Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-18 / 260. szám
1 T9Ž7 szeptember 18 S?.TEGYE1 NAPLrt Az imperializmus lia'-f. TfJJ ssia Irta: Guglielmo Ferrsro A nagy olasz történetíró, az ókori Róma históriájának világhírű kutatója az alábbiakban rendkívül érdekes párhuzamot von a mostani és a klasszikus idők imperializmusa között. , Az emberek úgy haladnak a jövő felé, hogy hátranéznek mindig a múltba. Ez a magyarázata annak, hogy a népek, de az államférfiak is, ha birodalmat akarnak alapítani vagy megnagyobbítani, mindig a régi Rómára hivatkoznak: a fasiszták épen úgy, mint az an: golok. Pedig igen mélyreható különbség van a imperializmus mai és ókori formája között. Most szemügyre veszszük egy pillanatra ezt a különbséget, mert felettébb fontosnak látszik. A római imperializmus meg tudta valósítani az ő több i-kevésbbé terjedelmes programját anélkül, hogy bizonyos ritka és kivételes esetektől eltekintve, erőszakkal megváltoztatni próbálta volna a leigázott népek gondolkodását. Biztosítani a békét, a rendet, behajtani a meglehetős nagy adókat, megszerezni a földeknek, a bányáknak egy részét: ezek voltak a római birodalom legfőbb 'céljai. Rómában mindezt el tudták érni anélkül, hogy megmásították volna a törvényeket, az erkölcsöket, az eszméiket, az intézményeket és a helyi hagyományokat. A rómaiaknak például sohasem jutott az eszükbe, — ami a modern népek figyelmét annyira leköti —, hogy nyelvük ismeretét terjesszék. Azok a népek, amelyek, mint például a gallok, elfelejtették nemzeti nyelvüket s megtanulták a latint, önként tették ezt, anélkül, hogy kényszert gyakoroltak volna reájuk. Bizonyos tekintetben azt mond* hatnánk, hogy a rómaiak sohsem foglalkoztak komolyan azzal a gondolattal, hogy elrómaiasitsák a hatalmuk alá vetett népeket. Megengedték nekik, hogy a helyi hatóságok tovább életben maradjanak és szabadon működhessenek: és ha a birodalomnak bizonyos részeiben a teljes eliómaiasodás lett az ered» meny, ennek az a magyarázata, hogy ezt a folyamatot a helyi hatalmak elősegítették. Sok iró és politikus csodálja ma is ezt a mély politikai bölcseséget és azt ajánlják, hogy a mai politikusok is utánozzák. A római bölcseségnek azonban, legalább részben, a szükségszerűség a magyarázata: és nem volna tulkönnyü iutánozni a modern népeknek. Az európai uralom is elérné ezt a célt, például a mohamedán országokban, ha nem az volna a szándéka, hogy értékesítse a meghódított és fennhatósága alá vett területeket, kiaknázva azokat a mi civilizációnknak sokkal hatalmasabb és tökéletesebb eszközeivel. Ámde lehetetlenség a mohamedán országokba bevinni a mi civilizációnk eszközeit, megkezdeni, mondjuk, a vasútépítést anélkül, hogy meg ne változtatnánk ugyanakkor, többé-kevésbbé a népesség lelkületét, bármennyire szeretné is az uralkodó állam tiszteletben tartani a meghódított népek hiedelmeit és hagyományait. Hogy csak egy példával szolgáljunk: a mi civilizációnk lényeges jellemvonása s egyben fejlődésének szükségképeni föltétele gyöngíteni a hagyományok szellemét; sajátossága még az eszmék, az érzelmek változékonysága, ami lehetővé teszi az erkölcsöknek, a lakóhelynek gyors fölcserélését, az Ízlésnek, a személyi kapcsolatoknak és a környezetnek gyakori változtatását. Csakhogy a hagyomány szelleme az a gránittalapzat, amelyen a mienket megelőző társadalmak nyugodtak, a mohamedán társadalmak épen úgy, mint a többiek. Ezért azután nem meglepő, hogy a fanatikus mohamedánok, amint azt a XIX. század első felében a példák itten Európában megmutatták, konok hívei lévén a régi rezsimnek s a hagyományoknak, kárhoztatják a mi mai civilizációnkat és