Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-04 / 246. szám
1927. szeptember 4 BÁCSMEGYEJ NAPLÓ 17. oldal Nyári boldogság avéresfolyó mentén Irta: Révész Béla Joinvilte-le-Pont, augusztus. A Marne tájéka, közvetlen Páris előtt, mely folyócskával kezdtük megtanulni annakidején a speciális folyamok rendszerét, hogy tengerük nincs, mégis beszakadtak az óceánba. A vérdagály legpirosabb folyója volt ez a Marne is a háború legelején, ahol megakadt a germán felrohanás, Páris megmenekült a bősz inváziótól és megkezdődött az elhajított halál, pusztulás, melynek zabáló dühét négy éven át nem tudták megfékezni. A Marne, amelyről most írunk, tűrendő, szelíd szalag a békés partok között szegélyezett, apró városkákkal, 'amiknek uccái, terei a vonuló villák soraiból alakultak ki: köröskörül a legoriginálisabb, takarított vincennes-i erdő, pompás szállodákkal beépült lankás magaslatok, a viz ágaiból takaros szigetecskék emelkednek ki, minden talpalatnyi helyüket elfoglalja a dancing, vendéglő, egyéb mulató helyiségek — <:gy csokorban minden, ami nyári kedvesség, napfény, áramos levegő, strandos fürdő, tizenöt percnyire Paristól, metrón, villamoson, vasúton. Páris legkedveltebb nyaraló tájéka azok számára, akiknek a közeli tenger is távol van: a dolgozók tömegei, akiket kánikulában is köt a munka és bátorabb lélekzéshez csak úgy juthatnak, ha este hazajönnek a Martié mellé. Egymásba akaszkodva, húsz, harniúpo villavároska húzódik a Marne körül, a fizetnivaló mindenütt egységesen megszabott: a francia takarékosság nem tűrné meg, hogy össze-vissza árakat kérjenek, a nyaralással kereskedők. Háromszobás lakás kertben, minden konforrttal, jól bebutorozva, kérnek érte havi hétszáznyolcszáz frankot. Ugyanolyan fölszerelésü kétszobás, konyhás lakásnak négyszáz, négyszázötven frank az ára. Jó levegőben, sportoló gimnasztikával megéhezik a család. Az üzletek, mészárszékek, tejcsarnokök a nyaraló telepen ép úgy kiszolgálják az embert, mint Párisban, ugyanazon árakkal. Háromtagú családnak a háztartási költsége, hét-nyolcszáz frank és ebben benne van a villanyvilágítás, a gáznak használata is. Olcsón élnek errefelé az emberek, de azért leltet többet is költeni — az idegeneknek ugyancsak kínálják az alkalmat, a tarkabarka dancingok alkalmi játékkszinótc. Már odabenn Párisban is megfigyeltük, mennyire szeret, tud örülni, élni a francia nép. Erretájt azután nem is látjuk máskép, mint ujjongó vigalomban. A vízzel való szerelmeskedésünk a legjellemzőbb passziója itten a franciáknak. Sehol sem láttunk olyan kifejlett sportolást, mint a Marne hátán. A kis folyót valósággal belepik a csónakok, regatíások rohannak, ha épen nem torlódnak, motorosok sípolva hasítják maguknak az utat, vitorlások őgyelegnek, vizíbiciklivel is dolgoznak a fránya franciák. mókás sajkákat látunk, amiknek az orra a csillagok felé ágaskodik és a csónak alján, hallatlan buzgalommal lapátol vizivándor. A kis községben, Jonville-ben hat óriási csónakházat, három csónakgyárat számolunk — a párisi nép megrnárosodik a viztől, mert maga mögöt hagyta a piszkos Szajnát. Érdekes megfigyelő állomás ez a tájék. Szinte leshelye a látványossúgnak, ahogyan Páris csupasz őszinteséggel megmutatja magát. Jönnék, robogva, ugrándozva, egyre szaporodva Páris felől az autók, a társas autók, luxussal elkészültek, fölvirágozva, harminc-negyven ember ül bennük, férfiak, nők, gyerekek, papiroscsákó a fejükön, jelmezes ruha a testükön, csörgő