Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-09 / 281. szám
p 18. oldal.-í ^ BÁCSMEGYEI NAPLÓ ^27 9. ban Pécsett, Temesváron és itt helyben olvasok föl. Ketőt pedig visszautasítottam. Ez öt. V Isten veled. Szívből köszöntelek és v, szeretlek. . • Sipulusz. E levele? fölolvastam a Kaszinó legközelebbi vál. ülésén, s ez természetesen bizottságot küldött ki a nagyszerűnek ígérkező »szerzői est« rendezésére, amely a bizottság minden mesterkedése ellenére kitünően sikerült. Még néhány levélváltás, s aztán megjött Sipulusz, akit a vasútnál Farkass Zsiga, a kaszinó akkori elnöke és én fogadtunk. Mingyárt az első üdvözlő szavak 'után ezzel a kérdéssel fordult hozzám a vendégünk: v' — Hát a fehérruhás lányok? — Nem mertek kijönni, — feleltem, — ebben a hűvös időben. A felolvasáson majd ott lesznek. f — Ez nagyon kellemetlen, — tréfálkozott Sipulusz. — Herczeg Ferit a múlt héten, pedig akkor még hidegebb volt, Székesfehérváron fehérruhás leányzók fogadták. Helyzetetem a redakcióbán nagyon prekárius lesz, — Herczeg majd azt hiszi, hogy kettőnk között ő a népszerűbb. — Hány fehérruhás szűz fogadta Herceget? v — Mint ő állítja, tizenkettő. — Rendben van, — nyugtattam meg a humoristát. Állítsd majd, hogy elejbéd huszonnégyen jöttek ki, s mi nem fogunk dezavuálni. •' Hálásan tekintett rám s ezzel az íügy a lovagiasság és a szigorú igazatmondás szabályai szerint el volt intézve. Vendégünk kitünően érezte magát nálunk. Az előadás terme zsúfolásig telt meg közönséggel (Istenem, mily kevesen élnek azok közül, akik ott voltak!), amely nem győzött kacagni a pompás humoreszkeken, amelyeket az illusztris szerző remekül olvasott föl. Különösen a Kazánkovács sikerült nagyon. A közönség szűnni nem akaró kacagása miatt a kis humoreszk félolvasása Télóránál tovább tartott. Nem emlékszem, hogy szerepelltek-e a fölolvasó által kívánt helyi közreműködők is, de a publikum Sipulusz óhajtása szerint együtt maradt, s a nagyteremben a tánc a kicsiben az ivás kora reggelig, vagy ahogy akkor szoktuk volt mondani: késő hajnalig tartott. A humorista nem csípett be, de mondhatom: tiz berúgott ember nem tud annyit viccelni boldog mámorában mint a szinjózan jeles iró a tréfás kedvében. A táncot nagy passzióval nézte s látva a szép növésű szabadkai urikisasszonyokat (csupa karcsú termet és merő grácia) kétségbeesetten kiáltott föl: — Óh, kárhozat! Mért nincsenek Pesten is ilyen szép leányok?! Ebben a fölzokogásban természetesen nem volt több hazugság (de több igazság se), mint abban, amelyet másnap hallottam tőle, amikor megtekintette már akkor is tekintélyes könyvtáramat. — óh, — sóhajtott föl a kincseim láttára, — mért nincsenek Pesten is ilyen könyvtárak?! Betartotta a fenyegetését, s csak két napig maradt nálunk. Jól érezte magát a vendégszerelmes városban, s mikor kedvező benyomásokkal távozott tőlünk, azt ígérte, hogy máskor is ellátogat hozzánk. De hát a népszerű irót annyifelé hívták, hogy a mi számunkra nem volt többé napja és estéje. A kedves emlékei azonban megmaradtak, s valahányszor találkoztam vele Budapesten, mindig szeretettel emlegette Szabadkát s idővel — mert nemcsak humora, de fantáziája is volt — városunk valóságos történetírójává és speciálistájáváí nőtte ki magát. S ha szó volt rólunk, mindig komolykodó arccal szólt hozzá a kérdéshez oly ember módjára, aki mélyen belelátott ez érdekes város leikébe s úgy ismeri ott az embereket, mintha tiz esztendeig a ysIgáripestéiüJc kit .vnknu Egyszer a bácskai kulturkérdésről volt szó, amelyet a lelkes és