Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-02 / 274. szám
23. oMa* 1927. október 2 BJtCSMEGYEI NAPLÓ EMLÉKEZÉS KONSTANTINRA Már a második évet töltöttem a bér- j tini egyetemen, amikor gazdag aggle- ! gény nagybátyám, akitől tanulmányaim folytatására havonként némi pénzbeli segélyt kaptam és akinek viharos szerelmi kalandjairól mint a neim dolgok iránt élénken érdeklődő kamasz különféle, nem éppen épületes történeteket hallottam, hirtelen megnősült és egy rideg, üzleti hangon Írott levélben közölte velem, hogy a pénzküldeményeket beszünteti. Húsz éves voltam akkor. Telve robbanó energiával és naiv optimizmussal. Az életet, az embereket egyszerűeknek és átlátszóknak láttam. Általában mindent leegyszerűsítettem és önkényes következtetéssel atomjaira bontottam minden eseményt, minden történést. És minden olyan Világos volt és olyan magátólértetődő körülöttem. Rózsaszínű ködben éltem. Nem voltam éretlen, nyitott szemmel jártam, mert észrevettem, hogy vannak az életnek le-nem-tagadható problémái is, de ezekről azt hittem, hogy csak mesterséges akadályok, amelyeket spekulátiv elmék állítanak embertársaik elé, hogy azok megbotoljanak bennük. Ha néha beleütköztem is olyan problémába, amely mögött ijesztő mélység és feneketlen sötétség látszott tátonganl, gúnyos nevetéssel átugrottam rajta. Természetesen: nagybácsim levele sem sújtott le túlságosan. Mindenesetre le kellett szállítanom igényeimet és más, olcsóbb lakás után kellett néznem. Mert az a néhány millió, amit óraadással kerestem, az inflációs időket nyögő Berlinben még száraz kenyérre sem volt jóformán elegendő. Ha pénzem lett volna útiköltségre, egyszerűen hátatfordi'tok Berlinnek. A Miinzgasseben béreltem tehát egy padlásszofc'át. Iszonyatos ucca ez. Komor és szennyes, büntlehelő és bíinrecsábitó, mintha nem az ünnepélyesen józan és hideg Berlinben, hanem valamelyik olasz kikötővárosban lenne. A házakban: minden második lakásban egy. prostituált lakik albérletben. És a lakásadóik talán még a prostituáltaknál, is bizonytalanabb morális alapokon nyugvó‘foglalkozást űztek. Engem, persze izgatott az uj környezett, és valami mohó gyönyörűséggel szemléltem estépként a siralmas eleganciával kíöl, tözködőtt uccai nők vadászatra induló i csapatát, amely után olcsó parföm és I szagos szappan émelyítő illata kúszott. : A lakásommal már kevésbbé voltam 'megelégedve. Bútorzata a lehető leg- 1 primitívebb volt. Egy rozoga faágy, egy nyomorúságos és minden érintésre felzokogó bőrdivány, egy kerek szalónasztal, mely lakásadóm: egy zilált vén banya hajdani jobb napjait volt hivatva igazolni és, az asztal körül — éles kontrasztként — három konyhaszék töltötte meg a szobácskát. Egyedül az vigasztalt, hogy a világosságot, egy embermagasságnyira levő ablakon át Jcaptam. Kép vagy tükör nem enyhítette a szoba sivárságát: a falak szemérmetlen meztelenséggel meredtek rám. Esténként, ha felcsavartam a villanyt, .ijesztő árnyalj ugrottak a falakra: ismeretlen eredetű árnyékok, amelyek inkább emberi alakoktól, mint élettelen bútordaraboktól származóknak látszottak. Éjjel hol az egyik, hol a másik bútor reccsent meg... Néha a padló nyikorgóit, mintha valaki Járt volna rajta. I Nem tagadom, ebben a szobában meg- j tanultam félni, az egyedülléttől. Leljem i odáig hibátlan egyensúlya is megbillent! egy kissé... Épen ezért nem haragúd-1 tam komolyan, amikor egy este, az! egyetemről jövet, Háziasszonyom méz- ; édes mosollyal újságolta, hogy a roz-1 zant bőrdiványt, amely szobám egyik ! falához támaszkodva számlálta kihasz- j nálatlan napjait, kiadta