a kezükben és igy robajlanak végig a Marne párján, kacagva, üdvözlő integetéssel, naiv jókedvűen, csupán vigalom a céljuk, valamelyik városkát elérni, valamelyik erdei kioszkban táncolni, a víz fölé emelt terraszokon aperitif-italokkal kombinált pomme-frit- Ínyencséget csámcsogni, aztán a holdas menyezet alatt kiadós vacsorákkal betelni. A garasos franciák már nem sajnálják a garást... tudnak tékozolni, örülni, élni. Pezsdülö vidámság zajlik a csöndes Marne partjain, de a boldog kábulatból az idegen mégis kitekint. Újra és újra fölbukkan a gondolat, errefelé hördült meg először a kin, amivel nem tudott, nem tud ma sem elkészülni a világ. Aki elfordul a megvadult vigalomtól, meglátja a menteniük sorozatát is. A villavárosok legszebb parkjaiban mindenütt ott állnak a legfrissebb emlékművek és rajtuk a pátosszal fölirt szavak s elmondják, mennyi és mennyi ember esett el a környékről a Marne - csatákban. Az okulás jeleit is észre lehet venni errefelé. Már a Marne előtt megindul a modem erődök láncolata és körülfogják stratégiás sorakozással az egész tájékot. A katonás látnivaló mellett persze az"cmbcrmmvció is föltűnik, mindenfajta katona a helyőrségekben, annyi, amennyit Párisban sem látni. És állandóan gyakorlatoznak, igen szorgalmasak, nappal és este, az ábrándos al-' konyati ég alatt pukkannak el a száguldó csóvák, a próbagtánátok ... Ennél csak a repülök produkciója látványosabb. A Marne előtt terül el a vincennesi katonai repülőtér, szökkenésnyi távolságra az erődöktől, helyőrségektől és szökdécselnek is szüntelenül a viz fölött, az t-g alatt, búgó elsuhanással a nyaralók fölött. Gyakorlatoznak. Húszharminc gép egyszerre, a kifeszült terepen, rajvonalban, üldöző harcászattal, a fe’adatok bravúrjával, nagyszerű lendülettel, a riadt madár csetlik-botlik az embermadarak között és az erődök fölhaji tják, a napfénybe a dörrend gomolyt ... Játék. A gép rebben, siklik, támad. Játék. A valóság egyelőre az, hogy Lindbergh, Chamberlain röpül. Gyakran töprengek azon — s néha szomorkodok is, — hogy dz u. n. jóközönség, amelyet udvariasságból és a széphangzás kedvéért müveit középosztálynak szoktak nevezni, mily keveset törődik a kultúrával (pedig mindig emlegeti és pedig úgy, mint az ő saját specialitását!), mennyire közömbös a könyvekkel szemben s mily kevéssé érdeklik őt az írók, akiket ösztönszerüen nem szeret. (Esetleges tiltakozásra mingyárt válaszolok. Igenis, úgy van: a publkum nem szereti az írókat és a művészeket, akiket vagy bámul, vagy lesajnál, — oly két érzés és hangulat, amelynek vajmi kevés köze van a szeretethez). Bánt, hogy sok egyébként kulturált ember nagy távolságban marad az írók eszmeVivódásaitól és idegen a művészek ecsetküzdelmátől és vésőszenvedéscitől. Mert, aki összegyűjtött egy szekrényrevaló könyvet, a szobáiban elhelyezett egy pár tájképet vagy csendéletet, a gyermekeit rátanittatja, hogy a zongorának nevezett háromlábú háziállaton mint kell kezet emelni Mozart és Beethoven ellen, s verbuválásra, rábeszélésre, szelidnyomásra, revolveiezésre támogat néha egy kulturtörekvést, ezt a legtöbbször olyan vállveregető gesztussal és protekciósán mosolygó mimikával teszi, amellyel patronázsegyesületeket, szeretetházakat és egyéb humanitárius intézményeket szoktak »pártolni« a »nemes lelkek.