fáradhatatlan Zichy Jenő gróf tartott egyideig napirenden, s e témával kapcsolatban persze Szabadkát is emlegették mint a nagy vármegye kulturközpontját. Valami részletkérdésIFJÚSÁG Almáim eltűntek: igazam elvesztem... Mind: akit szerettem — sírok, sírok vesztén... A kis ferencrendi templomban ölelt, csókolt ennek a mély, meleg iájdalmu éneknek minden rezdülése. A pap a nagy, súlyos igéket mondta az oltárnál az Ige teste fölött... és az Ige testté lön ... és napsugarak villantak a szók mélyén és a templom megtellett a legcsodálatosabb titok forró, szent melegével: Élettel! Ez az élet: ez a tiszta ihlet, amely olyan könnyű, mint a mosoly édessége — ez csillogott ott a templomban a diákok: lányok és fiuk szemében... az élet mosolya: az ifjúság! ó, templom — Isten háza — élet tiszta kelyhe: kis ferencrendi templom, milyen nagy csudák történtek benned! Szép volt a szőke Ilonka a kis város uccáin is a könyveivel, de milyen szép volt ott a templomban, amikor Harsányi — a diákkántor a preparandiából — énekelte a fenti éneket. Sokan tudták, hogy az a meleg, bársonyos bariton azt a szőke fejet becézgeti, cirógatja — csókolja az Isten szine előtt mély fájásokkal... és tudták: hiába. Mert Ilonka a gazdag szállodatulajdonos leánya volt. És ki volt Harsányi — illetőleg Códik — mert hiszen a diákok nem a rendes nevükön szólítják egymást Akit a rendes polgári nevén szólítottak — az nem volt diák! Az egy valaki volt, valami rettenetes, élettelen szörny — akiben az élet, az ifjúság színei nem éltek. Az ur . volt. Például igy: Kiss ur kérem! Természetes, hogy ebben a megszólításban az északi sark minden jege ott fázott, sziszegett és az ilyentől futott az igazi diák. Tehát Harsányi — illetőleg Códik — az diák volt. És hozzá még milyen diák! A diákok diákja volt. Mikor itt a történetünkben negyedéves preparandista volt — akkor ő már nagy múltra nézhetett vissza. Nemcsak, hogy már háromszor volt igazi, fizetéses kántor — ami azt jelenti, hogy háromszor hagyta abba a tanulást, vagyis háromszor küldték el az iskolából megjavulni, meg komolyodni: életet tanulni — hanem volt ö ennél több is. Ó, ezerszer nagyobb, diáktársai szemében utolérhetetlen ideál: színész is volt! Nagy ember volt ő: Códik volt! Az internátusbán az összes kenyérmaradék az övé lett, mert igen nagy étvágya volt és mert mint színésznek: emlék volt a kenyérmaradék. Ragaszkodott hozzá. Ez volt a jussa: szinészkorából. Az első éves diákok szigorúan összeszedték az ebédlő asztalain a maradékot és a dolgozószoba Códik asztalára becsületesen letették a nemzet, illetőleg az internátus ajándékát. És Códik megette, hűségesen, maradék nélkül. Ilyenkor közel lehetett férni a szivéhez. Kérésre, sőt kérés nélkül is elmesélte élete nagy eseményét, amiért, mint mondta: érdemes volt megszületni. És a diákság hallgatta, hallgatta csillogó szemmel, álmodó lélekkel és követte öt a csudák országába, a kulisszák világába — ahol királyi várakban és kis kunyhókban csudaszép az élet: játék! — szépséges mese — ahol az ifjút királylányok várják, hogy a szivüket rájuk bízzák — hogy megjutalmazzák őket nemességükért, hősiességükért! Hallgatták a mesét — az ifjúság szent szédületét... nagy várások döbbenetes tüzében égtek: életük indulását várták. És ó, nem vették észre, hogy Códik egy kicsit már mesterségből mesél — hogy a csudaszépségü pillanatokban: eszik, egész egyszerűen táplálkozik. Ó, ő már akkor tudta: hogy enni is kell! Igen: yolt. szive a. véreben drámai pillanatban. ben Sipulusz nem értett velem együtt, s