Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-02 / 274. szám
1927 október 2.. RÁCSMEGYEI NAPLÓ KETTEN IRTA: BAEDEKER Az emberkerülő és nőgyülölő királyt semmi se bosszantotta annyira, mint ha vendéget kapott, s valósággal felségsértésnek minősítette, ha valaki abba a kényszerhelyzetbe liozta, hogy fogadnia kellett. Csak egyszer nem komorult el az arca, sőt a derűnek egy ritkán jelentkező .mosolygó sugára vonult azon által, amikor a »császárnéit jelentették be nála. Az egyetlen asszonyt, akitől nem idegenkedett, az egyetlen embert, akihez még volt mondanivalója. Unokatestvérek: természetes ellenségek, s nem igen szokták szeretni egymást. Nem oly közeli atyafiak, hogy testvérekként erezhessenek együtt, s nem oly távoliak, hogy megfeledkezve a rokonságukról, őszinte barátság fejlődhessen köztük, ök ketten kivételek voltak. Rokonszenveztek egymással, s valaha regényes gyermek-szerelem is támadt köztük, "mely egyoldalú volt ugyan, de a másik fél gyermekéveinek is himporos kedves emléke maradt. Kisfiukorában a királyfi meleg vonzalommal viseltetett jóval idősebb és gyönyörű szűzzé fejlődött cousineja iránt, akit azzal a finom, szégyenlős és benemvallható érzéssel imádott, amely nem engedte sejtetni, hogy azt valaha nőirtózat fogja fölváltani. Lajos tiz éves se volt, amikor szépséges unokanővére felesége lett Ausztria hatalmas imperátorának és a stahrembergi tó partjáról elindult fényesnek Ígérkező asszonyi sorsa elé. A bucsuzásnál a tizenhatéves menyasszony mosolygott, s a kis herceg, maga se tudta mért, keservesen pityergett. Az igaz, hogy amaz se tudta, hogy miért mosolyog ... Aztán már csak kevésszer találkoztak, — utoljára, mikor az utazni szerető császárné ■ (azóta már magyar királyné is) ellátogatott bajor hazájába. A höhenschwangáui kastély egyik szalonjában folyt a beszélgetés köztük. — Nem értelek, Ludvig, — igy szólt a királyné. — Nem értem és nem tudom helyeselni az életed módját. Én se szeretek uralkodni, mert nem szeretek engedelmeskedni és kinek kell annyit és annyinak szót fogadni, mint egy királynak, aki a .Thiers szava szerint csak uralkodik, és nem kormányoz egyszersmind? De igy irtózni a métier-dtő), ahogy te teszed, Lu, az túlzás! Én is gyűlölöm az etikettet, a ml világunk c kézbilincsét, s nem szeretem az embersokaságot, az előkelő csőcseléket, amelyet udvarnak neveznek, de ebből az idegenkedésből nem vonom le a furcsa következtetést, amely a te visszavenultságodban nyilvánul meg. Fa meymon környezetemet s a családomat,hajóra ülök. s a tengert szemlélem, amely sohase egyforma, nincs két egyforma hulláma, s nem o'y csalóka, mirt az ember, még ha elnököl is a miniszíertrr-ácsbat vagy hadsereg élén áll, politikai pártot vezet, s még ha korona díszíti is a .fe.'.ét. Az utazás kibékít a köz- ér. családi é’ct diplciraí>á'6 s■ c” c kedésé cl és unalmas prózájával. De te, aki ugyanattól csömörié''.él meg, ami enrem világgá ker<”e cíf, t? a saját fogházőröd vagy J •' z r-rytk kas':é:yt építteted a másik riá;i, s Jiol az egyikben gwgr dsy hal a másikban, s alapjában ki re mer-rnsz az odrából, mert r k~ m.'mn meadsz. Fényes a törtünőd, ás még is csak börtön... — Kz az é'ete'emem, Lizzy. Építem k tűr.