Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-11 / 253. szám
1927 szeptember 11 RÁCSMEGYEI NAPLÓ \9. oldal ALAKOK Mozigépész (A nagyvárosi éjszakában már régóta nem a csillagok világit jak meg. Szegény csillagok fönn a légürben másodrendű csillagokká törpültek, mióta a mozik csarnokaiban karvastagságu lángok hömpölyögnek, a háztetőkön lila, tangó szín csillagok gyulladnak s mindenütt a starok arcképei ragyognak, az újgazdagok kacér hivalkodásával. Mellettük a színházak, — a múlt arisztokratikus palotái — homályba süppednek, lerogyva, kétségbeesetten, maguk alá temetve Shakespeare és Moliére elsötétült napjait. A gépházba megyek, ahol két leadógép kattog. Alattam zsúfolt nézőtér, a római cirkuszok arányaival. Ma már negyedszer telt meg. Fehérköpenyes gépész fogad, századom embere, értelmes elektrotechnikus, régi munkás, ki a mozi születésénél is ott volt s az első filmeket agy hajtogatta, mint a pelenkákat. Folyik az előadás, a filmek be vannak fűzve, lenn a zene látszik, de mi nem halljuk, csak ugráló zakatolását a gépnek, mety köpködi magából a képekét, oly gyorsan, hogy a gyarló emberi szem, mely egy tizedmásodpercig még látja azt, ami eltűnt, emlékezetében öszszeköti a táti ottakat s folytonosnak érzi a sorozatot A lárma akkora, akár egy repülőgép fülkéjében. Hangosan beszélgetőnk). — Hová utazna)#? — Purstóába. (A kmkmcsMó-eMakon a Boszporusz vize huBÜmzik). I — ßrdelrti? — Csak egyszer szoktam megnézni. Atién k(UleU a fogásokra vagyok kfvftnsl. a fflm tökéletlenségére. — Meddig él egy fllmszalag? — Anyagja válogatja. A koda, az aggta a legjobb. Átlag száz napig bírja M a rtrapát Amik előtte, a mozi indalésakor egy évig is eltartott. Ma az ütem lázasabb. Folyton pendliztetik a Rímeket, egyik moziból a másikba viszi hátizsákban a kerékpárost. Gyorsabban élnek, gyorsabban posztóinak el. Mint a mai emberek. A cellulózé, a zselatin szakad. Ragasztani kell. — Mivel? — Acetollal. — Mibe kerül egy felvétel? Húszezer dollártól három millió dollárig. Amerikában most készült el a King of king cimü film. Erre három és fél millió dollárt költöttek. — A kölcsönzés? — Kezdetben szabott ára volt, méterenként három fillér. Egy kétórás előadás harminc koronába került. Most a kölcsönzők a jövedelem arányában százalékot szednek, harminctól hatvanig. — Hány képet tudnak fölvenni másodpercenként? — Villamos szikrával százezret is — Budapesten hány mozi működik? — Hetven. Aránylag a világ egyik legnagyobb mozivárosa. Százezer férőhely. Naponta legalább ötvenezer ember megy moziba. Az országban négyszáz mozi van, ezek közül száz pajtában játszik, vasárnaponkint. De mozi tekintetében Németország vezet a három és félezer mozijával. — Milyen a közönségünk? — Félelmetesen értelmes. — Tapsol? — A taps sokkal ritkább, mint a színházban. Nálunk a tetszés máskép nyilatkozik meg. A néző az izgalmas jeleneteknél, mikor felhőkarcolókon kergetik egymást a színészek, előrehajol és szörnyülködik, a tréfás színdaraboknál pedig a néző megfeledkezve magáról a mellette ülő ismeretlen szomszédnak a térdére ver, vagy az oldalába bök. — Ki az uralkodó csillag? — Chaplin. Vele senkise vetekedhet, riallottam, hogy most dolgozik a Cirkusz cimü filmjén. Egy évig tanulta a kötéltáncot meg az oroszlánszeliditést. Neki nincs double-je, aki az erömüvész. mutatványoknál beugrik helyébe. Azt mondják, jobban táncol már a kötélen, mint bármelyik artista s jobban ért az oroszlánokhoz, mint bármelyik állat* szelídítő. Ez a darab »nyírás« alatt van. Chaplin háromnegyed évig »nyírja* a filmjeit — A nők közül H a