« A kultúra előmozdítása és a jótékonyság gyakorlása közt nem igen tudnak distingválni a műveletlen, akarom mondani müveit középosztály egynémely tagjai. Egy könyvügynöktől hallottam nemrég, hogy amikor Herczeg Ferenc müveit kínálta megvételre, egy úriember azzal kosarazta ki, hogy ő most Móricz Zsigmondot »pártolja!« (Valószínűleg azt akarta' ezzel mondani, hogy ezidő szerint Móricz müveit veszi részletfizetésre, — ha ezt leőiölte, akkor talán majd rákerül a sor Herczeg’e, s akkor őt fogja pártfogolni). Most, hogy a Könyvbarátok Egyesülete van alakulóban és szükség lesz hét-nyolcSzáz — vagy ahogy a mókás Wippchen mondaná: ha enynyi nem lehet, legalább ezer — résztvevőre, megint elfog ez a kétség. Össze kellene verődni egy sereg (maradjunk a jól és kereken hangzó ezernél, tehát ezer) müveit férfinak és nőnek, akik szeretnek olvasni és úgy érzik, hogy á mi elhanyagolt ugarunkon ép oly jogosultsága van az itt kicsirázó szerény magyar irodalomnak, mint akár annak a fényes íitteraturának, amely Német- vagy Franciaország áldott televényébői szökell föl. Fájó kételkedés és szorongó aggódás fog cl: jelentkezik-e erre a szép missióra ennyi derék ember? Arról van szó — olvasható volt az alakulandó egyesülés prospektusában, — hogy mintegy ezer érdek lődő kulturembernek a megnyerésé vei némi irodalmi életet lehessen teremteni, és lehetővé tenni, hogy a Vajdaságban élő Íróktól évenkint 3—4 magyar könyvvel több születhessen meg, mint amennyit a magánvállalkozás s a szerzők vakmerész sötétbeugrása piacra tud hoz ni. Hogy napvilágot láthassanak azok az Írások, amelyekről nemrég azt jelentette a budapesti Magyar Hírlap — rokonszenvesen irva a vajdasági magyar irodalomról, — hogy készek, s szeretnének megjelenni s a közönség és a kritika kezébe jutni. Némely napon, amikor tömegesebb jelentkezések történnek, a mozgalom sikerét biztosra veszem (ilyen bizakodók azok, akik sokszor csalódtak!), máskor meg, ha csak szórványosan szaporodnak a Társaság tagjai, aggódás vesz rajtam erőt, s attól tartok, hogy fiaskót csinálunk, liogy ez az egészséges akció is ép oly meddő kísérlet lesz, mint azok a törekvések voltak amelyek már többször eredmény nélkül próbálták irodalmi egyesülésbe tömöríteni a Vajdaság Íróit és hasztalan kíséreltek meg szépirodalmi folyóiratot indítani. Ahogy ezeket az iparkodásokat sikerült rosszul kezdeményezni vagy ügyesen elgáncsolni (a romboláshoz jobban értenek itt. mint az építéshez), úgy ezt is, félek, könynyebb lesz megbuktatni, mint diadalra vinni. Hiszen már is olvastam támadást ellene, újságcikket, amely óva inti a közönséget, hogy föl ne üljön a Társaság alapitóinak, akiknek a hivatottságában a cikkiró, úgy látszik, nem bízik. Ha már az újságok támadják e kulturmozgalmat, mit várhatnak akkor a naiv kezdeményezők azoktól a testületektől és intézményektől, amelyek sokkal távolabb állanak az irodalmi törekvésektől, mint a közművelődés és népnevelés jegyében, nevében és érdekében munkálkodó időszaki sajtó? Lehet, hogy az alapítók lelkessége és szívós kitartása legyőzi a nagyközönség indolenciáját és egy fakciózus ellenzék gáncsvetését, de az ily ellenakció joggal kelt némi aggodalmat, s mikor e napokban sárgult papirosok közt ráakadtam egy régi följegyzésre, amely a közönség szivét és hangulatát szomorúan jellemzi nemesirányu mozgalmakkal szemben, akaratlanul is összehasonlításokat tettem a mi esetünkkel és újból — kételkedni kezdtem. A fakó írásban egy akció története van megírva, amelyet Velence érdekében indítottak abban az időben, amikor az még osztrák uralom alatt nyögött. Egy .ismert és előkelő emigráns akart a múlt század hatvanas éveinek az elején »pro Venezia« érdeklődést kelteni Párisban. Pénzt szeretett volna összehozni § elsőben is a leghatalmasabb bankárok egyikéhez' állított be: — Segítséget kérek Velence részére, — igy szólt. —»Mi történt vele? — kérdezte a bankár.