Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-02 / 274. szám
22. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1927. október 2. Megérzésekről és hasonló dolgokról Az okkult tudományokkal nem szeretek foglalkozni, túlságosan ideges vagyok hozzá, de meg van egy-két gyerekkori emlékem is, ami visszatart. Védekezésféle ez önmagámmal szemben, úgy érzem ugyanis sokszor, hogy rejtelmes tulajdonságok élnek bennem, :ha kutakodnék utánuk, a felszínre hozatalukkal sok nyugtalanság érne. Már ■pedig ez az ember elérkezett bizonyos korhoz, csak a csendet keresi, örömét apró gyerekekben, akiket nem rontott meg sem az egész, sem a féltudás, hanem az egészséges ösztönük után indulnak . Ne nevessétek ki azokat, akik előre megéreznek valamit. Ha ok nélkül lever 'valami — sokszor jóizü kacagás szakad ketté az ajkamon — hamarosan kellemetlenség ér, vagy rossz hirt hallok. , Ülök ilyenkor tétlenül, mcggémberedve, védekezésre képtelenül. Jöjjön a baj minél előbb. Mikor rossz hír döbbent meg bennünket. Csak meg, a nyers anyag részletek nélkül, mégis nyugodtabb vagyok a többinél. Megérzem, hogy az eset nem katasztrofális. Hány példát tudnék erre mondani. 1 Megyek az uccán, egyszerre csak rákiáltok valakire, nyújtom örvendve a kezemet. —- Szervusz, de rég láttalak! Hogy kerülsz ide? Abban a pillanatban látom is, hogy tévedtem. Az idegen nem az a barátom, akinek néztem. Talán nem is hasonlit ,rá. Pardon, pardon. Aztán tovább haladok s érzem, hogy száz lépésnyire csakugyan találkozom az igazival, a rég látottal. Ez nem is véletlen, számtalanszor megtörtént velem. Volt már úgy, hogy nagyon vágyakoztam valaki után. Két esztendeje, hogy azt se tudtam, hol van, mene jár, szinte öntudatlanul bementem egy nyári moziba,' aztán kezdtem erősen akarni, hogy itt van, itt kell lennie. Meg mosolyogtam is magainban, milyen-kedves lesz a viszontlátás. -Senkivel nem beszéltem — nem is beszélhettem — róla, az életutait1 nem'ismertem. Aztán az első szünetben ott ü! a közelemben, néz és mosolyog, mintha megérezte Volna a vágyódásomat. Vagy talán az akaratomat? Tudják-e mindig, hogy mit akarunk? Tisztában vagyunk-e a bennünk lappangó erőkkel? Nem voltam még tizennyolc éves, a mikor meghalt az apám. Nagy, égő, nosztalgia maradt bennem utána, hónapokig a szavamat nem tudták venni. Csak dolgoztam nekifeszitett erővel, részint, hogy elfoglaljam magam, részint mert immár családfenntartóvá léptem elő. Ebben az időben a barátaim a spiritizmussal foglalkoztak sokat, h’ivtak engem is, de húzódtam, kitértem minden szeánsz élői. — Svindli az egész asztaltáncoltatás, nincs tulvilági üzenet. — Csak nem gondolod, hogy csaljuk egymást! — Nem egymást, hanem magatokat. Fiilcp Jenő barátom pompás irómédium volt. Verseket is irt trancben, pedig sosem foglalkozott poézissel és egzotikus virágokat rajzolt, amihez ébren sem értett. A sseánsz.okon egyre-másra idézték meg a világtörténet nevezetességeit s igy ezt találtam én mulatságosnak. — Ti mindnyájan vallásosak vagytok. Hogyan képzelitek el hát, hogy az Isten nem örök nyugalmat adott Napóleonnak, hanem megengedi, hogy akárki akármikor előráncigálhassa Becskerekre, Pancsevóra, vagy Tórákra? Majd bolondok lesznek a lelkek, hogy a ti szórakoztatásíokra megjelenjenek. A kapacitálás azonban tovább folyt, mig egyszer, türelemvesztetten, azt mondtam. — Hogy miért vagyok hitetlen, azt egy mondatban megmagyarázom. A médiumok mindég csak a saját