az étlap volt. A diák tétován, már rosszat sejtve le­ntit, kinyitotta a pompás könyvet. Lát­ta a vendéglő nevét, alapítási évszá­mát — 1739. — egy piros címert s alatta az ételek végeérhetetlen jegyzékét, kar­­tonpapiron kifogástalan gépírással. Szó­rakozottan lapozgatta anélkül, hogy el tudott volna benne igazodni. A négy pincér a türelmetlenség legkisebb jele nélkül várakozott könnyed vigyázz­állásban, vagy inkább báli-lovagi kész­séggel, hittel és bizodalomma! telve. Ettől a jelenettől nem lehetett eltagad­ni bizonyos ünnepélyességet. Most a majordomus a fejét kissé fél­rebillentve a legfuvalmasrbb francia­­sággal megkérdezte, hogy vacsorázni óhajt-e? A vendég bólintott Rántottét rendelt három tojásból. Ezt a kijelentést a majordomus illő hogy »előételül« tojásétket parancsol, de arcán ezalatt álomszerű mosoly futott át s még mindig az asztalnál ma-( radt mintha nem egészen jól értette volna a rendelést Tudvalevőleg három­féle omletté van: omletté á Napoleon, omletté á alia zingareüa és omletté á Woburn, Az a kérdés, melyiket méi­­tóztatik szeretni. Dönteni kellett. Napoleon iránt világhódító tervei mi­att idegenkedéssel viseltetett a zinga­­rella se igen tetszett neki, a Woburn­­ről viszont nem tudta, mi fán terem. Voltakép mindegy. A fontos az, hogy minél gyorsabban itt legyen, minél több és minél olcsóbb, mert cudarul éhes. Ezt Így nyersen nem közölhette. Csevegni kezdett. Hallotta, hogy a pincérek egy­más közt olaszul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította. Erre a ma­jordomus — hűvösen — németül feldt­­getett, mintegy visszautasítva a bizal-’ maskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen. Zavartan az omletté á Woburn mel­lett foglalt állást. A majordomus könnyed főbólintással tudomásul vette, eltávozott, mire a töb­bi pincér különböző boriistákat tett elé­je, készen arra, hogy h ütő vedrekben pezsgőket hozzon, édesfranciát, fanyar­­angolt, aszút, palackos asztalit. A ven­dég vizet kért. Ásványvizet? Nem, egy­szerű vizet, kutvizet, vízvezetéki vizet, igen, igen. Végre magára maradt. \ Figyelmét először is az étterem köze­pén lévő tálalóasztalka kötötte le, me­lyen lila láng lobogott, ismeretlen ren­deltetéssel. Később látta, hogy a sze­mélyzet ezen a sajátos örökmécsen me­legíti a tányérokat, hogy ínig a vendégek elé kerülnek ki ne hűljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsur, frakkban, szemben vele két német polgárlány ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehe-' tett, rég svájci patrícius s legközelebb' hozzá egy nagyobb, nyolc-tiz tagból ál­ló társaság, hölgyek és urak mind esté­lyi öltözetben. Ezek már egy hosszú va­csora közepén tarthattak. Pezsgőt it­tak vörösborral. A majordomus egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a különböző poharakat és kupákat, az ezüsttálakat, melyeket ezüst­­födők borítottak, körülhordozták, ők pe­dig nem sietve, inkább a társalgás for­­l.dataira figyelve vettek egy-egy hal­szeletet, egy rákollót, megizlelték azo­kat a ragyogó, testszinü, húsokat, me­lyeket az ilyen vendéglőkben festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak épp bele pillantott a tálba s máris intett, hogy tovább lehet vinni. A diák gyanakodva nézett körül. Min­den asztalon kristálypoharak villogtak, középütt egy üvegcsillár mely tündérien tompa fényét álmatagon hintette az ing­mellekre, a nők gyémántjaira, fejékeire. Őszintén szólva nem igen bánta volna,­­ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nem sokára egyéb fölfedezéseket is tett. Köz­vetlenül lába alatt a tó csobogott hul­lámos lüktetéssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári kiosz-, kot. Zene zendiilt. Fönn a dobogón sza­kállas álcigányok játszottak, csak klasz­­szikusokat, szemüveggel és hangjegjmk­­böl. Mindezek fölöttébb rossz jelek voltak, melyek arra bírták, hogy tüzetesen átta­nulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank kö­zött ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szere­peltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados va­gyoni köriilbástyázottságában gúnyo­san a vállát vonná, fittyet hányva min­den kicsinyes kíváncsiságnak. Általá­ban itt se a pincérek, se a vendégek nem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatko­zik, arra a megvetendő, szennyes, szé­gyenletes valamire, amiből természetsze­­'illeg annyi van mindenkinek. ö most összeráncolta szemöldökét s elkemorodott, mint aki hirtelen rájön, hogy valami kelepcébe került Lázasan kereste az omletté a Wobarn t, méllyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli tisztelettel ismételte, hangsúlyozva, kapcsolatba jutott. Meg is találta, igaz

Next

/
Oldalképek
Tartalom