legnépszerűbb? — Bánky Vilma. A moziban csak a makulátlan fizikai szépség hathat A legkisebb ráncot, melyet még a tükör se mutat meg, óriásivá nagyítva föltünteti a fölvevő és leadógép. — Mikor került ide az első film? — 1897-ben, Lumiere szállította. Tizenöt méter hosszú volt. — Mit ábrázolt? — Lovaglást akadályokkal. — Izgalmas lehetett Hol mutatták be? — ös Budában, egy szabad téren, beléptidij nélkül. — Hatott a közönségre? — Nem igen. Sokan inkább a kávéházak előtt bámészkodtak. — Hát nem kiáltottak föl, hogy megmozdult a kép, mint mikor fölrepüit az első repülő? — Nem. Csodálatos, de igy van, egyáltalán nem érezték a jelentőségét. Igaz, a képek némán peregtek, nem volt hozzájuk zene, ami meglehetősen álmositott. Ennek a gépnek a kattogásától én is majdnem elalszom. (Ir valamit). — Mit jegyez? — Üzemi följegyzések. Hol is hagytuk el? Később a Gambrinus termében nyilt meg az első, szabályos mozi, harminc ülőhellyel. Tíz ember bejött, tíz ember kiment. Este tízkor csuktunk. Forradalmi újítás volt a tiz utáni előadás, főkép az, hogy a helyeket megszámozták. Az emberek dulakodtak, letépték a nők hosszú uszályát, rendőrség tartotta fönn a rendet. Aztán következett a Nordisk-film, Ásta Nielsennel, a glicerin-könnyekkel, Pathé és Gaumont. Amerika csak legutoljára szállt be a kocsiba... (Észre se vettem, hogy már régen nem tárunk Perzsiában a dervisek és kigyóbüvölők között. Egy szobában valami izgatott ur telefonál, merőlegesen füléhez tapasztva a hallgatót, amiről megtudom, hogy Angliában vagyunk. Tűnődve megyek ki az éjszakába s ezt gondolom. Amikor születtem, még nem volt mozi, csak bűvös korong, az úgynevezett Schnellseher, melyet én kezemmel forgattam s Edison akkoriban kísérletezett a kinetoskoppal, melyet mindössze néhányon láthattak egyszerre. A mozi 1895-ben született meg. Eszerint ma harminckét éves. Nyilván ebből a korktílönbségböl származik az a halvány lenézés, ' melyet ép annyira nem tudok leküzdeni, mint azok a kortársaim, akik Ös-Budában fitymálták. Az uj nemzedék ezt nyilván nem érzi. Én elismerem a moziról, hogy átalakította idegrendszeremet, szemléletemet. Uf ütemet szabott képzeteimnek s általában meghódította a világot, de — hidba — fiatalabb nálam s elvárom tőle, a zseniális, de taknyos ifjútól, hogy előre köszönjön nekem). Kosztolányi Dezső 16 a párisi halottnak: atlasszal a zsebében megy a másuilágra meglátogattam ULMlőe Oszkárt és 5arah Bernharőot a Pere Lachaiseben Avenue des Acacias! Az olvasó most egy zajos uccát képzel maga elé, amelyen autók és fogatok robognak sebesen, az örömök uccáját, hisz az Acaciason van Josephine Baker hírhedt bárja is, ahová esténkint vörösen izzó lámpák csalogatják be a gyanútlan idegent. De Párisban két Avenue Acacias vonul végig, az egyik az Elysées mellett, a másik, ahol most én járok, a Pére Lachais-ben. Még a néger táncosnőnél is híresebb emberek találhatók itt, igaz, hogy halva, ám egy halott klasszikus sokszor életreszólóbb élmény egy eleven tánccsudánál. Páris legnagyobb temetője. Város a városban. Uccák és paloták, rendesen házszámozva, hogy aki pontos címmel jön, könnyűszerrel eligazodhatik az egymásba futó sir-bou!evardok között. Az egész francia múlt itt pihen. Világtörténelem. Világhírű emberek olyan pazar márvány palotákban, hogy önkéntelenül is az az érzésem: itt la kik valaki élő. Mert észszeríitlen és nem logikus: ilyen grandiózus hajlékot emelni egy halottnak, nem is halottnak, hanem egy elporladt testnek, amelyhez sem az elhunytnak, sem az utódoknak nincsen már semmi közük, akár az ócska ruhájukhoz, amelyet a