Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-07 / 218. szám
18. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1927. augusztus 7. Már maga az izmok és idegek állandó készenlétben tartása is alkalmas erre. Azonkívül az egyéniséget elmélyíti, a lelkierőket fokozza és feloldja. A pszihoanalitikusok azt mondják, gyógyítása is van, mert az ötletszerű improvizált mozgás mindig megnyilatkozás és ha a tanárnak sikerül játékával azt a mámort előidézni, mely az öntudatlan gátlásokat megiszünteti úgy, hogy a tanítvány. a mozgásban egészen kiélheti magát, akkor az éppen olyan »lereagálás«, mint bármi más, amit eddig a pszichoanalízisben alkalmaztak. Művészi előnyei a legszembeszökőbbek és a táncra és zenére való hatása •az, amit így az életben leginkább ismerünk. Főleg a plasztikus tánc, amivel bizonyos tekintetben egészen összeolvad és alapelemévé válik. Legnagyobb előnye azonban a spontán öröm, ami belőle fakad és amit egyformán érez gyerek és felnőtt, művész és dilettáns, intellektuel és primitiv. Valami nagyszerű változás, felszabadulás és boldogság érzet. A magunk testének az élménye, a magunk alaphangjának a megismerése, a magunk ritmusának a kiélése, a Dalcrose nevelés különös varázsa. \ Lucia Beáta Irta: Debreczeni lózsef Valahol a legkülsőbb István-uton van az az ispotály. Könnyes, maszatos épület, nem tudom jártál-e már arra vigasztalan esti barangolások során barátom, vagy az újságírói iparból kifolyólag. Nem is kórház a gyógyíthatatlanok kórháza, hiszen élve nem került még ki innen ápolt, rosszul világított barátságtalan és komor váróterme csak a halálnak, aminőt sokat láthatsz fáradt és petróleumszagu vidéki állomások gyomrában. Huisz katonás ablak, mely a poros, füstös István-ut barakkjait fixirozza. Csipásak és esőkönnyeztek ezek az ablakok, mntha sohsem törülte volna meg pillájukat takarítónő és érteden haragvással néztek szembe a nappal, ha egynémely számkivetett sugár merészkedett kocogtatni rajtok. Beáta itt lakott a kórházban, hűvös terrakotta folyosók között, szomorkodó kert közepén, melyben rideg tűlevelű fenyők és közömbös rozsdás kaktuszok unatkoztak. Beáta az irgalmas, mint a bentiek mondját, hat éve surran, a boltívek alatt és a kórtermek kilométerein, villanó karcsú pravazzal, láztabellákkal, vagy pohos porcellántálakkal a kezében. Mii mindent suttogtak Beátáról barátom, ki szép volt és huiszonnégyéves, lijliomszál szerelmet, főúri származást és ősi kastély platánjai alatt elrebegett igent, csalódást és önkéntes remeteséget tulajdonítottak Beátának, ki érdes yászonból viselt diadómot a homlokán, melyre égő vörös kereszt vala pingálva. .dint szent falfestményeké feledett olasz városkák templomaiban, olyan volt a szőkesége, keblét pedig kanavász zubbonyba préselte, mint két szem régtépett virágot fehér üdvözlégyek és őrangyalok közé. ö hát ápolónő volt barátom, mint bizonyára kitaláltad eddig, ápolónő a gyógyíthatatlanok között, ki szenvtelen idegekkel sétál hörgések és sóhajos nyögések dzsessze közepette s kinek hűvös édes borogatás yolt a keze a betegek szerint, kik világos óráik ritkaságában csodálattal tekintettek fel rá a gyötrött párnák közül. Hát nem tudtak Beáta ezelőtti életéről semmit barátom, bizonyos csupán annyi, hogy a mogorva, köpcös igazgatóorvos is bizonyos önkéntelenül áradó tisztelettel beszélgetett hozzá a délelőtti vizitek során, amely tisztelet látható erőfeszítésébe került e komor és parancsoláshoz szokott betegkirálynak, bár Beáta mindenkor köteles alantasi tiszteletet lehelt feleleteibe. Ki ismeri az édes, keserű titkokat, melyek ide temetkeznek fehér árnyak és halálos bizonyosságok közé, huszonnégy esztendő