Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)

1927-10-30 / 302. szám

1527. oTctoter 30.

mmmorm naflö

~23. ofdaS''

muzsikusok

Halévy a kinosságig pontos és lelkiismeretes volt, ezt a tulajdonságát azonban másoktól a legteljesebb udvariassággal követelte meg. A párisi operában próbálják egyszer a Zsidó nő-jét, még pedig oiyan gyors tempóban, hogy a mester beleszörnyiilkötlik.

— Igen tisztelt karmester ur, kiált le Halévy a zenekarba, nagyon kedves dolog öntől, hogy tekintettel van a vacsorám idejére. Csakhogy meghagytam otthon, ne várjanak hét óra előtt. így megismételhetjük a kvartettet a rendes tempóban.

Habencck karmester elfintorította az iarcát, attól kezdve azonban nem sietett. *

Berlioz szerette ugratni Panseron nevű barátját és se szeri, se száma azoknak a tréfáknak, amiket a rovására elkövetett. Egyszer aztán elérkezett a kölcsön visszaadásának ideje. Hangversenyt adott a nagy művész az operában s a műsoron természetesen kizárólag az ő szerzeményei szerepeltek, köztük egy halotti induló, amelynek nem akart Vége szakadni.

Már a közönség is türelmetlenkedett s bizony megesett, hogy az ásítását sem fojtotta el mindenki. Valaki elaludt, a hortyogása kínosan hatott. Akkor odamegy Panseron a vezénylő Berlioz-hoz s megfogja a frakkja szárnyát.

— Hahó, kollégám, úgy nézem, hogy fene messze van még ide a temető.

A közönség tomboló kacagásba tört ki. Berlioz pedig félbeszakította a hosszú halotti indulót.

1 #

Londoni tartózkodása idején Haydn gyakran fölkereste Bilfington kisaszszonyí, a hires operaénekesnél akinek tehetsége valósággal elbűvölte. Akkorában festtette le magát a művésznő Reynoldssal, a divatos, drága mesterrel. Szent Cecíliának volt feslve. aki áhitaítos, ég felé fordított arccal hallgatja az angyalok énekét.

— Tetszem? — kérdezte Haydntól.

f. — Hasonlítani hasonlít, de van egy :inagy hibája.

I — Ugyan!

i — Úgy kellett volna megörökíteni az j arcmását, hogy az angyalok hallgatják j a művésznő énekét.

Az »ökörmenüett«-nek pedig ez a tör- , fénete.

Eljön hozzá egy mészáros:

— Uriffti, "tfidflrti," hogy ön milyen' jő íember, milyéií hágy művész, mennyire mestere a menüetteknek, csináljon egyet nekem is. Férjhez megy a lányom, valami különössel szeretném meglepni.

— Isten neki, nevetett Haydn, holhaputánra meglesz.

Át is adta a mondott időre. Néhány nap múlva Haydn zajos muzsikára riad fel, rezesbanda játsza az uccán az ö kompozícióját. Az ablakhoz szalad, nagy tömeg kisér egy aranyozott szarvú, világgal, pántlikával ékes;tett ökröt — a menet a lakása előtt áll meg, nyomban megjelenik a mészáros is.

— Uram, hálámat nem tudom másképpen kifejezni, mint ezzel az ökörrel. Kérem, fogadja el tőlem.

Haydn kénytelen volt elfogadni.

#

Egy tucat palack öreg rajnai bort kapott Händel, aki éppen néhány barátját látta vendégül.

— Mind megisszák, ha belekóstolnak! — morfondált magában, azért elhelyezte a bort a dolgozószobájában, a vendégeit pedig szerényebbel traktálta.

Közben azonban nagyon megkívánta a rajnait, azért hirtelen a homlokára csapott.

— Bocsánat, azonnal visszajövök. Egy nagyszerű gondolatomat kell megörökítenem.

Bement a másik szobába, felhajtott az italból,, visszatért. Negyedóra múlva

megint felugrik.

— Remegő gondolat, bocsánat...

így ment az addig, míg a barátai utána

lopózkcdtak és rányitottak. Persze, volt nagy kacagás, de attól kedve bizalmas körbe,n csak »Hände! gondolataidnak hívták a johannsbergi bort.

■&

Meyerbeer unokaöccse egy napon fölkeresi Rossinit.

— Mester, komponáltam egv gvászindulót. amivel áldozni kívánok kiváló nagybátyám emlékének, legyen olyan kegyes,' hallgassa végig.

Azzal nekiül és eljátsza.

— Szabad a kritikáját kérnem?

— Szép, szép. fiatal barátom, felelte Rossini, azért mégis jobb volna, ha élne a nagybátyja és ő áldozna gyászindulóval az ön emlékének.

