Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)

1927-09-18 / 260. szám

18 oldal________________________________ RÄCSMEGYEI NAPLŐ ______ W>1 ■ szeptember 18

sportmatadoraikat, és úgy ellátnák őket, mint például (nem mondok nagyot) a papjaikat — utóvégre ők is sportférfiak, akik figyelemreméltó rekordokat tudnak fölmutatni, s ők > is papok, akik kulturpedagógiában versenyezhetnek egyik-másik püspökkel^ is —, akkor ujvonalu költészet támadna, fájdalommentes poézis, csupa derült dallam, vidám bölcseleti ének, s a Justinus Kerner mondása, amely igy szólt: »fájdalom forrása a dalnak«, odamódosulna, hogy azt gyönyörérzet szüli, 'nem »tiefes Schmerzen«, hanem édes »Lustgefühl.« Eddig kivételnek számított az a néhány irodalomtörténeti híresség, aki nem a szenvedéseinek köszönhette, hogy az emberiség vigasztalója lehetett és igazán szép versekben szólaltathatta meg a szive érzéseit, — az uj korszakban, amely után »buzgó imádság epedez« sokaknak ajkain, rendesen a csöndes szenvedélytelen élet s a szines életöröm fog csilingelni a versekben s az lesz a szomorú kivétel, aki győgyithatatlan fájdalomtól és elkeseredésében dalol. ■

Ma ^ még nagy többségben vannak ez utóbbiak, s nekem kedvem volna azzal ajánlani őket az olvasóközönség_ figyelmébe, amivel a városi hatóságok és rendőrkapitányságok óvják a közkerteket, amelyeknek bejáratainál ezt a figyelmeztetést szokták plakatiroztatni: »E fák, bokrok és virágok a müveit közönség védelmébe ajánltatnak.«

Erre a védelemre a költő is méltó, akinek dalai árnyatnyujtó lombos fák, zöldelő bokrok és illatos virágok az embertülekedés porvilágában, a létért folytatott küzdelem bakonyerdejében és a politikai pártharcok dzsungeljében. De hát hol az a müveit közönség, amely elolvassa az ily hirdetést és megszívleli annak óhajtását?

Uoronou professzor

és a csúnya karikatúra

Irta éa rajzolta: Léc’nt mihíly

Voronov professzor, a‘megfiatalítás világbajnoka a napokban Budapesten járt és a zoológiái kongresszus alkalmával nagyszabású előadást tartott világszerte feltűnést keltett kísérleteiről. Természetes, hogy megérkezésének pillanatában már megrohanták a hirlapirók .és tulajdonképen még le sem tudta rázni magáról az ut porát, amikor már a kérdések özöne zudult rá.

A nagy események, a hires emberek, munkára serkentik a karikaturistát is. Voronovnál igazán nem lehet kitünőbb modelt elképzelni egy torzképhez! A kollégákkal együtt elrohantam hát én is a »helyszínre« a budapesti Ritz-szállóba, ahol ekkor már »munkába« vették a professzort. Észrevétlenül melléje kerültem és hangtalanul rajzolni kezdtem.

A professzor arca külön tanulmány. Megnyúlt ábrázat ez, furcsán vágott nagy szemekekl és a megfiatalítást meghazudtolóan: ezer ránccal. Úgy ugrálnak ezek a ráncok, mintha különkülön élnének és beszédesen fejezik ki mtoéazt, amit a szellemes professzor

szavakkal is elmond. Ez az arc élő cáfolata annak, hogy a megfiatalítás ténye létezik és határozottan rossz reklám Voronov professzor számára. Ö maga tudja ezt, mutatja az is, hogy csak kitünően retusált fényképeket nyújt át az újságíróknak, közlés céljából, de lekarikirozni nem hagyja magát.

— Genfben is le akarták rajzolni a karikaturisták — mondja az újságíróknak — de nem hagytam magamat. Egykettő orozva mégis lerajzolt, ezeket a rajzokat azonban nem Írtam alá.