egy fiatalén]-1 bőrnek. Pillanatnyi felindulásomban haragos pillantásokat, vetettem a ráncos boszorkányra és szó nélkül sarkonfor* dúlva a szobámba mentem. Lakótársam már a szobában volt, A luli , beléptem, udvariasan felugrott a díványról és bemutatkozott, Valami édesen hangzó orosz nevet mormogott, amelyből csak annyit vehettem' ki, hogy. Konstantinnak hívják. Körülbelül egy iüös lehetett velem, de sápadt szőkesé- Kében, nmeK-bő! lányos szeméremmel VihsKottak ki nagy kerek, titkok után kutató fekete szemei és véres pirosságu ajka, fiátalabbnak tetszett. Rövidesen összebárátkozíunk. Három nap tnulva már tegeztük egymást. Én orvosnak készül lem, ö a technológiát végezte. Azonban az a különös .esemény, amely életünkbe beleavatkozott, durva Irta: Gál Ötté kezekkel terelt el bennünket a kitűzött céltól. Mint könnyű volt következtetnem, Konstantint is a pénztelenség kergette ebbe az uccába és ebbe a lakásba. Származásáról soha nem beszélt és ha én efelöl fiatalos tapintatlansággal érdeklődtem, közvetlensége hirtelen dacos zárkózottságba merevült és ilyenkor órákig nem beszélt hozzám. Elejtett szavaiból sikerült' annyit megtudnom, hogy szülei Oroszországból menekültek és most valahol egy porosz vidéki városban nyomorognak. Mi is nyomorogtunk. És éheztünk, azzal az elszántsággal és gyönyörűséggel, amellyel csak a diákok tudnak, a nyomor valami romantikus, szinte perverz élvezésével éhezni. Hiszen a nyomor mögül egy közeli polgári jómód integetett felénk zsíros kezeivel. Néhány hét elteltével a legbizalmasabb barátok lettünk. Különösen én ragaszkodtam nagyon hozzá: egy apátlarianyátlan árvaságban felnőtt kamasz .el nem pazarolt szeretetének minden melegével elárasztottam. Még ma is néha, ha álmatlan éjszakáimban feikisért az emléke ennek a szegény orosz fiúnak, valami nyomasztó teher ereszkedik a szivemre. És máig is homályos előttem, hogy mi vonzott tulajdonképen hozzá. Az bizonyos, hogy sem azóta, sem azelőtt nem találkoztam olyan emberrel, akibpl annyi meleg közvetlenség áradt volna, mint Konstantinból. Valami édes melancholia sugárzott, lényéből, amely ott visszfénylett minden mozdulatán. És valami különös jóság és minden iránt megértés lakozott benne. Még a háziasszonyom is, ez a számító németbe ojtott elvetemült cigányasszony is ellágyult, ha vele beszélt. Viszont még soha nem találkoztam valakivel, akinek olyan kevés érzéke lett volna az élet értékei iránt és olyan kevés örömmel nézett volna a holnappal szembe. Emlékszem: tél eleje lehetett már, mert erősen éreztük a fűtőanyag hiányát, amikor hirtelen megváltozott. Szótlanná vált ismét, mint ismeretségünk első napjaiban. Mogorva lett. órákig feküdt hanyatt a díványon, és néha, ha rápillantottam, összeborzadtam: tekintete üres volt, mint a halotté, akinek a szemei nyitva maradtak, mert a haláltusa óráiban senki sem volt mellette, aki lezárta volna a szemeit. Nem tanult. Ha figyelmeztettem, haragosan vállatvont. Ügy kellett erőszakkal elhurcolnom a diákmenzára, ahol étkeztünk, hogy valami táplálékot vegyen magához. Lesoványodott. Éjszakáit álmatlanul töltötte és ha néha felriadtam, hallottam, mint forgolódik a fekvőhelyén. Már-már belenyugodtam volna a megváltozásába, amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy a nevemen szólit: — Gyónni akarok neked, ha meghallgatsz — mondta gyáván és hangiján egy megvert kutya panasza érzett. A torkom összeszorult a meghatottságtól és ő be sem várva válaszomat, megkezdte a vallomását. — Szerelmes vagyok ... Szerelmes — ismételte suttogva, de szavaiból szinte perzselve