Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-25 / 267. szám
«V9 ff ty inget se reánk, mikor níőglialt. Alig maradt annyi pénz a háznál, hogy halotti köntösét megteltük belőle és eltemettük tisztességgel. Másnap a temetés után előszedtem apám hálóját, kiballagtam a folyó partjára. Reggeltől délestig izzadtíifn, de mindig üresen vonszoltam ki hálómat a vízből. Mát már elhagyott a reménység, odakináltam a hálót a többi halászembereknek, vegyék meg, én más mesterség után nézek; csakhogy egy se akarta megvenni, kinevettek toldozott-foltozett hálóm miatt. — Szerencsét próbálok még egyszer utoljára — gondoltam s kimentem egy pici tó partjára messze a várostól. Karún tó volt a neve, nem is igen halászott senki benne. Alig vételiem ki hálóm, hát egyszerre habzott, forrott ám a viz, m'ntha tüzet raktak volna alatta. Kihúztam hálómat, de csak kődarab, hínár, maszat akdt benne, össze is tépdeste. Sietve foltoztam ki és újra kivetettem, mert nem hagyott nyugodni a viz rejtelmes kavarodása. Alig merült vízbe a háló, máris megfeszült a kötél, megrántotta a karom. Kihúztam, hát ölnyi nagy hal hánykolódott benne. Boldogan cipeltem a városba, eladtam a húsát; egy álló hétig éltünk az árából. Mikor a hél letelt, ujra kimentem a tó partjára, ott újra nagy, kövér hal akadt a hálómba. Másik hét letelte után harmadszor is kimentem, de bizony hiába vártam, még egy öklömnyi halacska se fickándozott benne. Már-már hazafelé készülődtem, mikor messze egy lovas bukkant fel az utón. Előkelő arab volt, szép öszvér szaladt alatta, de az olyan könnyen Szaladt, mintha lába sem érte volna a földet. — Béke veled! — szólt hozzám az arab. Leugrott lováról és hozzám lépett. Fogadtam köszönését, ő pedig kérdezte: — Te vagy-e Djaudar, Omárnak, a szegény kairói halásznak a fia? —Az vagyok bizony, — válaszoltam elámulva. — Mi bánatod van, hogy ilyen bus képet Vágsz? — kérdezte tovább. Elmondtam mi bajom, gondom, elpanaszoltam szegénységem. ö pedig ehnosolyodott, aztán egy selyemzsinórt húzott ki tarsolyából és igy szólt: — Látod ezt a zsinórt? Nosza, kösd össze kezem, lábam, aztán vess a tóba, ha felbukkan a fejem ujra, úgy tudd meg, hogy nem élek, húzd ki a testemet, temess el a parton, fogd kantárszáron öszvéremet, vezesd a városba; de jól vigyázz, — No, ebből haj lesz —- szólt Lajoska és méivakarta a fejét. — Ezt én nem adom oda édesapámnak, mert biztosan kikapok érte. Épp a hídon mentek keresztül a folyó fölött és Lajoskának most egyszerre gonosz ötlete támadt. Hamar összegyűlmöszöite kicsi gombócalakura a taniíónéni céduláját és a hic korlátján keresztül, zsudsz, beledobta a vízbe. — Mit csináltál? — kérdezte a második osztályos. — Bedobtam a tanitónéni céduláját a vízbe a halaknak! nevetett Lajoska s most már vígan ftiíyöíöszVe ment hazafelé. Azt hitte a kis ostobája, hogy ha a halaknak dobta oda a cédulát, hát akkor már sohse fog megtudni az édesapja semmit. Pedig mennyire Csalódott. A hídtól lefelé: vagy kétszáz lépésnyire halászbárka állott, amelyről éppen akkor halásztak egy nagy hálóval. Amikor a tanitónéni összegyűrt intőcédulája a hídról belepottyant a vizbe, a hid alatt éppen egy fiatal harcsa úszkált a folyóban. Ahogy a papirgaldcsin leesett, a harcsa utána kapott és lenyelte. — Furcsa étel — gondolta magában őharcsasága, mert még sohasem eveit intéscédulát s azzal fordult egyet és gyors tempóban lefelé kezdett úszni a \ Ízben. Vesztére, mert belekerült a halász hálójába és tiz perc múlva már ott éviekéit egy nagy szatyorban, amelyikben egy tenyeres-talpas szakácsnő vitte haza a gazdájához, hogy megsüsse ebédre. Mit gondoltok, kiknek sütötte meg ebédre a harcsat? Sem Á-riak, se B-ének. hanem éppen Lajoska szüléinél?. Lajo'ska még otthon se volt, mikor a Szakácsáé már hazaért az intőeéduiáS harcsával, fis Lajosba nem is álmodta, hogy mire ő hazamegy, a szakácsnő már föl is vágta a harcsát és Meg is taTálta benne a papirgalacsínt, a papirga'acSuíban pedig a tafiltóneni levelét. Ezt elolvasta a mama és friive! rögtön ráismeri a tanítónéni Írására, hát mikor a harcsa megsült, szépen Visszádifgía'á Süli Székiek közé és úgy tálalták be délben az asztalra, ' '■ 'í: 522 Egy bácskai flu viszontagságos utazásai az egész vl ágon át