Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-16 / 288. szám
1927 október fői BÄCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal A világpolitika újabb fejleményei Irta: Dr. Weltmann Rezső Az angol külügyminiszter földközi-tengeri yachtutazása és párisi látogatása, melyekről csupán szűkszavú táviratok számoltak be, egész sereg függőben levő külpolitikai problémát állítanak előtérbe. Chamberlain találkozása a spanyol diktátorral a kies fekvésű Pálmán, Mayorca sziget fővárosában és utána megbeszélése Brianddal Párisban, az angol külpolitika kettős beavatkozását jelentik. Az első, az egész európai külpolitikát érdeklő marokkói, főleg tengeri kérdésre vonatkozik, mig a másik a Szovjetoroszországgal való viszony rendezésére. Mindkettőnél nyilvánvaló az angol külpolitika békés szándéka, amit bizonyít az a szokatlanul nyugodt kijelentés, amelyet Chamberlain elutazása után Primo de Rivera tett s amely arra enged következtetni, hogy a spanyol csapatokat rövidesen kivonják Marokkóból, Tanger pedig az angol óhajhoz képest továbbra is internacionális zóna marad, úgy amint azt még az 1926. algecirasi konferencia elhatározta. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy Spanyolország az egész mostani század folyamán milyen rendkívüli méretű áldozatot hozott Marokkó pacifikálására s hogy az (Ottani francia zóna aránylag kevesebb áldozattal sokkal nagyobb és véglegesebb eredményt tudott felmutatni, továbbá, ha tekintetbe vesszük, hogy Franciaország marokkói érdekeiről egyáltalában nem kivan lemondani: akkor valóban nem lehet lekicsinyelni a spanyol 'diktátortól kilátásba helyezett visszavonulást Marokkóból. I Minthogy Chamberlain nem folytatta Htját tovább a Földközi-tengeren Olaszország felé, hanem Párison át hazament, ]ez a látszólag semmitmondó kéjutazás magábanvéve is igen fontos világpolitikai esemény a halgatag diplomácia kocában s ennek jelentőségét a következőkben lehet összefoglalni. Az angol külpolitika nem kívánja Franciaország ellen kiépíteni a középtengeri politikát, mely tavaly a livornói látogatásban jutott kifejezésre s amely jelentette Olaszország, ^Spanyolország és Görögország egységes és határozottan Franciaország ellen irányuló középtengeri politikáját angol védnökség alatt. Most Chamberlain a spanyol óhajok mérséklését elérve, rög|tön Párisba ment és utána barátságos eszmecserét folytatott Brianddal. Hogy j azonban a Földközi-tengeri problémán Ikívül ml került Itt tárgyalásra, abból jnem szivárgott ki hír. Mindenesetre egy bizonyos s ez az, hogy a Szovjet újjáéledő agresszív külpolitikájáról volt itt szó. Az angol külpolitika irányitói kétségtelenül megbánták már a diplomáciai szakítást Szovjetoroszországgal, részben azért, mert a City pénzarisztokratái, részben, mert a liberális és a munkáspárt valamennyien esztelennek tartották a szakítást eleitől fogva. Kétségtelen az is, hogy Briand sem akarja azt Franciaország és a Szovjet közt. Igen, érdekes tények dokumentálják ezt. Heteken át lehetett olvasni, hogy Rakovszkyt, a Szovjet párisi nagykövetét visszahívják, miután ezt Briand igen energikus jegyzékben követelte. Jóllehet Rakovszky a jelenlegi szovjetvezetöség, Stalin és társai előtt kegyvesztett, mert a Trotzkyféle ellenzékhez tartozik, mégis a Viszszahivás máig se történt meg. Rakovszky ma már csupán ütőkártya Briandéknál, úgy hogy hetek óta a francia félhivatalos hol azt állítja, hogy a visszahívás küszöbön van, vagy dementálja az egészet. Mi az oka ennek a nemmindennapi játéknak? Egyszerűen az, hogy Franciaország dacára a Szovjet iránt érzett jogos antipátiájának, egyáltalán nem kiváltja és nem kívánhatja észszerű okokból sem a diplomáciai, sem a kereskedelmi szerződések felbontását, ha másért nem, akkor csupán az orosz államadósság