$•

Glück nagyon szerette a pénzt és a finom asztalt. Az eszményit csak a muzsikában találta meg. Egy napon az egyik birodalmi herceg vendége volt ebéden. A vendéget nem győzték dicsérni a csodálatos pástétomot, ellenben Glück attól a remekművű ezüsttáitói volt elragadtatva, amelyen a pástétom feküdt.

— Fogadja e! tőlem emlékbe! — előzékenykedett a házigazda.

Glück nem mondatta azt magának kétszer, felragadta a tálat és a vendégek sorfala között, büszkén, hazavitte a tartalmával együtt.

—■ Mit szeret a legjobban, kérdezik

egyszer a zene Michel Angelojától.

Ä pénzt, a bort, meg a dicsőséget.

— Ugyan, hangzott csodálkozva szava önnél a bor megelőzi a dicsőséget? Ez aligha lehet őszinte vallomása.

— De mennyire az, hazudik, aki mást mond. A pénzért bort vehetek, a bor felrázza a szellememet, munkába kapok és megvan a dicsőség. Láthatja tehát, hogy nincs hiba a sorrendben.

Egyszer Párisban, clbámészkodva az uccán. betörte egy üzlet ablakát.

— Mivel tartozom érte, szólt be a boltba.

— Harminc szuval.

— Itt egy tallér, vonja le.

A boltosnak azonban nem volt aprópénze, megindult a szomszédba váltani.

Bocsánat, kiáltott utána Glück, nem érek rá várni. Inkább kvitteljünk.

Azzal betört még egy ablakot,

Mozart a világ legnagyobb muzsikusa, akit eddig még senki sem múlt felül, hét éves volt, mikor bemutatták Mária Teréziának. Hiába volt már akkor művész, lényegében gyerek maradt, aki elragadtatva a kedves szavaktól, nvakába ugrott a királynénak és összecsókolta.

Mária Terézia, a kedélyességben sokszor szinte túlzásba hajló bécsi asszony, jót mulatott ezen a közvetlenségen s pompás diszcs ruhával ajándékozta meg a kis zsenit.

Egy évre rá Párisban ünnepelték az apró fencmént, akire Pompadur is kiváncsi lett. Mozart itt is nyakába akart ugrani a világhírű asszonynak, de az eltolta magától.

— Kicsoda ez a néni, hogy engem meg se akar csókolni? — méltatlankodott a kis Mozart. Bizonyára nem tudja, hogy engem már a leghatalmasabb királyné is megcsókolt.

mszxmsm®

Serényi Jánost:

KÉT VERS

Október lelke

Az 6 szerelme és az ő zászlóshajói

a véren

és a szem elalvó kikötőjében.

Fönt sóhaj törli a fölhő szirtes partjait

és az éj forgó kő kér ekén a kemény tüzek

nótdzva köszörülik a lángjaik hegyét

az ormokon ereje-veszíett vardzsgyürük, aranykarikák

pörögnek és a virrasztó szemek sarkain

izmos parázzsá vörösödik az ijedt leskelödés.

A köd meleg bélése lesz a megcsapott szívnek, a fény vezénylő ezüstharsonák rekedt parancsa, a megdöbbent érveréseken erős lábnyomok talpainak s az emelkedő habok csöpp fejét a csillagok tiizpikkelyes aranykörme toppantja vissza a síkba és minden pillanat selyemfonállá vékonyi’iian a holdhoz,, a mindig jóllakott^lánghasu pókhoz ér, s a lélekzet az elssérMlielkendetés fésűs melegével- ■ borzolja föl a Tej-ut ősz áfvalányhíüjái. $

Piros és mérges a szerelem lobogó nyelve is, a nyálban, az iz ecsetje hegyén epe és móz veszekszik, a bőr fölött bársonyos fénycsiliok kergeiöznek. s reggelre, a vérből jegecesedctt dér karcolásain tévelygő verssorok fanyar színeibe liarmatozva az életben-maradás különös rettenetessége alól névnélküli kereszttel és sápadt kételyek hiszekegyével csodálkozik eliüggönyzött tegnapjába a félelem.

Fekete ablakon szivet találtam, a szívben régi mesét, mesében aranyerdőt, erdőben piros várat, várban csöpp szobát, szobában selyemágyat, ágyban kis halottat, halottban nagy szerelmet szerelemben keresztet, kereszten enyhülést, enyhülésben halk sírást, sírásban tüzes rügyet, rügyben hideg csókot, csókban hópihét, hópihében vércsöppet, vércsöpp alatt csillagot, csillagban csengetyüt, csengetyübeh örömöt, örömben bánatot, bánatban vad tavaszt, tavaszban vig pipacsot, vig pipacsban puha gyászt, gyászban párolgó sebet, sebben édes lázakat, lázban fájdalmat, fájdalomban életet, életben a halált, halál előtt telt kehelyt, telt kehelyben uj szivet.