gyümölcstermését hozván a* eseménytelen unalomnak. Beáta titkát nem tudta meg senki és szebb is volt ez igy, midőn a kíváncsiság vad és fékezhetetlen galoppot diktált a megnyergelt fantáziáknak. De hallgasd csak barátom Beáta csudálatos és rövid történetét. Az uj beteg december 19-én került a kórházba. Láztáblája felett bizonyos Béla név állott és egy ismert, nagyon ismert alattomos kór komolykodó latin elnevezése. Maga e Béla furcsán és szélesen szokott gesztikulálni gyakori lázában, az ágyszomszédok didergő figyelme közepette, mely szomszédok világos pillanatait tette borússá az uj beteg láthatóan földöntúli szenvedése. Beáta gyakorta tartotta ujjait a csörgő homlokon és ültette fel hátánál fogva a gyötrelmes köhögések félóráiban. A hőmérőt figyelmesen tartotta ablaknak a lázbecslések idején, mikor is vékony. hegyesre késeit Írón került elő kebléből, mellyel szálas és ijesztő számokat rótta láztáblára igyekvő, szorgos titkolódzással a Béla nevű beteg előtt holott az ritka világos perceiben sem kíváncsiskodott a tabella felé, inkább messze révedezett túl a szembeni ablakon, honnan kémények és tornyok kemény fekete árnyai öltözködtek az esti sötétséghez. Mindez egyformán ment, mint betegemlékezet óta mindig. A napok, hónapok és évek szürke egyenruhát hordtak e falakon belül, mint katonák, kik parancs szóra kelnek és nyugszanak. Valamelyes kivételt csupán a március* jelentett, mikor az öltözködő tavasz ákácparfőmje a kertbe csalta a gyógyíthatatlanokat. Lomha kertiszékek pompáztak itt-ott és tiltott, szigorúan tiltott cigareták áldozati füstje menetelt az ég felé. Ama Béla pedig komolyan és köhögve készült meghalni. Délutánonként már egyedül volt a szobában: csak Beáta nézett be hozzá olykor, nem kell-e valami Ilyenkor furcsákat mondogatott Bélának a beteg, harapott félmondatokban és erőltetett halk tréfálkozással. Ám Beáta elnéző jósággal siklott el előtte ilyenkor mindig, mig egyszer nem ment már tovább. Hörögve és nehezen mozgó ajakkal hívta a beteg. Egyedül voltak. Beáta forróságban pompázó kezet érzett a keblén, erőtlen és mohó tapintást, mely a zubbony gombjait kereste. — Édes — ezt mondta Béla utolsóelőttinek és egy régi biztos mozdulat pendantjával próbálta magához huzni r leányt. Semmi kétség, e csók nem i homloké volt, e csók az ajkat kereste és hasztalan igyekezett eljutni a fülcimpákig. A forró kéz hullámvasútja pedig merész utakra indult az oldott zubbony alatt, mig Beáta édes és irtózó szédületben hullott le e kéz Útmutatása nyomán Másnapra pedig meghalt a Béla, mint előre is látható volt és óvatos szép beszédek kisérték temetését, mig Beáta forrongó boldogsággal ült szobájában és sok friss vércseppel a tagjaiban nyújtózkodott a tükör előtt vagy ruhákat próbált, poros kofferek mélyén remetéskedő selymes világi ruhákat. Beáta önző boldogsága nem ismert embert e napokban és a Béla nevű halottra sem emlékezett többé. Hétnek sem múltával pedig fűszeres idegen parfömtől illatozón hagyta el az István-uti épületet, hogy soha vissza ne térjen. Búcsú nélkül ment, mint akinek kábító dringend-sürgönyt kézbesítettek az élettől. Üdv hát Bélának a halottnak és Beátának, üdv az életnek, mely néha mint a mesék babszemjankója elhaltak csókjába rejtezik, üdv az életnek, melynek soha sincsen vége. A hálóköntös gigásza Irta: Révész Béla Páris, augusztus. »Könyveim: a cselekvő Evangélium«. Balsac mondja az Írásairól és ez a hiú nagyratörő, szüntelen cselekvéssel, lángolással tényleg elég szerencsétlen emember, jól rajzolja meg a portréját. A világokat lenyügező nagy regények őse Balzac, vele kezdődik a szántó, uj eszméletü, monumentális Írás, mely előhívja Zolát, fölserkenti