intelligenciájuk fokát tudják reprodukálni. Ha a világ legnagyobb bölcsét hozták is el, a válaszokban nem a bölcs különleges szellemét érzem, hanem a médiumot magát. Erősitgették, hogy igenis, extra do-Ipg minden szó, amit a médiumuk mond, vagy ir. — Hát jól van. Halála előtt az apám reám bízott valamit. Nem nagy dolog, de bizalmas. Soha senkinek nem tettem róla említést, még az anyámnak sem. Egy szóval igazi titok, amit csak én tudok. Idézzétek meg az apámat s a beszélgetésünkből áruljon ő el egy szót. ... Ott voltam a szeánszon s a médium leirta a legjellegzetesebb szót, a mit senki sem értett. — Isztrát? Mit jelent ez? En megértettem, ki is lelt tőle a hideg. Azóta se voltam szeánszon, viszont az ismerőseim rossz nyelve szerint békés lesz a tulvilági nyugalmam, amennyiben életemben sem jelentem meg soha idézésre. Miért jelenjek meg a halálom után? A másik emlékem szintén Fülep Jenővel kapcsolatos. Néhány évvel később történt, együtt töltöttük minden időnket, s egy koronából csendesen fenn virrasztottunk — egy liter bor mellett — a kaszinó kertjében, vagy még szerényebb helyen. Egyszer fél kettő táján elválunk, megyünk haza. Jenő a Magyar-uccában lakott, neki többet kellett gyalogolnia, én hamar elérkeztem az Árpád-uccába. Lefeküdtem, nyitott ablak mellett nyomban elaludtam és álmodtam. Fogorvos előszobájában találkoztam régi iskotatársamma, Knopf Gusztival, Guszti papnak ment, a temesvári szemmináriümot végezte, évek óta nem láttam. Lányos képű szelid fiú, egy kissé gyenge tüdejü, de most az álmomban kövér és életerős. ölelem szívesen. — Csakhogy látlak, Gyuszi! Micsoda pompás színben vagy. Gyuszi rám néz, mélyen a szemembe mélyed. (Ma sem felejtem el ezt az álmot.) — Igazán jó színben vagyok? — kérdi a kezemet szorongatva. Hát majd hallasz még rólam. Ebben a pillanatban egy szélroham becsapja az ablakomat, felébredek megborzongva. Ki voltam takarózva, attól fáztam. Ugyanekkor a szomszédban lévő plébánia templom toronyórája kettőt üt. Délelőtt mesélem Fülep Jenőnek az álmomat, amire azt mondja: — Különös. Az éjszaka, hogy megyek haza, a Magyar-uccában a Knopí Gusztlék háza előtt haladok el. Senki se járt arra kívülem, mégis hallom, hogy a Guszti hangja kiáltja a nevemet. — Jenő, Jenő! Nem iszunk ennyi bort, hogy hallucinálni kelljen tőle! Hát napirendre is tértünk a dolog fölött egész délig. Akkor hallottuk, hogy az éjszaka két órakor meghalt a Knopf Guszti. Senki sem tudta, otthon van. Eletek óta ágyban fekvő volt a szegény fiú, aki a fölszenteltetését sem érte meg. Isten tudja, hol szerezte a betegségét, nyilván anyai örökség volt. Az apja, régen, mészáros, csupa hús és izom, aki állandóan azzal tréfálkozott, hogy majd félre ugrik, ha a guta egyszer meg akarja ütni. Mégis szivszélhüdésben halt meg. Ezek az okkult tudományok terén a legrégibb tapasztalataim, ezekért nem mertem soha mélyebben bele merülni a láthatatlanba, az érthetetlenbe. Végtére elég a földön élni, ahol lépten-nyomon érthetetlenségekbe ütközünk. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyon kellemetlenül érzem magam előérzetek ideién. , Bob. Eíazsek Ferenc Abban a pesti házban négy albérlő lak,k egymás fölött. Lent a földszinten, piszkos odúban lakik az apacs. Ö az, aki mindig sapkában és gallér nélkül látható az uccán, a kit minden rendőr és minden éjjeli pillangó a keresztnevén szólit. Télen kártyával, nyáron lóversennyel foglalkozik váltakozó szerencsével, tudniillik hol vészit, hol ismét veszít. Mindazonáltal meg van elégedve a sorsával, amely ellen csak néha jajdul fel egy szelid káromkodással, olyanféleképe, hogy: a nyavalya törje ki. Ebben a mondásban csúcsosodik ki egész életbölcsessége és ezzel intéz el minden bonyolultabb esetet... A szeretője uccai leány, aki minden megtakarított pénzét köteles neki adni. Nyugtát nem kap róla, de pofonokat igen, főleg, ha kicsiny az összeg... Fölötte, az első emeleten, alkóvos szobában lakik a szépfiu. ő az a széditően elegáns és érdekesen sápadt fiatalember, aki a Váci-uccában szokott sétálni, állandóan világfájdalmas mosollyal és elharvadt urinőkkel. Rendesen mint statiszta kezdi valamelyik kültelki színházban, ahol megtetszik a primadonnának, aki férjül veszi szegényt és nagy embert farag belőle. A mézeshetek után, vagyis az esküvő napján, már el is válnak, mert a szépiiu nem bírja a primadonna szeszélyeit, viszont a primadonna és a bankárja nem bírják a szépfiu költekezései i. Ilyenkor fölveszi a leghóditóbb ruháját és a legviiágfájdalmasabb mosolyát és fölkeresi ama diszkrét, negyvenéves, meg nem értett urinőt, aki régóta osromolja már kecsegtető apánlatokkal. Azt a kis önérzetet, ami még szunnyad benne, elcsitija azzal, hogy elvégre a végzet ellen úgysem lehet küzdeni... Fölötte, a második emeleten lakik a segédfogalmazó, ő az. aki mindig szemüveggel és rojtos nadrággal és félretaposott sarokkal és iratokkal a hóna alatt siet az uccán. Mert ő mindig siet és mindig dolgozik. Emberi életet csak vasárnap engedhet meg magának. Olyankor átmegy Budára, ahol az ideáljával találkozik, aki kenyeresleány és akit Manóinak hívnak, mint minden kenyereslányt. Neki dolgozik és neki koplal, hogy szép legyen és selyemharisnyában járhasson. Mindezért viszonzásul még csókot sem kér a lánytól, mert szereti őt, szereti vágy nélkül, tisztán és ostobán, ahogy csak a segédfoga'mazók tudnak szeretni. Elég neki, ha megcsókolhatja a Manci kezét, amikor este elválnak ott a regényes Balta-köznél, elég neki az az ábrándkép, hogy egyszer majd, fa4yos téli estén, bölcsőt iog ringatni a meleg szobában, mig a Manci a kályha mellett ül és az ő lyukas zokniját stoppolja ... Fölötte, a harmadik emeleten lakik a köitő, de csak azért, mert negyedik emelet már nincs. A költ őugyanis nem bírja el, hogy valaki fölötte álljon, még a lakáskérdésben sem. Az uccán már nem igen lehet őt felismerni, mert, a mióta kiment a divatból az a tévhit, hogy a lángész csak kócos hajjal és piszkos körmökkel képzelhető el, azóta ő is alkalmazkodik embertársaihoz, legalább is külső megjelenésében. Életmódja azonban még mindig egyéni. Ez az egyéniség abban nyilvánul, hogy napokon át dőzsöl, ha van pénze, viszont ha nincs, ami elég gyakori eset, napokon át csak kapucinerbő) és cigarettafüstből él. Ennek a kettőnek, a kapucinernsk és a cigarettafüstnek összetételét ő keserű humorral mámornak nevezi... Szeretője az az előkelő, jéghideg aszszony, aki fekete hajával és fehér hermelinpalástjával olyan, mint egy büszke, száműzött királynő. Legfőbb erénye, hogy állítólag mindenki számára utolérhetetlen, csak a költőt szereti, mert tisztában van azzal, hogy mivel tartozik az irodalomnak... Egy szép napon a postás levelet hoz mind a négy albérlőnek. A levelek emeletenkint több-kevesebb helyesírási hibában különböznek ugyan, de a tartalmuk lényegében ugyanaz, önagysága fájdalomtól megtört