zsibárusnak adtak el. Virágos, gazdag sírboltok, szobrokkal és szőkőkutakkal, napfényes, illatos udvarral, ahonnan lelátni egész Párisra. Nekem ebben az életben aligha lesz ilyen palotám, mint a megboldogult Rothschildoknak, soha ilyen luxus sírboltom, amelyben kedvemre kinyujtózkodhatnám. Rend és tisztasága csupa jól ápolt halottak, a főbejárat mellett egy gyászruhás özvegy pucolja szorgalmasan az ura sírkeresztjét, a zsebkendőjét benyálazza és igy dörgöli a foltokat, sajátkezüleg, akár hajdan az ura kabátjából a leves és zsirpecséteket. Minden vasár- és ünnepnap délutánon kijár hozzá vizitelni, egy rendes, ritka özvegy, aki a síron túl is gondot visel a férjére ápolja és eltakarja, igazán a megboldogultnak nem lehet egy szava se rá. A temetőfal mellett hatalmas bérházak emelkednek a magasba, vasárnap délután van, az ablakok tárva-nyitva és az egyik szobában gramafon szól, egy vidám gramafon, amely nem gyászindulót játszik, hanem a ca... cést Paris-X és Mistinguette rekedt hangja végig zeng a sirok között, akár a feltámadás: ének. Párisban még halottnak lenni sem unalmas. Mibe halnak bele az emberek? Móct haktak meg az emberek? A legtöbben végelgyengülésben. Sokan a háborúban. Mások szerencsétlenségnek estek áldozatul a legszebb korban, amikor mindenki várt még tőlük valami rendkívülit. Az élet értelmetlenségére a legkegyetlenebb felelet a temető. Olyan, mint egy leleplezés. Botrány, amelyért senkit se lehet felelősségre vonni. Elvek és világnézetek porladnak itt. Ugyanaz a kukac csipegette Talleyrand mellehusát és a névtelen kovácslegényét, aki a barrikádokon vérzett el. És a többi nagy emberek is mind hogy egyesültek tragikus láncban, amelyet nem az eszmék, hanem a közös por köt össze, Balzac! Musset! Moliére! Rossini! Daudet! Rachel! Delacroix! Sa rah Bernhardt! Scribe! Barras! Beaumarchais! Wilde! és a többiek, akik most grófi csontok mellett szuvasodnak és akikből tisztes egzisztenciát biztosi tottak maguknak a temetőcsőszök. Nagy emberek temetője. A Pére Lachais konkurál a Pantheon cégjegyzett halhatatlanjaival. (Milyen csúnya dolog, vetélkedést kelteni a halottak között is.) Van aki nem tud nyugodtan pihenni itt, mert úgy véli, hogy méltánytalanság történt vele, amiért nem a Panthconba tették Szeretnék interjút csinálni például Wilde Oszkárral, hogy mit szól a saját síremlékéhez? A szárnyas szfinxhez, amellyel az ő misztikus egyéniségét akarták jellemezni, ó, a Dorian Gray szerzője biztos valami csípős epigrammával fizetné ki a kegyeletes utókort és Sarah Bernhard, aki a temető vadonjában egy elhagyott mellékút mellett fekszik, kicsi, szinte igénytelen sírban, csendes melankóliával, a mulábai és smaragdzöld gyíkok társaságában? La Fontaine sírján egy kis bronzróka őrködik, a mesék rókája, amelynek savanyú volt a szőlő, amelyik kiénekelte a holló szájából a sajtot és mellette fekszik, jószomszédként Moliére ur, a saját uccájában, az irodalmi negyedben, ahol ma már csak méregdrága áron lehet egy tenyérnyi helyet kapni közönséges halottak számára. Zsúfolt és szűk uccák, önkéntelenül adódik a segítő gondolat: mért nem húznak a sírboltokra emeleteket? Felhőkarcoló temetők! A halottak tartsanak lépést az élőkkel. Mert mi lesz az uj generációval? Ötven év múlva kifogy a mai garnitúra és a négy millió holttest — a halott Páris! — számára nincs hely! A hazáért! Egy francia fiatalember monumentális síremléke, trombitáló angyalokkal és j szuronytszegezve rohanó katonákkal. A síülők igy próbáltak vigasztalódni a harctéren elesett fink haláfim. A mellszobra alatt kard és csákó. A