Tolstojt, belőle ered tovább kultuirátlan Romain Roland és a többiek, akik Írják a tiz-husz, harminc kötetes ciklusokat, éppen itt Párisban. A »cselekvő evangélium«, annyit jelent: teremteni és valóban Balzacnak az ősnek ilyenféle foglalatossága volt, elindulása idején. A háromezer kavargó regényalakját lehet úgy tekinteni, mint a soha nem látott kozmosznak forgását; meglehelése az anyagnak, amiből kihasadt a mai ember; első foganás, száguldva, sietős darabossággal, tehát ittott nem is tökéletes a teremtés munkája és Balzac utódai már palérozottabban továbbmunkálják a visszahagyott, újságos, lihegve előrehajló világokat . . . Ez a régi gondolatunk került reánk újra, amikor találkoztunk Balzac-kal »a mondatizleU hajlékában, ahol a regényíró robajos életének derekát átélte és láttuk a szobrot, Rodin Balzacját, Rodin martiriumát, mely nem enyhült halálig. A kicsufolt, visszalökött szobrot soha fel nem állították, aki látni akarja, a Hotel-Biron kápolnájában megtalálja. Érdemes elzarándokolni hozzá, tényleg úgy áll meg a templom egyik oldalfülkéjében, mint a fellegbe emelkedő szentek. Rodin bírálói is úgy értékelik ezt a szobrot, hogy talán a leggrandiózusabb megnyilatkozása Rodin szellemének. Egész irodalma van már ennek a Balzac-szobornak. A Balzac-muzeumbau látható, hányszorosan kísérelte meg Rodin, hogy a témát megbirja. A nagyszerű elfogulságig, Rodin olyan Balzacot akart adni a világnak, hogy általa a francia géniusz döbbentse meg az embereket. Nekifeszülve, éveken át, küzködött a feladattal. Rodin minden munkáján megzeng a lira, de ez a szobor-vallomás, nemcsak Balzacról. de. RadinróL is. Bizonyos. hogy a megnyilatkozásért is viaskodott •Rodin ennyire a gondolattal. Milyen hatalmas Balzac és milyen hatalmas Rodin! A híres halálköntös, mely a mondatfabrikáló »üzletben« éjjel-nappal rajta volt Balzacon, itt förgeteges lepel, mely ember mását takarná, de inkább a monstrum titokzatossága, rejtelmek megszőtt sűrűje, mely alól fölzordonul azseni misztériuma. Rodin intésével kerültünk a hajlékba, ahol Balzac húsz évig lakott, a Passy tájékán, a rue Raynouard, 47-ik számú házában. A lakás, bútorok, tárgyak, minden együtt, Ugyanúgy, mint hajdan valam'kor. A négy szoba az övező furcsa, kicsi kerttel, a falakon a tanuságjelek; pompázó ráma, benne egy cédula, melyre maga Balzac irta rá a kacagó sóhajt »lei un Rembrandt; originális interrieurök, a vitrinben benne a kanna„ mely teli volt mindig a sűrített feketekávéavl, agresszív kísérője Balzac éjszakáinak: »végzetes szenvedély, mely izgatja agyamat, nem tudok lemondani róla; Liszt Ferencnek ifjúkori fényképét látjuk, rendkívül érdekes jénai felvétel, a magyar zeneirodalom nem ismeri; az üveg alatt kőéből készült gnómok alaktalanságok, apró fétisek, amikkel Balzac munkaközben babrált... Holt objektumok elevenithetik-e a régen holt gazdát? Lehetne filozofáló szkepszissel őgyelegni e szobákban, hogy kell-e több mint Balzac könyveinek dandárja? de azért megállít például -»az agyvelőnek, tolinak, kéznek és egy üveg tintának gladiátorporondja a Balzac Íróasztala. Területe sik, ahol a regényíró egyre miveite »az irodalom szoléit« és morajló rengeteg, a hol felzugatta »a gondolat dzsungeljeit.« Előtte az öblös karosszék, goblinj ét nyütte nemcsak az idő, de a hálóköntös is, melynek burkában eddig csátázott a »bonyolult óriás,« mígnem szobor lett belőle. Az íróasztalon rajta az emyős, ágas gyertyatartó, misekönyvszerü hatalmas könyv, gyönyörűen kötött, nyomott históriás munka, Rotterdamban készült 1730-ban. Es az asztalon Balzac jobbkeze! Kitűnő szobrászi tanulmány, mint Studium is frappáns, de megírják róla a kortársak, tökéletesen ilyen volt Balzac jobbkeze, melleyl »nem szabadott abbahagyni a regényírást, rettenetes, folyvást Írni, alkotni, dolgozni a jobbkézzel, verekedni a ballal.