Ezután a mondat után nyújtottam át én hízelgőnek egyáltalán nem mondható karikatúrámat és vártam a hatást. A hatás borzalmas volt:

Szubotics Dusán igazságügyminiszter egyik szuboticai beszédében annak az akaratának adott kifejezést, hogy — a nemzeti kisebbségi életet tekintve — Jugoszlávia Svájcot vegye mintaképül.

Marinkovics Voja, ennek az országnak külügyminisztere pedig minap egy budapesti lap tudósítója előtt ezt a kijelentést tette: »Tiszteletben tartjuk a magyarok jogát nyelvükhöz, kultúrájukhoz és magyarságukhoz. Inkább akarok az országban ötszázezer magyarnak maradt megelégedett magyart látni, mint százezer szerbbé tett és négyszázezer elégedetlen magyart. Tanuljanak csak a magyarok magyar iskolában, ápolják csak magyar kultúrájukat. Az én szemem előtt állandóan Svájc példája lebeg.«

Minden jugoszláviai magyar embernek feldobog a szive a két jugoszláv államférfi kijelentéseire és örvendező megelégedettséggel honoráljuk a különböző pártállásu vezető államférfiak nagyszerű megnyilatkozását, még akkor is, ha leszámoljuk abból azt a tényt, hogy az igazságügyminiszter a választások előtt, kortesuton, — a külügyminiszter pedig a szomszédos Magyarországgal legközelebb megindítandó tárgyalások küszöbén — beszélt.

Nem volna azonban helyes részünkről, ha nem állapítanánk meg, hogy a kétségtelenül demokratikus gondolkozása széles látókörű külügyminiszter példálózása idején még mindig nagyban folyik a névvegyelemzés, nincs magyar színház és az autonom területeken sem beszélhet magyar nyelven a magyarság képviselője.

Nyilvánvaló tehát, hogy a két vezető államférfi svájci koncepciója és az élő valóság között lényeges és fájdalmas eltérés van.

Ezért tartjuk szükségesnek, hogy rámutassunk erre a tátongó űrre és néhány elméleti megjegyzést fűzzünk a »jugoszláv Svájc« álomképéhez.

Abból kell kiindulnunk, hogy a demokratikus, haladó szellemű magyar polgárság vezetői a régi Magyarországon állandóan a »keleti Svájc« gondolatát portálták és ennek az irányzatnak legenergikusabb, legélesebb szavú képviselője dr. Jászi Oszkár egyetemi tanár, a Károlyi-rezsim nemzetiségi minisztere volt. Hosszadalmas és felesleges fejtegetés volna megmagyarázni azt, hogy milyen erők tették lehetetlenné munkáját; annyi bizonyos, hogy úgy ő, mint a körülötte csoportosult doktrinérek őszintén, becsületesen törekedtek egy modern, liberális, megértő nemzetiségi politika bevezetésére. Magyarország háborús összeomlása és az uj Európa térképe, valamint Károlyi kormányzatának bukása lehetetlenné és idejét múlttá tették Jászi törekvéseit, de az uj Magyarország sietett megalkotni nemzetiségi törvényét a Jászi-féle mentalitás alapján.

Azok, akik az ő tanításait követtük és a háború után az utódállamokba, igy Jugoszláviába kerültünk, meg voltunk győződve arról, hogy a »keleti Svájc« gondolata átplántálódik az utódállamokba. Hittük, hogy a demokratikus, liberális Szerbia vérével megalapított országban, de az egész világon, úrrá lesz a politikusok felett a megértésnek, a nemzeti élet szabad erőkifejtésének, a nemzeti kultúra és nyelv szabad, terjesz— Terrible! Szörnyű! — mondotta és eltakarta a szemét. — Ilyen csúnya vagyok én?

A körülálló újságírók mosolyogtak és mindenképen bizonyították, hogy ö kamatúra eléri célját és megérdemli, hogy a nagynevű model aláírja.

Voronov szikrázó szemmel rámnézett, azután elmosolyodott, a kezébe ragadta ceruzámat és erélyes betűkkel odakanyaritotta nevét a rajzom alá. De egyetlenegy köszönő szót sem mondott.