nem akarják elfogadni az anyagi életnek nyilvánvalóan leghasznosabb eszközeit sem, mint például a vasutat. És ők következetesek. A gondolkodásban az anyagot és szellemet a világon sehol sem lehet úgy elkülöníteni, mint abban a korban, amikor a Korán Íródott, amelynek tanítása szerint lehetetlenség vasúton vagy repülőgépen utazni. De az , &atben*trđnden egybefoelalódik: az eszmék, a szükségletek, az intézmények, az eszközök, amelyeket alkalmazunk a természet ellen való küzdelmeinkben. Nem kevésbbé fontos tehát, hogy ez az erkölcsi különbség egyben gazdasági természetű különbség is; s ez különiti el a régi imperializmust a maitól. A közfelfogás általában azt hiszi, hogy gyarmatok szerzéséhez nem kell más, mint elfoglalni egy gazdátlan vagy gyér népességű területet. A valóságban azonban az, hogy a mi civilizációnk, jólle’■et sok tekintetben megkönnyitette a gyarmatosítást a szállító és közlekedési eszközök tökéletesítése révén, ugyanakkor azonban több szempontból meg is nehezítette. Mert elnyom a gyarmatokban s általában minden uj- országban mindent, amit az autonom fejlődés lehetőségének nevezhetnénk. Hajdan a nemzetközi kereskedelem általában kisszámú fényüzési termék kicserélésére szorítkozott; a szükségletek korlátozva voltak s minden ipari termék, kivéve bizonyos luxusiparágakat, könynyen szállítható volt egyik országból a másikba, ha szórványosan is, mert a fő termelőerő ebben az időben még nem volt más, mint a kézműves személyes készsége. Az összes országok, még a legszegényebbek is, kielégítették önmaguk saját szükségleteiket, sokkal nagyobb mértékben, mint ma a leggazdagabbak. Uj emberi közösség alapítására valamely elhagyott területen nem kellett más, mint összetömöriteni egy csomó gyarmatost, megbízni őket a föld művelésével, kivinni bizonyosszámu kézművest, akik a föltétlenül szükséges ipari termékeket előállítják és a gyarmat szerény életmód mellett elő tudta állítani a maga számára az összes szükségleteket. Ma azonban nem igy van. Az élet mindinkább fényűzőbbé válik; a szükségletek megsokasodtak, a legfontosabb A legemlegetettebb magyar költőről, Ady Endréről lévén szó, egy lelkes hive és igen értelmes olvasója azzal dicsérte, hogy sokat szenvedett, gyakran betegeskedett, élete egy időszakában anyagi gondokkal is küszködött, a közönség túlnyomó része közömbös maradt iránta s a kritikusok legtöbbje pálcát tört költészetének az irányzata fölött, még a hazafiságát és a magyarságát is kétségbevonták sokan, s ő mégis nagyszerűt alkotott. Aki vitatkozott vele, a mégis szóhoz kapcsolta a maga véleményét s polémikusán felelte: — Nem mégis, hanem épven azért alkothatott nagyot s maradandót. Nagy elődei a magyar Urában. Balassa Bálint, Csokonai és Petőfi se voltak boldog emberek, Vörösmarty és Arany is sokat szenvedtek, s a poézisben náluknál sokkal kisebb Tóth Kálmán oly boldogtalan volt, aminők csak a legnagyobb költők szoktak lenni. S mert látta, hogy figyelemmel hallgatják, folytatta: # A költőnek — s különösen a Urainak —, úgy látszik, előnyére szolgál, ha rosszul bánnak vele: ettől a bánásmódtól jobbak lesznek a versei. Facit indigntííio versum, — mondta nagybölcsen Ovidius Naso, aki száműzetésben tökéletesebb sorokat irt, mint a jóllét derűs napjaiban. Még Kisfaludy Sándor is, ez az egyáltalában nem boldogtalan ember — mert jósok szerencséje volt a nőknél és a szerelemben, még ő is — jobbat alkotott Himfynek első kötetében : a Kesergő-ben, mint a másodikban: a Boldog Szerelem-ben. (A boldog házasság, amelynek ez utóbbi kötet köszönhette a létét, tudvalévőén egyike a líra, s különösen a szerelmi lira legnagyobb ellenségeinek.) Ha