szemeiben pedig bosszú és engesztelhetetlenség. Nem helyes, hogy még a túlvilágon is emlékeztetik a fiukat ezekre a szőr-’ nyü epizódokra és a jóisten figyelmét egyenesen felhívják a véres múltjára, amit biztosan nem fog neki megbocsátani, bár a francia hadügyminiszter meg is veregette érte annak idején a vállát. A családi sírboltok: megannyi vár, férj és feleség egymás kezét fogva feküsznek itten. A magános özvegyek sírboltján a vasrácsos ajtó kulccsal van bezárva. Csak nem fél este egyedül a halott? Az aranybetüs feliratokkal oly pazarlón bánt a vigasztalhatatlan férj, a bánat első napjaiban könnyelműen elhamarkodott ígéreteket vésetett a márványtáblákra, hogy sohase fogja elfelejteni és mindig csak ő, Lnjzika jelenti számára a boldogságot. Azóta talán már újra nősült. A nagy köröndön túl egy óriási katafalk, rajta ijesztő, legalább hatszemélyes kökoporsó, halálfejjel, alatta keresztbe rakott karcsontokkal, akár a mézet tartalmazó orvosságos üvegek címkéi. A felirata: Itt nyugszik Pierre fiam szellemi teste. Nyugodjék békében! A háborúban eltűnt fia emlékére emelte egy a fájdalmában félőrült apa. A halott tetemre nem borulhatott, hogy kisírja magát és mivel kellett neki egy fix pont, ahol könnyíthet szenvedésein, eltemette fia képzelt lelkét. Mennyi sors! Ha majd megszólal az itéletnapi trombita, ez a sokféle szenvedély ismét összefog csapni, hogy harcoljon a maga képzelt igazáért. De most még szerelmes párok andalognak a sirok között és áhitatos amerikaiak. Es az egyik fordulónál hirtelen elibém dobban a megoldás, hogy a halottak Párisa uj idők folyamán — ki ne szorítsa helyéből az élők Parisát: a krematórium. Szép, érdekes és megható. Egy régi templomra emlékeztet, körül görög oszlopokkal. Általában klasszikus hatásokra törekszik az egész épület. Az udvart magas falak veszik körül. Ez a tulajdonképeni temető. A halottégetőbe egy mellék feljárón akartam bemenni. A folyosón, amely elsőrendű koksszal volt tele, kormosaru munkás állta utamat: ■ Élőknek tilos az átjárás, aki itt belép, vissza nem mehet többé, mert elégetik. Vissza siettem a főbejárathoz. Én is krematóriumban fogom az utolsó meleget élvezni, de egyelőre még korai lenne. A szertartásterem impozáns félhomályában szétcsapódnak a vörös függönyök és egy alkalmazott jelenik meg az aranyozott keretben, mint egy szellem. — Tessék követni. És .megmutatja a berendezést. A sláger: két kemence. Húsz év óta felváltva, folyton ég bennük a tiiz. Felhúzza 3 rostélyt: tiz méterről oly forrón süt, hogy visszaugrom és a hálám mögé rejtem a kezeimet. Akár egy pékmühely. Egy vödörben fehér liszt, mintha kenyérdagasztáshoz lenne kikészítve. — Mi ez? — kérdem. — A tegnapi hamvasztásból maradt — feleli oly természetesen, mintha csák azt mondaná: nullás kenyérliszt. 450 gram. Ennyi marad meg egy emberből. A csontja olyan, mint a frissen sült cipó héjjá, piros és ropogós. Amikor a kezembe veszem és morzsolgatom az ujjaim között, csörög, akár a száraz cserép. Ez a vékony, hajlott kéreg a koponyája lehetett, amivel gondolkodott, terveket formált és megakarta hódítani a világot! Ez a maréknyi hamu! A homokos utón tetemetés közeledik, fekete autóval, sok koszorúval és gyászruhás söffőrrel. A temetésrendező kezében térkép, a Pére Lachaíse atlaszával és igy irányítja a menetet. Milyen okos dolog, hogy a temetőről is csináltak térképet, az újonc halottnak egyszerűen a zsebébe dugják a kisatlaszt és nem kell neki attól félni, hogy eltéved ebben a I nagy temetőben, hogy nem talál vissza 1 kakaskukorékolás után a saját sírjába. Tamás István.