csapott ki a nagy érzés. Felültem az ágyban és riadtan meredtem a sötétbe, a fekvőhelye felé ... — Ismered azt a tekete lányt a harmadik emeleten — kérdezte bizonytalanul. Én bólintottam feléje a sötétben. — Adának hiv.iák és prostituált... — kiáltotta most már dacosan., — Egy ringyóba vagyok szerelmes... De ne nevess ki... Látom az éjszakában is, hogy kinevetsz! — Nem nevetek Konstantin — suttogtam könnyes hangon. Erre felugrott a díványról és hozzám rohant. Zokogva vetette magát az ágyamra. Hosszan, fuldokolva sirt, mint a kisgyerek, amikor a legkedvesebb játékszerét eltöri. Benne is eltört valami, Bsrénvi János: . Hajnalig kísértetek Mért nem engeditek szabadon' a rablógyilkost most az ítélet' sötét herőe-hurcája után, amikor az utolsó óra számküliői oly gyorsan forgátják magukon a mutató fekete sugarát, s oly édes zöld fodrok gurulnak a reggeli szélben, és a frissen sült kenyér szaga oly diadalmasan tapos az éhes hajnal sovány gerince fölött? Életétől de külön fekszik ez a halvaszületett hónap: nagy szelíd állatkölyök, az ő legigazibb idő-fia, teste a kiváncsi hallgatók vastag csöndje a vér benne az ő úszkáló vörös vallomása, két szeme a gyertyák két avas pipacsvirága, orra az irgalmas feszület, s ezer nyelve a'törvénykönyv ezer sziszegő lapja. Holtán nőtt ki, de aztán magába szúrta az élet kihűlt izmokon élősködő lángrügyes kanócait, s az ő pilláiról is fölnyalta vele a harmatos álmot, amely a keserű tüzét kanalazza a szemekből, de hozott helyébe neki erőt, jóságot,' érzést, nagy, isteni gondolatokat, még szerelmet is: a fáradt fájdalom halálizgató meztelenségét. Az ő bizalma bízni már nem tud, félelme félni nem - tűd, szerelme szeretni nem tud, nem cselekvés benne még a' várakozás sem, <le ha úgy visszaengednék a régi hétköznapok közé: ő volna a Jó zsarnok királyának leghübb cselédje, és sose sirna és sose éhezne I és sose harcolna és sose félne és előre köszönne a sarki koldusnak, és a vére röhögne, mint a redőtlen patyolat, és a sarkantyüs idő menyekzős asztaláról visszasöpörné magába a maradék morzsákat is s őrjöngve {ölkurjantana a márványod sima égre: élet, élet, I élet, élet, élet! és a szivével törölgetné a csüngő aranykosarakban á verőfény szúz szivét. A csillagcsigás égi viz csak egy lélekzet volna neki, meghallaná a sarjadó szűz fii jajgatását, pirosra érlelné az esti zongora sötét hangbogyóit, s a leheletére vigyázna mintha száz idegen álom hópihés csecsebecséin akarna véle átsuhogni, és ő volna az élet és józanság boldog részege, és: ebben a vad kibírni nehéz mámorban lehet, hogy az első harangos vasárnapon az öröm duhaj kábulatával leszúrná k legjobb barátját, de utána már vigan hágna a halálos dobogóra. gondoltam és a fogaimat emberfeletti erővel kellett összeszoritanom, nehogy belőlem is kibuggyanjon a sirás. Amikor erőt vettem magamon, vigasztalni próbáltam. De hasztalan volt minden igyekezetem. Tovább zokogott. Karom, amelyen a feje nyugodott, egész nedves lett a könnyeitől. Engem megdöbbentett ez a viharos érzés és a sötétben egy gyermek tapasztalatlanságával néztem szemközt az odáig ismeretlen ellenséggel: a szerelemmel. Valami fojtogató, zavaros előérzet azt súgta, hogy hagyjak itt mindent, még idejében. Mindent, ezt a betegesen elfinomult barátot is... — Menekülj — súgta bennem valami — amig nem késő! Elhatároztam, Htogy másnap reggel felmondom a lakást és egy másik kerületbe költözöm. — Én eddig óvatosan kitértem minden elől, ami megkeseríthette volna az életem és most, más buja és gondja miatt, terhet vegyek a szivemre. Nem! — gondoltam buta