rendezése miatt sem. E tekintetben pedig épen Rakovszky tette a legmesszebbmenő és békebeli szempontoknak egészen megfelelő, váratlanul előzékeny ajánlatot Franciaországnak. Ebben a Szovjet kötelezi magát 60 millió aranyfrank 60 évi törlesztésére, lemond a? .eddig, követett készpénzhitelről és csupán 600 millió aranyfrank áruhitelt, kíván. Ezen igen ügyes sakkhuzással sikerült a szovjetdiplomáciának a francia iparos és kereskedő osztályt a saját részére megnyernie, a szovjet-hivatalos, a »Pravda* pedig nyíltan hangoztatja, hogy a békét sikerült pénzért megvásárolnia egy »kapitalista államban.« Ez utóbbira a Szovjetnek valóban égetően nagy szüksége is van, mert a belső ellentét sohasem lobbant ki még olyan elementáris erővel tiz évi fennállása óta, mint épen legutóbb, amikor Trotzkyjt, Zinovjevet és más jelentékeny szovjetpolitikusokat, akiknek óriási hátvédük van a polgárság és munkásság körében, formálisan kizárták a kommunista pártból, melynek párthatározatait Trotzkyék többé nem tartják magukra kötelezőknek. Felette jellemző, hogy Trotzky formális kilépésére mi adott alkalmat. A szakszervezetek nagygyűlése előtt Rykov, a tulajdonképeni államfő biztosította Trotzkyt és társait, hogy a szólásszabadság és kritika jogával élhetnek, de a valóságban azt Stalin, a szakszervezetek elnöke, tehát a tulajdonképpeni vezető-politikus, ezt kizárással akadályozza meg. i A diktatúráknak általában nem kedvez a közvélemény. Csupán a héten jelent meg a kontinens egyik legszámottevőbb orgánumában, a Neue Züricher Zeitung-ban egy igen objektiv megfigyelés Olaszországról. A cikk szerzője hosszas helyszíni szemle után arról győződött meg, hogy a fascizmus erősen visszafejlődőben van a lelkekben, főleg az intelligencia körében. Mussolini legfőbb célja az, h9gy az egész olasz intelligenciát magának nyerje meg. A külföldiek nem látják rendszerint azt, ami csendben történik s igy azt sem veszik észre, hogy bizony az intelligencia többsége teljesen visszavonult és egyáltalában nem hajlandó falazni a fascizmusnak. Ezt a fascista párt főtitkára maga is nyílt gyűlésen vallotta be, miáltal elismerte azt, hogy a fascismuz teorianélkülisége csak elidegeníti magától az alkotmányos érzelmű polgári elemet. Ezt a legnagyobb csapást a íascizmusra maga Mussolini sem kicsinyli le, de tenni ellene ő sem tud. \ OKTÓBER Opálos szinü októberi napon, amikor kedélytelen még a szoba levegője, mert fűteni nem illik — délre kisüt a napsugár s ilyenkor fülledt lesz a város. Ez az idő arra való, hogy puskát kapjon vállára az ember s elbolyongjon a határban, ahol a nyár emlékeként megszáradt meggy-szem himbálódzik a fán s az égboltozat árnyékában már megjelennek a vadludak. Honnan jönnek, hova mennek, mit mond a panaszos hangjuk? Milyen jó volna haladni velük idegen tájakra, ahol semmi sincs mindabból, ami volt, öreg fák kérgébe vésett monogrammok nem kisértik a múltat s jegenyenyárfák uj panaszt sirnak, nekünk ismeretlent, — nem bennünket siratnak. Ezekben a napokban vágyaimban vakon járok megint és értelmetlenül bámulok azokra, akik cinikusan, csodálkozva kérdezik, hogy mi szépet találok az egyszerű tájékban? öreg ember mondta nekem, aki eljött hazulról a Tisza-Duna közé. — Nem érezzük itt jól magunkat. Kerestem már az okát, aztán rájöttem, hogy hiányzanak nekünk a nemzetiségbeliek, akikkel mindig szépen megfértünk s akik hozzátartoztak az egész életünkhöz. Hiányzik a sok tréfa, apró évődés, — a nagy évődések egyhangúakká váltak. Talán nem is egészen ebben van a hiba, hanem az elmúlt ifjúságunkban, a megszokott tájak hiányában, mindenben, ami az első hangulatot, a természetté vált benyomásokat jelentette. Magam is szívesen járok még mindig képzeletben a szentjánosi határban, keresem a kukoricatáblást, a