Most már csak az a kérdés, hogy a fiatalság világpropagálója ezzel végleg elismerte-e, hogy valóban olyan ráncos és öreg, mint amilyennek a karikatúrája mutatja...?

kedésének eszméje. Hittük, hogy a háború — amely kétségtelenül nemcsak gazdasági, hanem nemzeti ellentétek véres eredője is volt, — borzalmas áldozataival és rombolásaival, az európai kultúra veszélyeztetésével, uj szellemet fog diktálni a nemzetiségi kérdésben is.

Figyeltük már a háború alatt is a népszövetségi eszme fejlődését, a népek őszinte megbékélésének irányitó gondolatát és a folyton fokozódó erővel hirdetett jelszó mélységét, hogy ez a háború a demokráciáért folyik. Demokrácia pedig nincs a nemzeti kisebbségek jogainak teljes respektálása nélkül.

Ujjongtunk, amikor még a történet várható ítéletét nem ismertük és tisztán elvi megfontolásokra támaszkodtunk, amikor először olvastuk Wilson öt pontjában a következőket:

— A pártatlan igazságosság, amelyet szolgáltatni kell, nem hozhat semmiféle különbséget azok között akikkel szemben igazságosak kívánunk lenni és azok között akikkel szemben nem akarunk igazságosak lenni. Oly igazságosságnak kell lennie, amely nem ismer kedvezésben részesítetteket és nem ismer fokozatokat, hanem csak egyenlő jogokat valamennyi nép szempontjából.

Meg voltunk győződve arról, hogy a béketárgyalások ezen az alapon fognak folyni és ezt kívántuk abban az esetben is, ha a háború más véget ér és arról kellett volna határozni, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségekkel mi történjék.

A bizalmunk nem csökkent, ideálunk nem változott a háború befejezése után sem. Mi hittünk az uj Európában. Az volt az érzésünk, hogy a középkor vallásháborúit felváltották ugyan a gazdasági kérdésekkel fertőzött nemzeti háborúk, de ennek a legutolsó, borzalmas kataklizmának, utolsónak is kell lennie és a nemzeti és nemzetiségi kérdések kiélezett, háborúkat előidéző jelentősége meg fog semmisülni az ébredő európai lelkiismeret, a népeket egységbe foglaló emberi szolidaritás erejével szemben. Még messzebbremenőleg: az volt az érzésünk, hogy a kapitalista rendszer a bolsevizmus gondolatának és élő erejének fenyegetése alatt meg fogja szüntetni az öngyilkosság további folyamatát és a háborús gazdasági és nemzeti ellentétek kiküszöbölésével megszervezi az európai emberiség demokratikus, szocialisztikus, humánus közösségét.

Dagadó kebellel olvastuk Massaryk irányitó gondolatait, annál inkább, mert benne láttuk az utódállamok szellemi vezérét és a regenerált Keleteurópának azt az államférfiát, aki a béketárgyalások megkezdése előtt és folyamata alatt kifejtette azokat az alapelveket, amik később a békeszerződések lényeges feltételeivé lettek.

A csehszlovák köztársaság elnöke ércszavakkal irta be a világ közvéleményének emlékkönyvébe ezeket az alapigazságokat:

— Az erőszakos elnyomás, a nemzetiségek önmagukból való kivetkőztetése, más nemzetivé átgyúrása, a kevert népességű államokban rengeteg energiapazarlással és az erkölcsi színvonal sülyedésével jár. Maga az elnyomó nép is árt magának azzal, hogy erőszakot gyakorol és az által, hogy épen az elnyomott nemzet legjobbjait nem veszi

fel magába. (Massaryk: Az uj Európa.)