átr-knr.télyoku't emelni, csupaáiküikérméket elővarázsolni s e termeket Li.icsbutorokkal feldiszite- IV, nekem 4p oly gyönyörűség, mint rckrl a hr'ókázás a földközi tengeren. Fa a karosszékeim selymét Simogathatom* oly rétét érzek, mint te, amikor a naplementét figyeled meg az afrikai vartok felé közeledő yackton. Egy rj kastély terve nekem olyan s~e” náció. mint neked egy nj sziget felkeresése, amelyet még nem ismertél. Malachittal és lapis lazulival födött asztalaimat- azzal az elragadtatással szemlélem, mint te a svájci hegyek szeszélyes formáit... Óh, csak ne volnék olyan rettenetes szegény! — A pazarlók mind szegények, kedves Louis, s te azért érezed magad szegénynek, mert a nemzeteddel szemben »tékozló fiú« vagy. — Óh, a nemzet! Az kiskorú, s nem látja be, hogj' a dicsőségén dolgozok, amikor a pénzét költőm. Az építészet csodái, amelyeket emelek, tekintélyt, diszt és hírnevei szereznek a bajorjaimnak. A múltkor is audienciára jelentkezett egy amerikai újság szerkesztője, aki engedélyt kért, hogy megtekinthesse a kastélyaimat és leírást közölhessen róluk. Ez utóbbi kérelmét teljesítettem, a kihallgatásra vonatkozót természetesen nem ... — A bajod az, hogy Lajosnak kereszteltek, fiam. Azt hiszed, ez a név kötelez. — Nem tagadom, Eliz. Loúis Quatorze a mintám és az ábrándképem. A népem napkirálya akarok lenni. Versailles-okkal. Trianonokkal és Compiégne-ekkel ajándékozom meg az alattvalóimat. — Az ő pénzükön, Lajos. — A Tizennegyedik is ezt tette. — Azokat a cselekedeteit utánozod. barátom, amelyek kétes dicsősége neki. Ne feledd, ö nemcsak építkezett és adósságokat csinált, ő háborúkat is nyert s a tartományait is szaporította. Te pedig — — Erzsébetem, te is szememre veted a história és a küldetésem iránti közömbösségemet s a tétlenséget, amellyel a világ folyását szemlélem? — Nem kárhoztatlak a hibáidért, Lajos. A királyok csak abban különböznek a többi halandóktól, hogy emberi fogyatkozásaik mellett királyi hibáik is vannak. S a te hibáid tagadhatatlanul királyiak, Lajos. Csak egy király gyakorolhatja ily sókáig büntetlenül őket. — Megbünhődök értük, kedves cousine. Teljes magányosságban élek. — Az inaktivitásod az oka. Nem szoktad meg az embereket magad körül, tanácstalanul álltái mindig, s igy minden balul ütött ki, amit megkíséreltél. — Mert nem cselekedhettem soha a szivem vágyódása szerint. Bismarcknak kelett mindig engedelmeskednem. • Egy király,aki kénytelen úgy táncolni, ahogy egy porosz junker fütyül! — Bismarck nagy ember, Lajos Nekünk is sok bajt csinált, megvert s kiszorított bennünket a Bundból és megfosztott Olaszországtól, mégis elismerjük az államférfiul nagyságát és a történelmi jelentőségét... A franciák iránti vonzalmad csak platonikus érzés és eltévelyedés volt. Végre is német vagy! — Ezt bebizonyítottam a Wagnerbarátságommal s azzal a rokonszenves pártfogással, amedyel Kainz-et kitüntettem. — Ezekkel a predilekciókkal se volt szerencséd, s csak tápot adtál velük bizonyos pletykáknak. A genfi u '$. giro-bankett m en ü.: árivá ja a ß óv, 3 19. oldal , — óh, rosszak az emberek, Lisbéth! Tudom, őket is, engem is I oly hajlandóságokkal gyanúsítottak, amelyeket szégyenleteseknek tart a közvélemény és bűnösöknek az emberi koplátoltság. De, mondanom se kell tán,. érdemetlenül tűröm