fogolyfalkást s elmerengek hosszasan Ürményháza irányában, ahol Nigrényi tisztelendő ur alussza örök álmát. Észre sem veszem, hogy milyen fáradtságos volt az ut a felszántott tarlókon, vacsora után ülünk az üveges verandán, a faluban versenyt ugatnak a kutyák, Szpórea biró ur bekövetkezik az ajtón, kalapját elhelyezi a földön és bizalmas mosolylyal áll meg az asztalnál. — Ülj le biró, vegyél magad elé poharat. Van még a világnak egynémely pontja, ahol elidőznék, de sorban elsőnek Szentjánost venném a legszívesebben, a hol az édesanyám meghalt, ahol a kislányommal kiizködtünk az étvágytalansága ellen s ahonnan az élet néhány csodálatosan harmonikus napja ütközik vissza a szivembe. Mi volt benne a szép? Tudja az Isten. Nyáron nagy por, ősszel feneketlen sár, a ház kertjében finom a hervadás és esemény egy csöpp barackfa, amely már gyümölcsöt hoz, de ott töltötte élete legszebb esztendeit a testvérem, vele ültünk a híz előtt a pádon, vele beszélgettem a tornácon késő éjszakákon, — semmiségekről, gyerekkori emlékek' rjSK — amis kelet esik futotta be passzomáuként az ég alját. — Ne feküdjünk még le, Irma? — Nem vagyok egy cseppet sem álmos. Majd hozok inkább friss bort. »A mi otthoni mezőinket nem sz*akasztják meg ódon városok és haragos fényükét se látni a Telecska alján, csak épp kalász, meg puha dombvidék mosolyog a tájon. Az Ur ide kétségkívül Tempevölgyet akart tenni, de tán a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent és tele hintette maggal, mezei virággal. Homokkal, maggal, mezei virággal.« Ezt nem én mondom, hanem mondja egy méltatlanul és idő előtt elfeledett író, bizonyos Papp Dániel, aki valamikor Zomborban élt és olyan prófétája volt a Délvidéknek, a mai Vajdaságnak és a többi környékbeli tájéknak, mint Petőfi az alföldnek, ő meséli el, hogy Parchetich Mátyás egyszer — a legenda szerint — eltévedt legényével a dubokai pusztán, mikor is, botorkálván a kukoricásban, mint valami őserdőben, a föld alatt világosságot látott. Egész tündérkastély volt ott kiporceilánozott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel teritett asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, — ilyenen aludt azon éjszaka maga komiszáros is. Reggel aztán tovább ment, elmondta az esetet a svalizsérok ezredesének, az kereste az egész regimentjével a kastélyt, letapostak minden kukoricát, de nyolc nap múlva sem tudtak ráakadni a sok pompára. _ »Mi van a fölszín alatt a Bácskában? — kérdi ama nevezetű Papp Dániel. Hogy is kaparná ki azt idegen patkó? A pegazusnak, a patkónak, odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálja a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és napsugárról, ami a szivembe világit, ha hazagondolok a messzeségből...« Nagyon keveset tudok Papp Dánielről, csak annyit, hogy ügyvédember volt, csodálatos finomságú novellákat irt, művész volt a legjavából. Körülbelül harminc év előtt tűnt fel, aztán felfedezték és elvitték Budapestre, ahol mint közjegyzőhelyettes hamarosan meghalt Arra is emlékszem, hogy tériszonyban szenvedett, S, akit a magyar főváros kőrengetei, márványutánzatu habarcsai megszéditettek, de akt pillanatnyit sem szédült, mikor a Telecska egyhangúnak látszó széles világából, a szerémségi hegyekből tömör kincseket bányászott ki néhány rövid hetében. Ezt a vidéket, amelyet Tündérlaknak hivott, senki sem ismerte és néni szerette nálánál jobban. Mindössze négy 1 könyvet tudtam megmenteni a könyv- 1 kölcsönzők sisera-hadától, de azokat ilyenkor mindig előveszem és falom be-’ tiinkint, szürcsölve mint drága italtj Megkinozom magamat Baziliusz és Ár-; kádiusz atyák történetével, együtt érzem a nyár forróságát Nikánok kalugyerrel és siratom a csúnya Euthymot. aki alig tudott feleséget kapni. A szer-j zetesi kolostorok romantikájába beleve-; gyűl a templomok tömjéníüstje, az ólomablakon átszürödik a napsugár s s ezek a kis novellák élnek, ragyognak, beszélnek az elkallódott, páratlan tehet-* ségről, amely európai értékmérő szerint felülelmelkedik minden átmenti divaton’ Nincs a mi tündérlakunknak témája?