Tündérek utcáján...

Irta: Hegedűs Lóránt

Néha nap kimar a város és a sok' muszáj: akkor eltűnők hahó! Felleghajtó lebernyeg rejti turista ruhámat, szöges bottal végig suhintok a térdnadrágon hahó! Hiába keresnek: nem vagyok. Bank és takarékpénztár? Nincs1 itt. Gyáriparosok? Nem találnak. Hirlapszerkesztőség kutat: sehol sem vagyok. Színház? Eltűntem. Akadémia, egyetem, jogász, finánc, adó, klub, pap, csap, templom vagy templomegere, hiába keres: én én már messze járok hahó, hahó!

A legfurább az, hogy bármerre induI-! jak is el, jobbra vagy balra, korán avagyi későn, le- vagy fölfelé, mindig ugyan-: arra a helyre jutok, — egy néma kicsiny házhoz, mit vörösbe induló vadszölő borit, itt a messze-közelben. Tündérek uccáján, ősi csöndes kertben, hof nagyszerűen hallgat az Idő, él mindenki, aki már halott, beszél a csend és benne én térdnadrágos kisfiú vagyok., Ha nem venné észre senki, titeket is elhívnálak velem, de lábujhegyen kell ám itt járni s nem szabad megrázni a cserjék ágát s a naspolya bokrát, mert akkor elröpül a Múlt, amely itt lakik:1 Tündérek uccáján, fent a Svábhegyen. |

Most itt vagyok a kis barna kapunál. A kerítést ö mérette ki, a léceket ő állíttatta igy, a virághalmot Ö töltette fel, ö. ki ebben a házban él, csak Ti nem látjátok. Gyertek, csak gyertek! A' kanyargó ut mellett nagy gömbkövek.1 Kolozsvár mellett vetette ki őket mint óriás gombákat a Szamos. Erdély küldte őket egyszer nagy garmadával, azóta Itt él egy nagy darab Erdély. A diófák már lassan elvénülnek a ház körül és fapalánk fedi be a verandát, a kis hajlék is omló, itt-ott vályog hull ki belőle, mert ez a ház nem épült, hanem termett, minden gyermekkel egy uj szoba született hozzá s azután együtt öregedtek meg, ház és gyerek. Ezen a pádon öt nemzedék ült egymásután s, ugyanaz a leander várta őket, a vadszőlő mindegyiknek Ugyanúgy pirult.

A kertben lent minden rejtély, varázslat-fák, Mnlt-csalit, indián-félsziget, hol a .skaípvadászok laktak, mandulafa melynek leveléből prébaszivar készült s annyi bulVóka köröskörül, mintha, most esnék le a lila szederfáról a maszatos ruhám csupa kékfolt. Ki mer igy előkerülni, pedig csakugyan én vagyok, hiába rejtem magam s ha ö hiv a házból, hangját megismerem és megyek hahó, hahó!

De furcsa is, senki sincs, aki van; s él, aki már — ügy mondják — nem mozdul többet. Te Idő,te emberek ti mind hazudtok nékem, persze hogy él, mert nem tud soha elmúlni a Múlt. Egymásután lépek az öreg fákhoz, oly sima a levelük s úgy pergetik őket a földön, mikor rlhullatják. ök beszélnek a földdel, ezek a bogos kemény fák, hát miért ne tudnák beszélni a főiddel is. mikor lehull a levél s bíborba hajlik a venyege?

Bíborba igen, hahó, hahó! Most nr vagyok én, amint Ö akarta: fejedelmi ur. Birodalmam messze megy: a léckerítéstől le a nagy árokig. Hatalmam nagyszerű, minden pókháló csak nekem tartja rejtélyes titkát, a pimpim-páré peszmetéje én hozzám siet s rozsdás karjaival úgy integet a vad csipkerózsa bokra, amint csak nekem tudhat integetni. S amint a csöndes kis házhoz érek, a Múlt elvarázsolt, szent helyéhöz, akkor fejemre hull a vadszőlő levele s nálam nincs nagyobb ura ennek a földnek. Belölről egy régi hang hallik: Ö lakik itt, ki nincs már s mégis él s mig él mindig ő uralkodik.

— Hahó fiam hahó!

Én hallom hangját s oly boldog vagyok. Lent a kővárosban ezernyi szürke gond [hasztalan keres: Elrejt engem tőlük vadszőlő indája, mely [az őszilombbal bíbort permetez.

Tudjátok hol jártam?

Melyik potentánái?

Tündérek uccáján, fönt a Svábhegyen. Gyermek voltam megint az én jó Anyám-'

Ina

Utolsó csókját itt adta nekem,

Tündérek uccáján fönt a Svábhegyen-