Azután: — A demokrácia épugy, mint a nemzeti elv a és szocializmus — a humanitás elvén nyugszik: egy embernek sem szabad a másik embert a saját céljaihoz eszköznek felhasználni; egy népnek sem szabad a másik népet saját céljai eszközévé lealacsonyítani, — ez az egyenlőség és egyenjogúság politikai elvének az erkölcsi tartalma. Az úgynevezett kis ember és ugyanígy a kis népek is mindenki mással egyenlőjogú egyedek. A kérdés ez: demokrácia vagy dinasztikus militarízmus, bismarkizmus, vagy becsületes, ésszerű politika, erőszak vagy humanitás, anyag vagy szellem?!

Szubotics igazságügyminiszter itteni és Marinkovics külügyminiszter budapesti expozéja azt a reményt ébresztette bennünk, hogy az igazságügyminiszter igazságot akar és a külügyminiszter normális belső és külső viszonyokat kíván. Tudomásul vesszük, hogy az ország két ilyen elsőrendű funkcionáriusa a megértés és békités szellemében találkozik velünk. Az elvi kijelentéseket azonban tetteknek kell követniök.

Dr. Jászi a kisebbségi kérdés lényegét úgy foglalta egyszer össze, hogy amint az egészséges ember nem érzi egy tagját sem, de azonnal érzi, ha az beteg, az állam testén sem szabad egy kisebbségi nemzetnek sem fájdalmasan érzett beteg résznek lennie.

Dr. Jászi nyomán a nemzeti kisebbnek sérelmeit három kategóriába sorozhatjuk:

a nép közigazgatási bajaira, a nép gazdasági bajaira, a nép iskolai és kulturális bajaira vo-; natkozók.

Minden nemzetiségi kérdés egyetlen orvosszere: a demokrácia, megoldása: a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális liberalizmus.

A politikai szabadság alatt értjük a szavazás szabadságát, gyülekezési és egyesülési jogot.

Társadalmi szabadság jelenti azt, hogy a kormányzati rendszer és annak alapján a társadalom államalkotó rétegei ne sorozzák második, harmadik osztályba a kisebbségeket.

A gazdasági szabadság biztosítja a nemzeti kisebbség szabad gazdasági érvényesülését és azt, hogy az államalkotókkal egyenlő feltételekkel érvényesülhessen.

A kulturális szabadság a nemzeti érzés ápolását, a nyelvi kérdés méltányos rendezését, az iskoláztatás okos megoldását feltételezi.

A keleti Svájc tehát mindenekelőtt lehetetlenné teszi a névvegyelemzést, biztosítja a kisebbségi nyelv használatát a közigazgatás olyan területein, ahol a kisebbség megfelelő arányszámban lakik, nem zárja ki kisebbségi tisztviselők alkalmaztatását, földet juttat a földnélküli magyarnak, színházat ad, a közigazgatási hatóságoknál, ott, ahol nagyobb tömegekben élnek kisebbségek, e népek nyelvén beszélő tisztviselőket tart, demokratikus, szabad levegőt, európai szellemet honosít meg és a korrupció kiküszöbölésével megszünteti a kisebbségek zaklatását.

Főbb vonásokban ez lenue a »jugoszláv Svájc« létesítésének néhány termékenyítő gondolata.

Csupa olyan kérdések, amelyek nem ellenkeznek az állam érdekeivel, sőt igazi állampolgárokká, hazafiakká neveli a kisebbségeket. í

A magyarság elhelyezkedése szempontjából az sem veszedelem, hogy az anyaország közvetlen mellettünk fek-( szik. Épen Marinkovics külügyminiszter mutatott rá budapesti interjújában, hogy, Svájcnak mindhárom része az anyaország mellett helyezkedett el és a háború alatt mindegyik a saját népével szimpatizált, de egynek sem jutott eszébe, hogy más államhoz csatlakozzék.

Úgy látszik, elmúlt az ideje, amikor az egész magyarságot irredenta, államellenes elemként kezelik. Mi tudjuk, hogy ez a vád alaptalan és igazságtalan volt.

A jugoszláv Svájc megfelel az állam érdekeinek és az európai békés fejlődés, a demokratikus igazság és a nemzeti szakadozottság fölébe kerülő emberi szolidaritás irányvonalába is esik. ,

A Jugoszláv „Svájc

I ta: dr. Havas Emil