* Ugyan, keressétek ki Papp Dániel novelláit, amiket a Hétnek, meg a régi Budapesti Naplónak irt, még rövid napja leáldozott. A pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, akkor meglátja a; zsarkováci tölgyeket, megérzi a humort a kisváros szoborakciójában s szoboralakokat farag a szegény kanonokokról, akik ájtatosan versengenek a szerdai hal-kompetenciáért. Megszépülnek a havas téli hajnalok, amikor istentiszteletre megy a fázós szemlnarista s megelevenedik a régi császári ármádia sok jámbor-elméjü, korlátozott szóbőséggel rendelkező katonatisztje, akiket finomabb, bár éles, jellemzéssel Kuki sem tudott igy elibfinje teríteni. s Mindig várom, lesem, mikor ir róla Baedeker bátyám, aki máma már az egyedül hivatott arra, hogy mécsest gyújtson az emlékezetének. Nyilvánvaló, hogy ismerte, — hatalmas levelesládád iában bizonyára akad valami Papp Dánielről is, aki azzal is bebizonyította magyar írói mivoltát, hogy könyveit igen csak a maga szakállára adta ki. V Hozzám együtt jár ő vissza az őszszel, — maga a nosztalgia, — amikor, szinte istentiszteletet rendezek az emlékére, mert elejéről kezdem az Írásait és csak egy-két kortyot engedélyezek esténként, félve, hogy- elfogy, — azzal készülök az alvásra, amikor magam is hazamegyek a föld alatti kastélyba. Ott van a helye szivemben Dickens, Mikszáth és Tömörkény mellett. Tömörkénnyel is annyiban hozható vonatkozásba, hogy az sem járt romantikus vidékek hegyoromján, hanem a világ leglaposabb táján találta meg a legszebb mezei virágokat. Odavaló volt az ő patkója is, amit mind-mind szerető megértéssel ajánlok a vajdasági pályatársak* figyelmébe, annélkül, hogy bele akar-j nék bocsátkozni a régi vitába, amely az irodalmi területeket feszegeti. Azt se tudom, hol pihen Papp Dániel,] maradt-e valakije, — ezeket a sorokat is csak az ősz opálos szine, október,: szedte ki belőlem, amikor befogom álom-j paripáimat s azokon megyek haza. Ml az, már Vattinén vagyunk? Bikanyál; úszik a levegőben, a magas vasúti töl-j tésről messzire ellátni, innen kocsin haladunk tovább. Csak fel ne forduljunk,] amig a Milekker tudós professzor ur által felásott kincses vidék gödrein át-J jutunk. Az utcán bekecses emberek bal-] lagnak, de most megállanak, mert ritka! errefelé az utas, a kerítések mögött asz-j szonyfejek tűnnek föl s találgatják, hogy* uj szolgabirót kapott-e a járás, avagy] ki lehetne más a zergeszakállas kalapos, vadászpuskás, idegen? Szentjános még messzire van, az külön öröm, amikor, belefuródik a határ kontúrjába alacsony templomtornya, előbb Margittá széles utcája következik s egyelőre utánunk néz ablakából a tanitókisasszony, aki itt éli le fiatal, üde életét s még csak a postamesternőtől sem hallhat szenzációkat, mert ide levelet sem Írnak. ^ Homlokát odanyomja a hideg ablaküvegre, a vállán keresztkendö, amilyent valamikor minden házban horgoltak, csak néz elhomályosodó tekintettel az utas után, aki neki a nagyvilágot, a forgalmat, az eleven életet jelenti, min-; dent, amitől ő meg van fosztva. Már semmit sem lát, mégis néz s az apró nebulók el sem tudják képzelni, miért, könnyes a szeme. A hihetetlenül nagy; mindenségnek egy porszeme felcsillant, a faluszélén, az kápráztatta meg. An-j nak a nagy mindenségnek legszebb he-| lye pedig nemsokára egy másik kis falu, egyetlen utcából álló, nyáron fullasztóan poros, ősszel nyakig sáros, de szép, mert szomorú, fáradt testvérek ölelik meg egymást az üveges verandán... Bob.