városunk nagy ismerője legfőbb argumentum gyanánt azzal torkolt le fölényesen: — Ugyan hagyd el. Nincs igazad. Nem ismered ott a helyi viszonyokat. amikor anyja — a szegény özvegy tanitóné a messzi városban, ahol a fiát kereste és meg is találta a színpadon éppen akkor, amikor a »Rab Mátyás cimü színdarabban mint a király szertartásmestere énekelte: igy kínlódik, igy kínlódik reggel-este Códik!... mondom, volt szive a mese e pillanatában is egy nagyot nyelni. De a diákok csak a mesére figyeltek — hogy mi lett aztán? Aztán pedig az lett, hogy az anya az előadás kellős közepén beleszólt a dalba: fiam, szegény fiam! Ó: hogy kínoznak téged! És sirt, sirt az anya... sirt a fiáért, aki a színpadon úgy szenvedett... szegény asszony nem tudta, hogy a fiát éppen ez a szenvedés köti a kulisszákhoz. Mert mi ez a szenvedés?... ez egy édesbus fájás, ami mindennél több, mert ez ad mindennek tartalmat: ez a kenyér jósága — a szépség! Aki egyszer érezte — az hü is marad hozzá. Códik amikor anyja hangját meghallotta, elfelejtette az amugyis rosszul megtanult szerepet, mert tanulni soha sem szeretett és ijedtében a királyné: a primadonna szoknyája alá akart bújni — aki természetesen erélyesen tiltakozott. * És aztán a meséből gonosz valóság lett... a király szertartásmesterét egy közönséges rendőr elhurcolta, kíméletlen, szentségtelen marokkal. ó, hogy lángolt a diákok szeme a felháborodástól. Ö, a szentségtörő! — és azóta minden rendőrben Códik karriérjének a gyilkosát látták. Códik az utolsó marádékot is lenyelte, a diákok meg könnyes szemmel néztek rá... Ó, hogy fájhatott szegénynek■ ez a brutalitás — és könnyeikben hozták eléje szivük legszebb ajándékát — szeretetük gyöngyeit. így lett Códikból újra diák — tanárok áldozata. Hát ez volt a códik. Ilonka apja meg a világ legkegyetlelenebb szivü apja volt — egy szállodás, aki mosolyát és hódotatátmindennap másnak adta el: hitvány pénzért. Ó, hogy haragudott rá az egész intézet. Ez az ember, amikor észrevette, hogy Códik az iskola után mindig ott settenkedik a szálloda körül, rögtön tudta, hogy itt nem egy kiadandó szobáról, hanem Ilonkáról van szó és egy szállodáshoz illő kegyetlenséggel felhívta az intézet igazgatójának figyelmét Códik sétáira. Códik eltiltatott a sétáktól, viszont a diákok rémesen megharagudtak a szállodásra — aki Ilonkának kerek egy milliót, békebelit, rakott be a takarékba: hozományul. És igen, ez volt a baj: a pénz — a millió! — akinek nem szerelem kell, mert nem ez a párja, hanem a másik ’millió. Az egész intézet gyászbaborult a millió miatt. Na, de itt vagyunk most a templomban és Códik énekel... énekel azon a szép, bársonyos meleg hangján, amelynél szebb nem volt a világon... és lassan lassan az egész templom népe sirt... hiszen mindenki tudja, hogy miért olyan szép ma az ének! A negyedik évfolyam nem jön többet ide vissza: a vizsgáknak vége — Códik ma búcsúzik: reménytelenül — Ilonkától. Ni, hogy sir a König Ella is, ez a porce’lánbaba, aki alig volt nagyobb, mint egy tizenkétéves leányka, de aki miatt a helybeli lovastisztek már számtalan párbajt vívtak. Meg az a gyönyörű, szépséges barna asszony, aki alig húsz éves — a vén járásbiró felesége — akibe annyi diák volt titokban halálosan szerelmes, ó, hogy is tudott ahhoz a vén, kopasz emberhez feleségül menni — mikor ennyi dús hajú fiatal ember szerette. És sírtak a többi asszonyok és lányok is, titkoló szerelmek édes,, ezer. fájásban .csoda szépre fölérrett, elérhetetlen Madonnái! — akik a dalban tán megérezték ezeket , az