Irta Kubán Endre 5 Nemsokára aztán ott volt a hajó a kikötőben és horgonyt vetett. Egy napos pihenés után megkezdődött a hajó szállítmányának a kirakása, mely ugyancsak egy hétigtartott. Esténkint pedig Palinak szabad volt egy-egy órára partra menni. Nem győzött betelni Konstantinápoly remek szépségeivel. NEGYEDIK FEJEZET. Pali más hajóra szegődik. — Utazás a messze keleti tájak felé Megismerkedés a repülőgéppel. — Utazás a levegőben. -Kaland a hatalmas sassal. — Csudálatos szabadulás. Mikor a hajó kirakodását befejezték, másik árut raktak abba, melyet Konstantinápolyból Beogradba szállítottak. Ez a munka megint egy hétig tartott, utánna pedig két napos nyugalom következett, melyet Pali Tüküli Juszuf társaságában a városban töltött. Tiiküli Juszuínak a szülői Konstantinápolyban laktak. Ezekhez vitte el a török matróz Kilics Pa-' lit, akit nagyon szívesen fogadtak. A pihenési idő után azonban vissza kellett térni a hajóra és ott a kapitány kijelentette, hogy reggel indulnak vissza Beogradba. Ez a török hajó ugyanis nem csinált mást, mint hogy egvre Konstantinápoly és Beograd között közlekedett. Kilics Pali azonban ezzel nem elégedett meg. Nem azért indult el világgá, hogy mindig csak egy útvonalat nézzen. Azért tehát bátran odaállott a hajóskapitány elé és szólt: — Kapitány urnák alássan jelentem, kilépek a szolgálatból. — Talán nem vagy megelégedve a bánásmóddal? — Nagyon is meg vagyok elégedve és mindenkinek köszönöm a hozzám való nagy szívességét és jóságát. Hát akkor miért akarsz minket elhagyni? — Világot akarok látni. A kapitánynak eszébe jutott, hogy fiatal korában o se nyugodott, amig be nem járta a világot. Azért hát nem marasztalta tovább Palit, hanem bizonyítványt állított ki számára és igazolta, hogy az ő hajóján jó viseletű, szorgalmas Mert jég. borította a völgyeket és hatalmas jégtömbök simultak a hegyekhez, melyek akkor még formátlan, hatalmas sima sziklatömegek voltak. De az élet az ő mindent megindító hatalmával odahozta a nap forró sugarait a sima kő- és jégóriásokra, melyek úgy álltak ott, mintha örök időkre e hideg némaság urai maradnának. Az élet pedig látta, hogy a nap sokat tesz, sokat változtat a lég- és kőbiroda'omban. ám csak a nap egyedül az óriásokat le nem győzi. És ekkor az élet segítségül hivta a forró szeleket délről. Es száguldva tomboltak a viharok az összenőtt óriások felett — ahol a nap hajszálnyi repedést szakított, ott dübörögve megszakadt a fehér páncél —• és amint ez a nagy iéggyürü szakadva, dörögve megindult, megroppant a sima nagy sziklatömb, pusztult a jég, de csak úgy, hogy rombolt, repesztett. morzsolt a vele összenőtt kőóriásokban. fis hullott akkor a kő és jég a mélybe. Ott megindult egy óriási jégtábla, nyomta, nyomta lefelé a másikat, ropogott és hasadozott a jég, a kő. Itt egy óriási szikladarab zúzta szét a jégtömeget ezer darabra, amott a jég ütötte félre a sziklaorom csúcsát. Ami legmagasabban volt, az került a legnagyobb mélységbe. Amint a jég tolta és zúzta a kődarabokat, úgy ezek egymásra formálódtak, csiszolódtak, némelyik olyan ma is. mintha szobrász keze formálta volna. Mikor elcsendesedett a vihar, akkor a mélységben szétzúzva, összetörve feküdt a jégpáncél és óriási kőtörmelékek mutatták az útját, amint csúszott a mélységbe, fis ime a jégdarabok a völgyek alján lassan-lassan megolvadtak. Csendes mély tavak keletkeztek, a kő ott körülötte meginohosodott, szétmállott. Páfrányok, apró virágok bocsátották gyökereiket a moha közé, majd felhívta az élet a karcsú fenyőfát a tó mellé és kúszva megindult a törpefenyő azon az utón, amelyet a jégkár tört a kőtömbökre. A tavakból csergedező, fürge kristályvizek indultak a lapály felé és csobogásuk ezer hanggal tölté be a tájat, mely előbb halottcsendben meredt az alföldekre. Ma az élet integet felénk mindenfelől, őzek suhannak a fenyők közt, a kristálytiszta csermelyekhez, zergék ugornak fzikláról-sziklára, sasok rakják fészkeiket az összeszakadt ormok közt. A hideg követ tarka mezők vonják be, a néma ormokhoz barátságos fenyők bóüntgatnak és csak fenn a hegytetőkön, ott vonul meg néma, merev csendben a régi uralom utolsó, csekély emléke, egy-egy kis jégtábla, a télről megma* radt liólepe! alatt, 5W 1