önzéssel. De a következő percben már megmá-' sitottam elhatározásomat. Konstantin mellém bujt az ágyba, átkarolt és telfelcsukló hangon, amelyet mint sötét kisérő zene festett alá a torkából felkivánkozó sirás, beszélni kezdett: — Nézd, én jól tudom, hogy tisztátlan, talán aljas ösztönt! nő és harcoltam az érzés ellen. Hiába! Szenvedtem! Nem akartam rágondolni! Hiába! Minden nőben öt látom ,de senki sem kell nekem csak Ada. Tudom ... ha pénzem lenne... megkaphatnám őt én is, mint más,.. Annyian... Azt hiszem, olcsó ára lehet — mondta szívszaggató öngunnyal. — És hogy szenvedek, ha arra gondolok, hogy talán az éjszaka minden órájában 'más valaki fekszik mellé ... Mert ezek a német férfiak olyanok, mint a házinyulak, undorítóan éhesek. Te...! — hörögte — el tudod képzelni, milyen undorító izü lehet a csók, amit megfizetnek... Förtelmes... Hiszen, ha pénzem lenne, kiragadnám ebből a környezetből... Élvinném valahová. Tiszta emberek közé. Talán az anyám megértene engem — reménykedett naivul — és segítene nekem más embert nevelni belőle ... Mert biztos, benne is szunnyad valami jó, nemes utáni vágy... Hogy fáj itt — ordított a mellére ütve. Érzem, hogy ennek nem jó vége lesz... Belepusztulok ebbe az érzésbe ... Szeretnék egyszer beszélni vele... Ne érts félre, nem a teste kell... Iszonyodom, ha arra gondolok, hogy Kányán «jártak; rajta előttem. ... Megjcérnéflp -keressen-,valami-más foglalkozást, amig én végzek... És akkor elvenném feleségül... Áthajózunk Amerikába, vagy mit tudom én hová... Uj életet kezdünk... Annyi bizo dalom és annyi élet nemismeréstől csepegő remény volt a szavaiban, hogy a szivem elszorult és most már mindennél világosabban láttam, hogy ez a fiú nem erre a világra való. Ha abba a gáncsba, amelyet most vetett elé alattomosan az élet, el nem vágódik, akkor, a másodikba, vagy a harmadikba biztosan elbotiik... Megnyugtatásául megígértem neki, hogy másnap pénzt szerzek valahonnan. Előleget kérek a tanítványaimtól és isten neki, próbálja megtéríteni a leányt. És most a sötétben kirajzolódott előttem Ada arca és alakja. Néha a lépcsőházban, vagy a kapu alatt találkoztam vele, de mindig valami nevetséges gőggel nézett végig rajtam. Talán megérezte a pénztelenségem... Talán megérezte, hogy szánalmon kivül mást nem várhat tőlem. Tipikus uccai lány volt, amilyen Berlinben és más világvárosokban százszámra lepi el éjjelenként az uccákat. Talán valamivel fiatalabb volt az átlagnál és a szája mellé még nem vésődött be az a jellegzetes két mély vonal, amely ott szomorkodik minden uccai Vénusz arcán. De a szemei köré már sötét koszorut vont a sok éjjelezés és fáradt pilláinak függönye állandóan eltakarta törtfényü szemgolyóinak nagyobbik felét. Akkor érthetetlennek tűnt fel előttem, hogy ehhez a nőhöz másképen is közeledhet valaki, mint azzal a vággyal, amellyel kétes külsejű vendégei keresték fel. Ma már azonban, az évek távlatán keresztül, megértem szerencsétlen barátomat és ma már tudom, hogy aki a szépet magában hordja, az a legrutabb dolgokon is felfedez valami megnyerőt. Konstantin elaludt mellettem. A karja a fejem alatt volt, ami meglehetősen kényelmetlenné tette a fekvésemet. De nem akartam megmozdulni, nehogy álmában megzavarjam. Már a hajnal szürke fénycsóvái vetődtek a szobába, amikor végre elaludtam. Másnap este hét óra tájban értem haza. Konstantin még nem volt otthon. Az elmúlt éjszaka Izgalmai még ott vibráltak idegszálaimon és Konstantin, szerelme és az egész Világ, mintha ködtengerből meredt volna felém. Távoliak és hozzám nemtartozónak láttam mindent és