szivve! bejelenti, hogy ez igy nem mehet tovább és »bocsáss meg, drágám és felejts el engem és légy boldog és Isten veled és hidd el, én örökre szeretni foglak mégis és ne átkozz, én nem tehetek róla« és igy tovább. Az apacs elolvassa a levelet és azonnal elhatározza, hogy agyonüti azt a gaz csábitót, hogy a nyavalya törje ki. A lányra nem haragszik, mert ismeri ezeket a szegény teremtéseket és tudja, hogy ők ne mfelelősek semmiért, mert csak gyönge eszközei másoknak,, tehetetlen bábok, melyeken az apacsok gyakorolják magukat a boxolásban... Este a lokál ajtajához áll és amikor kijönnek, szabályos horogütéssel leüti a leány kísérőjét, miközben enyhe célzásokat tesz az öreganyja retkes térdére. A leányt pedig a hajánál fogva haza cipeli és újra meg van elégedve mindennel, mert ez jó munka volt, hogy a nyavalya törje ki... A szépfiu sem esik kétségbe. Úgyis' unta már önagyságát, aki az utóbbi időben már fukarkodni kezdett, nem a szerelemmel, hanem a pénzzel... Hanyagul rágyújt egy Coronas-cigarettára és gondolkozni kezd a teendők felől. De ez kicsit nehezére esik, a gondolkozás, ezért abba is hagyja mindjárt. Nem érdemes... Találomra kivesz egyet a sok felbontatlan ajánlat közül és mert megfelelőnek találja, rögtön telefonál ennek az újabb, szintén diszkrét, negyvenéves és meg nem értett minőnek. És még aznap este találkára megy, megint a leghóditóbb ruhájában és a legvilágfájdalmasabb mosolyával... , A segédfogalmazó, ó, az komolyan veszi a dolgot. Háromszor is elolvassa a levelet, mert nem akar hinni a szednének. Azután megállapítja, hogy össze-1 omlott minden. (Kicsiny emberek szeretik a nagy szavakat.) Előveszi a Manci képét, megcsókolja, a szivéhez szorítja és leveti magát az emeletről. Lent, az udvar kövezetén, örömmel veszi észre, hogy nem halt meg, csak összeroncsolta magát kicsit. És miközben a mentők beszállítják a Rókusba, arról ábrándozik,! hogy ez a bátorsága, ez az öngyilkossági kisérlete bizonyára nagy hatással lesz a Mancira, aki visszo fog térni hozzá és mégis a felesége lesz és mégis fogja stoppolni majd az ö zokniját... A költő?... A költő nyugtalanul hánykódik ágyában és némi erőltetett pózzal á falat kaparja fájdalmában. Közben élvezi azt, hogy ő most szenved, mert ez nagyszerű ihletforrás, ebből megírja élete legszebb költeményét... Becsöngeti a szobaleányt, akit elküld a zálogházba azzal az arany cigarettatárcával, amelyet a feketehaju és hermelinpalás- ■ tos királynőjétől kapott emlékül Kisit' furdalja ugyan a lelkiismerete erre az eljárásra, de megnyugtatja magát azzal, hogy Volteire is fölvett kétezer frankot Ninon de Lenclos-tŐl, mégis nagy Író lett... Este elmegy a bárba, hogy pezsgőbe fojtsa a bánatát, ami nem sikerül neki teljesen, mert a pénze előbb elfogy, mint a bánata. Elmegy hát a tárzskávéházba, ahol hitele van. Szerényen rendel egy kapucinert. Amig ezt szürcsölgeti, azon a bizonyos halhatatlan költeményen töri a fejét. Két sor már meg van belőle: Hittem néked, bár ne hittem volna, Nem kerültem volna tán pokolba! Ezt felírja az asztal márványlapjára. A kapucinert pedig a főur írja iel... ENGLESKI MAGAZIN Beograd VukaKaradžićaul. 18. Telefon 24-98 Zagreb Strossmajerova 10 — Telefon 16-5€ E'3v> endtt úri divatáruhoz. S-ját müíermé* ban készít méiték után ruhút és fehérneműt Eredeti Burberry Weatherproofs Kozmetikai inlé állandó orvosi vezetés és felügyelet Subotica, Cirü-Tíetod trg viiiaay- is lényíezíll’ ■*#