ezt a vádat. — Hem tudod magad adminisztrálni, barátom. Ha a nagy zenész helyett egy ka^ér énekesnőt s a tragikus művész' Jjelyett egy drámai színésznőt tüntettél volna ki a kegyeiddel — — Akkor is megszóltak volna. Volt egy olasz énekesnő, akinek' dalait szívesen hallgattam, s egy magyar szinmüvésznő (Bulyovszky Lilla), aki oly eredeti akcentussal ejtette a Schiller nyelvét, hogy már csak ezért is jeles talentumnak neveztem ki. — Ez utóbbit én is ismerem. Szép asszony, s a másik, akiről szóltál, szintén érdekes jelenség volt, de te oly tüntetőn mutattad, hogy csak a j művészetük érdekel, s a női mivol- I tűk teljesen hidegen hagy, hogy ők I is elkedvetlenedtek, a publikum pedig annál jobban hitte, hogy csak íérfibarátság iránt van érzéked. — Mily igazságtalanság! Hiszen tudod, mennyire szerettem a húgodat, Eliz. v ^ — Igazán szeretted? — Tulajdonképen téged szerette: 'ek, s ő annyira hasonlított hozzád! I Nem volt oly szép, mert Juno és Vé- I nusz óta ki volt oly szép? De ép oly I iának látszott, mint te. —- Még ma se tudom, mért bontottad föl az eljegyzésieket. — Neked megmondom, Eliz. Van valami igaz abban, amivel gúnyolnak. Oly megmagyarázhatatlanul szemérmes vagyok, hogy méltán csúfolnak szüzkirálynak. A királyfiak nevelésébe, úgy látszik, egyik-másik udvarnál kontárok avatkoznak bele. Vagy sokattudóknak, koránkezdőknek és kicsapogóknak nevelik, vagy vedig elhanyagolják a nemi nevelésüket, s-ha nem is ép tudatlanoknak, -ele. fdíszeseknek,szégyenkéiőknek -és gyámoltalanoknak hagyják ••.őket. I Az én esetem is ez volt. Alig tudjam : valamit a férfirendeltetésemről s' oly bátortalan voltam, amikor tizennyolc eves koromban trónraléptem, mint egy iskolásleány. Neked bevallom: 'éltem a nászéjszakától, s ezért nem vettem feleségül a húgodat, Eliz. — Szegény Lajos! — De mennyire szegény! A mult, kor egy erdei sétám alkalmával véletlenül meghallottam, amit egy öreg házaspár rólam mondott. Az életmódomat tárgyalták s végkövetkeztetésül az asszony sajnálkozva igy szólt: »Azt hiszem, hogy a szegény király bolond.« Félek, hogy mindenki annak tart. De ez még tűrhető sors volna. — a szerencsétlenségem ott kezdődik, hogy magam is kételkedek. s majdnem állandóan attól félek, hogy meg kell örülnöm. Mivelhogy Ottó elmebeteg, s az alma nem szokott messze esni a fájától, rettegek, hogy az ő szomorú sorsa vár én rám is. — Sok időd van, Lajos, s az ídőj --v-Vo^-ság nrsz gondolatokat szül... ! Legfőbb bajod, hogy király vagy. A ..rmyok akkor se boldogok, ha ércnek a mesterségükhöz, hát még, iá mint te, nem értenek hozzá! Ha nem uralkodnál, könnyebben visel- I nőd sorsodat. — Dehát muszáj, szép királynéin. Von Gottes Gnaden erre vagyunk elitéivé. — Úgy van. muszáj. Én is belenyugodam, pedig netkem se volt váj vyam hozzá és örömöm tőle. Talán 1 azért, mert beleszülettiink ebbe a szomorú tisztességbe, szegény barátom. Nekem is, neked is, jobb lett volna ártatlan privátéletet felelőtlenül és észrevétlenül élni. Én. amenynyire a lehetőségek megengedik, megvalósítom ezt az ábrándot. A néneim megszokták s nem haragusznak, hogy erdőkben sétálok, Gödöllőn vadászok s a tengeren kószálok. — Ezt szeretem henned, édes Eliz. Mindig a Szép volt az,‘amivel rokonságot tartottál s ami magához