elvesztett, drága, forró szerelmeket.'y És Ilonka? Ö ült mozdulatlanul, csak két nagy kék szeme könyörgött valamiért a Szűz Anyához. Ezt a kék szempárt leste százhúsz diák a preparandiából és amikor ez a szempár könnyezni kezdett, akkor százhúsz fiatal szív érezte ugyanazt a fájást: a reménytelen szerelem édes-bus fájását, amiben fiatalságuk érintetlen, tiszta meleg jósága könyörgött, küzdött valami végtelen odaadással nem magukért, hanem .ifjúságuk társáért... Igen: ez az ifjúság! — szépet akarni önzetlenül — másnak. \ Vannak, akikben ez az ifjúság tovább él ... ezek azok, akik elvesztik: a pénzt... a pénz csatáját — a pénz nem szereti őket. Lám: Ilonka apjának volt sok pénze — de annál kisebb szive. A mise végén ott várta már a templom aj tóban! Ilonkát, hogy még egy búcsúpillantást se válthasson Códikkal, akit pedig igazán szeretett szőke haja hamvasságáyal, kék szeme égi tisztaságával. ij De — szál’odás tervez, diák végez!'* Egy szempillantás alatt készen volt a haditerv: a diákok kettős sora a templom ajtóban mint egy ék kettévált és az ékbe bekerült Ilonka, épen a kórusról lejövő Códik mellé, mig a szállodást a szétnyíló ék messze elsodorta, akinek' minden kétségbeesett törekvése hiábavaló volt — nem tudott Ilonka mellé kerülni. Ilyen menetet még nem látott a kis város! Ez volt benne mindenesetre a legszebb nászmenet: százhúsz fiatalember, egy sem több tizenkilenc évesnél, szemében a fiatalság minden szépségének fáklyáját vitte tavaszos, illatos, könnyű, boldog szeretettel, mintha mindegyik nászra ment volna és ó, csudák-csudája: mind odaadta a szeretetét-szerelmét annak a két embernek, akik a nászmenet közepén mentek: Ilonkának és Códiknak. A levegőben annyi csend, elbámulás, annyi önfeledt reszketős zengett, mintha ez a menet nem is itt a földön, hanem valahol a mesék csillaghonában járt volna. i 1 És ott Is járt. Vagy mindennapi-e az a százhúsz ifjú, viruló szép test, tele vággyal, reménynyel, érintetlen tiszta hittel-kedwel: élettel! — akikben még május fagya soha sem járt! És az a pár a menet közepén — akik nem szólnak egymáshoz, csak a tekintetük, 6, a tekintetük az ég, biztat, remél, igér! ó, milyen csodásat igér — titkok-titkát: csókot — amiben az életük feloldódik és szent remegésekben összeölelkezik... a fiatal, szép, harmatos ajkuk egymásnak ígéri magát: örökre... És a menethez csatlakozott a kis város ünneplő tömege a főuccán. ök is — mint egy csuda hatása alatt — megfiatalodva, kacagó, boldog, önfeledt jósággal: szeretettel kisérték a diáksereget. Hiszen a tavaszunk örökké él — fagyok alatt is, ha nagy-nagy romok alatt is, ha véres nagy sebek égő fájdalmai között is — de él: örökké! , A menet a szálloda elé ért. És ó, amikor el kellett volna jönni a beteljesülésnek — a csodának, amit a diákok vártak, újra jelentkezett Códik végzete, aki élete nagy pillanataiban a végzet szerepét játszotta: a rendőr! És a király: az ifjúság szertartásmesterét rendőr ragadta el Ilonka mellől és attól — ami százhúsz ifjú szivében örökké fájó, vérző seb maradt: az első. az először megkívánt csók édes, szent melegétől. A szállodás pedig megragadta Ilonka kezét: az elragadott zsákmányt — és gúnyosan, fölényesen kacagott... ez a kacaj a diákok lelkében, mint májusi fagy borzongott haldokló remények között ... az első, a legfájóbb csalódás tüskéje most ültetődött be a szívbe és a halott. jeges csendben, mint gyászdal zúgott fel százhúsz ifjú ajkán: Álmaim eltűntek: igazam elvesztém... Mind: akit szerettem — sírok, sírok vesztén... Kristály István