a fékezjietetlen temperarn.en.tumu Byron, nem gerjed éktelen iparágak az aránylag kisszámú nagy ipari területeken összpontosulnak, a nemzeti kereskedelem szinte csodás arányokat öltött. Azok az országok, amelyeket általában uj országoknak szoktunk nevezni, akár független államok azok, akár gyarmatok, kénytelenek az ipari országokban nagymennyiségű kézműipari cikket megvásárolni, amit saját terményeikkel fizetnek. Ezek az országok csak abban a mértékben fejlődhetnek, amilyen mértékben termelni tudják kedvező feltételek mellett azokat az anyagokat, amelyekre rászorulnak az ipari országok. így például a gummifogyasztás gyorsan föllenditett egyes brazíliai tartományokat és egyes af-ikai kolóniákat. Sőt Argentina gyors .jlődése részben a gabonanemüek és a hús fogyasztásának tulajdonítható, ami az elmúlt busz esztendőben világszerte nagy mértékben megnövekedett. Számos példát lehetne még előhozni: az uj országok, a függetlenek épugy, mint a gyarmati sorban lévők, ezernyi kötelékkel vannak manapság a régi civilizációhoz odakapcsolva. Ha ezeknek az országoknak jövőjébe akarunk tekinteni, nem elegendő számot vetni erőforrásaikkal, termékenységükkel, kiterjedésükkel, vagy egészséges voltukkal. Azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen helyet foglalnak el a kereskedelmi világban, milyen terményeket tudnak eladni kedvező föltételek mellett a civilizált társadalomnak. Ez a magyarázata annak, hogy gyarmatbirodalmak, még azoknak a népeknek a gyarmatai is, amelyek legnagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint például Anglia és Franciaország, legnagyobbrészt gyéren vannak benépesítve. Ez a magyarázata annak is, hogy nem elegendő, ha a tulnépes országok meghódítanak országot, mert találni kell munkaalkalmat s kenyeret kell adni igen sok kéznek. Ahhoz, hogy munkát adjanak, az is szükséges, hogy a gyarmatokat értékesítsék. Ez pedig ma sokkal bonyolultabb probléma, mint hajdan volt. haragra az angol cant szemforgató és szenteskedő magaviseletén s honfitársainak és a kritikusoknak állásfoglalásán, amellyel ezek tiltakozni próbáltak tehetségének a korlátlan szárnyalása ellen, ez a bojkottált zseni aligha röpült volna föl oly magasságokba, ahová Ciliidé Haroldjának és Don Juan-jának a strófái fölzengtek. Byron a lordok házában, Byron, aki ebédeket ad és estélyekre jár, Byron, aki konzervatív politikát csinál, Byron, akit agyonmagasztalnak, mert felsőházi tag, nagybirtokos és kastélytulajdonos létére verseket kegyeskedik írni, óh, az ily Byron legföljebb tennyson-i nívóig emelkedik s nem röpül föl byron-i csúcsokhoz. Nála is a méltatlankodás s a harag géniusza szülte a legszebbet, amit gyönyörűséggel olvashatunk tőle. Az olyan poétából, akit mingyárt elismernek, zsoltárhangu dicsériádákkal fogadnak, föllépésük alkalmával nyomban irodalmi társaságokba behívnak s a legkonzervatívabb szemlék hasábjaira rászabadítanak, az ilyen szerencsésen debütáló tehetség rendesen csak jó verselő és virtuóz rímelő lesz és Byron, Shelley, Heine, Kleist. Baudelaire, Verlaine, Petőfi, Ady nem nőhet belőle. Egy német költő mondása^ hirdeti a megdönthetetlen igazságot: Poesie ist tiefes Schmerzen. Dante és Tasso sokat szenvedtek, többet mint bármelyik kortársuk. Ha boldogok lettek volna (ami ugyan alig képzelhető), az Isteni Színjáték s a Megszabadított Jeruzsálem sose jelennek meg. Az ily »nagy« költemények mindig szenvedésből szakadnak ki, s a nyugalomban, rendes házasságban vagy egyéb szerelmi boldogságban mosolygó, polgári tisztségekkel díszes és karriert befutott poéta csinos versikéket, szabályos sztrukturáju, de vérszegény balladákat, családias