* Árviz öntötte el? — Bár nagyon bent van a vízben, még se ez a' baja. — Leégett? — A hazafiak égnek ugyan a szabadság vágyától, dte tűzkár, hála Istennek, nem érte őkeí. — Földrengés pusztiíöjta el? — Reng alatta a föld. đe nem az elemek dühétől. — Hát akkor mi fáj Velencének? — kérdezte a financbáró. — Ausztria, — felelte röviden és elmésen az olasz patrióta. Ámde a bankárok csak azokat a vicceket szeretik, amelyeket ők maguk csinálnak, s a milliókkal operáló pénzember egészen komolyan igy intézte el az ügyet: — Ha eddig kiállotta ezt a betegséget a szép Venezia és nem pusztult bele, majd tovább is állja. És nem irt alá semmit. Az agitátor tőle egyenesen egy gazdag festőhöz sietett, akinek tekintélyes örökölt vagyonán kivül bankári jövedelme is volt. Százezer franknál többet keresett évenkint. Műtermének és fejedelmi lakásának a falain szebbnél-szebb képek függtek drága és művészi becsű keretekben, saját alkotásai és más kitűnő piktorok mesterművei. Impozáns galleria. — Kedves Mester — szólította meg az emigráns. — Velence számára kérek egy pár képet, hogy azokat a rabságban sinylő tartomány javára eladjuk vagy kisorsoljuk. — Majd csak a magam javára adom cl őket, — volt a művész elutasító felelete. — Nézze, uram, — próbálta meggyőzni a kérelmező, — ön igen sokat köszönhet Velencének, tiziani színeket a palettáján, tintoretto-i és veronese-i kompozíciókat, §tb. Honnan vette volna ön az ég szép koloritját, a vize kétségét, a dogeköpenyek festői ráncait s a dogareszszák ékszerpompáját, amelyek az ön velencetárgyu vásznain gyönyörködtetik a szemlélőt, ha nem termékenyítette volna meg géniuszát e bájváros rejtelmes vize, romantikus története és fölötte érdekes népe? Adjon legalább egy képet! — Sajnálom, nem teljesíthetem a kívánságát, — felelte a festő. — Mi művészek a konzervatív arisztokrácia s a még reakcionáriusabb pénzemberek megrendeléseiből élünk. Beláthatja, hogy nem rokonszenvezhetek azokkal, akik nyugtalanítani akarják Európát. A velencerajongó üres kézzel távozott innen is s legközelebbi látogatását egy nagykereskedőnél tette meg, akit liberális gondolkOzásu, szabadságszerető és demokratikus szellemű férfiúnak Ismert. Ez se adott semmit. Azzal mentegetődzött, hogy rosszak az üzleti konjunktúrák. ’Szélsőpárti politikusokhoz ment azután, akik azzal vágták ki magukat, hogy ők csak belföldön űznek politikát, Olaszország sorsa nem érdekli őket. Majd egy irót látogatott meg, aki már három regényt, egy tucat novellát és két kötet útleírást közölt Velencéről s a lagúnák életéről, egész jóllétét e szép darab földnek köszönhette, — az is kikosarazta. Nem érezte magát Velence adósának. S hasonló feleletet kapott egy gyárostól is, aki hallani se akart a »veszedelmes« ügyről. Bárhova ment, mindenünnen azzal bocsátották el, hogy »erre a célra nincs pénz, mert mindenkinek anynyi a baja, hogy nem törődhet a másokéval«, s hogy »mindenki önnönmagához áll csak igazán közel.« Csak apró emberektől, szegény ördögöktől kapott szerény frankokat és még szerényebb garasokat, — de hát ilyen adományokból nem lehetett fölkelést szervezni, fegyvert s muníciót beszerezni, — a szép Á ¥ áldásául Ezer Irta: Baedeker