költeményeket, ha17. oldal zafias énekeket és évszakzőngeményeket küld a gartenlaubeszerü színes boritéku hetilapoknak és nem alkot nagyszabású, bölcselmi eszmékkel terhes, súlyos kaliberű müveket a jövő nemzedékeknek és a hal-, hatatlanságnak. Bizony Madách Imre, ha csendes boldogságban, hü és szerető feleség oldalán ülhet a sztregovai udvarház kényelmes szobáiban, szinte bizonyos, hogy nem az Ember Tragédiája komor és fenséges-borzalmas jeleneteivel hóditja el diadalmas helyét az irodalomtör- \ ténetben, hanem dilettánskodó tollal vígjátékokat »készít« a Nemzeti Színháznak, amelyeket a szigorú drámabiráló bizottság szerző előkelő társadalmi állására yaló tekintettel elfogadásra ajánlott, az igazgatóság kétszer-háromszor ^zinrehozott s a közönség rég elfelejtett volna. Ebből persze nem következhetik az, hogy — igy állván a dolgok — most már a költészet érdekébén kínozni kell a költőt, bár Nietzsche, ha hozzászólana a kérdéshez, alighanem igen-nel felelne rá azzal az okfejtéssel, hogy egy embernek a boldogsága vagy a boldogtalansága vajmi kevéssé fontos, ha százaknakezreknek a gyönyörűségéről van, szó. Az emberfölötti ember elméletének a hirdetője úgy okoskodna, hogy egy egyénért, ha még oly jeles versiró, nem kár, ha a szenvedései árán vagy a vesztével, tömegek élvezhetnek örömöket, válaminthogy tömegekért se öltünk gyászt, ha a, pusztulásuk révén egy oly férfiúi fejtheti ki az erőit, aki nagyot alkothat vagy — rombolhat. Mégis: az ily elmélet tulbrutális ahhoz, hogy még az elveken nyargaló Über-j mensch-teoretikusok is a magúkévá! tehetnék. Ha nem bántanák a költőket (persze csak a nagyokat szokták), s hagynák őket nyugodtan boldogtalanoknak lenni, kevesebbet szenvednének s olyformán éreznék magukat boldogoknak a boldogtalanságban, mint a vértanuk, amikor kínozták őket. A költő persze ebben a kedvező esetben se olymód lenne boldog, mint a nyárspolgár — igazán boldog csak a nyárspolgár lehét —, de nem kellene emigrálnia a városából vagy a hazájából megnemértés, kutyábavétel, gúny és üldöztetés miatt. Ha a költők zaklatás nélkül ad-j hatnának formát az eszméiknek s a verseiket oly nyugalomban Írhatnák meg, mint például a közjegyzők az aktáikat, lassan-lassan ujtipusu poézis támadna, mert uj költőtípus irná: az a poézis, amely nem »mély fáj-' dalom«-ból táplálkozna, hanem örömérzetekből és kéjes hangulatokból. Hiszen volt már ily poézis, amely, ha nem is a legmagasztosabb, de nem is a legaljasabb: a Horáciuszé. Ha e derült versek nem is a legmélyebbek a latinnyelviiek közt, mindenesetre magas szinvonaluak s a legkellemetesebb olvasmány, amely csak képzelhető. Valószinüleg Maecenas urnák az érdeme volt, aki tejben-vajban fürösztötte a saját személye körüli poétáját, s a szubvenció és úri kényelem tyukjával-kalácsával kényesztette őt el, hogy e versek ily vidáman bölcs hangulatúak. Ha a jeles poéta nem tejbenvajban fürdik, hanem buban-bajban kénytelen élni, bizonyára keserű és világfájdalmas dalokat zeng, és kérdés, olvasnák-e őket a gimnáziumok1 felsőbb osztályaiban és diákosan képzett, klasszikus szabású öregurak könyvesházaiban? Mert ha még úgy igaz, hogy szenvedés utján jönnek létre a legszebb költői müvek, az már nem áll, hogy a szenvedés maga elég a megszületésükhöz. Alkotóteheíség is kell hozzájuk, s ha az ily képességgel megáldott énekes úgy élhet, mint Horá-, ciusz, vagy csak olyan polgári nyugalomban és gondtalanságban, mint a jómódú Arany János, akkor pusztán ezért nem fog értéktelenebb müveket alkotni, mintha fájdalom diktálná őket. Ha a nemzetek úgy becsülnék, meg a költőiket, mint teszem a i Irodalmi levél Irta: Baedeker I