« Tömzsi ember húsos keze, vastag, rövid ujjak, széles körmökkel, a bronz keménységén is átiágyul a hús puhasága, ernyedt szerszám, de a kéz háta, tenyere széles, tudhatott markolni ez a kéz, ha okkal fölemelkedett... Rebbenyésni képzelődés dolga, meglebognak az íróasztal gyertyái, a hálóköntös neszei a karosszékben és a jobbkéz, az elgörgetett regényporciók után, írja lankadtan, de harangozó szilajsággal üzeneteit az éjszakában: — A játék megkezdődött és mekkora a tét: Könyveimet támadják, ez biztató. Semmi sem féiemlithet meg utamon és a sátánokkal is megküzdő bátorságom, elnyeri majd jutalmát. — Úgy tanulmányozom magamat, mint a többi embert. Tudom, hogy az én öt láb, két hüvelyknyi termetemben együtt van mindien ellentét, látszólagos összefüggéstelenség. Aki gyávának tart engem, épp annyira mond igazat, mint aki vakmerő bátorságomat dicséri. Gondolják rólam, hogy tudós vagyok, pedig épp úgy tehetségesnek, vagy együgyünek, eszköz vagyok csupán, mellyel játszanak a körülmények. — Jogom volna arra, hogy selyembe öltözzem... — Azt hiszem nagyszerűt alkottam... A könyv, amit most írtam, többet mond minden törvénynél, többet ér egy megnyert csatánál. Nyugodtan halhatok meg. A pusztulásnak illusztrációit is megtaláljuk Balzac szobáiban. A falakon, mindeneflöl, miniatűrök, rajzok, olajfestmények egy nagyon molett hölgyről, eléggé szimpla arsulat, orra sem rasszbeli, de inkább tömpe, Balzac ránemérő szerelmi káprázatainak kövérkés csillaga: ffanska grófnő. A Múzsa, aki elkíséri Balzacot a romlásig és szökik a csúnyán megágyazott halálos ágytól. Suta szeretem, amiről nem tehet énei kelni. A grófnő, elásott messzi Orosz- Lengyelországból, igazi kastélyból, te-, méntélén arany rubeleket érő szántóföld dek birodalmából, kékharisnyás irodalmi levelet irt Balzacnak. A regénybonyolitó mester szerelmes lesz... igy a grófnő is, megindul a levelezés, tíz évig zizeg a papiros, ám meg kell várni, mig a férj meghal és Balzac készülődik, hogy a kiszemelt mátkát, majd egyszer, illően fogadja. Közben Balzac adósságokat törleszt: »oz utolsó hónapban 36.000 frankot kifizettem«, de épül a paradicsom, az ellenkastély, ahol a póri származású vőlegény az arisztokrata hitves mellé emelkedhetik. Balzac mániás, a semmiből élményt teremtő képzelete győzhette csak tíz éven át a meddő romantikát és építette makacsul a légi és igazi várat. Elkészült, mire az adósságok lavinája kivédhetetlenül megnőtt és a grófi férj meghalt. »Mondatárusitó« Balzac véglegesen kidőlt és betegen elutazott jeges Oroszországba, elözvegyült menyasszonyához. Onnan, mellőle irja a behavazott sorokat: y>Hanska grófné mindent a leányára íratott... Életem boldogságát tehát nem fogja beárnyékolni az érdek...« De ugyanebben a levélben rendelkezik a párisi kastélyról is,, ahová a feleségét viszi: »A bútorok bebiztosításától is félek, mert minden kiadás aggaszt és mennyi pénz kell még ezüstre, kocsikra, fehérneműre« ... Egybekeltek. Balzac a »násznapokról« beszámol családjának »minden mozgástól elfullad a lélekzetem, szembajom van, alig tudotí irni, a szivem, a tüdőm sincsen jól.« Az egyik levelét Balzac a feleségéneit paradicsomban a legkietlenebből diktálja, diktálja: — Nem tudok sem irni, sem olvasni... Balzac hazavetődik, nincs rajta segítség és három hónappal a házasság után a hitelezők ólálkodásával körülfogott paradicsomban Balzac a legkietlenebbül meghal. A felesége nincs mellette. Hanska grófnő idegenül, szenvtelenül tekintget te a falakról és ma is úgy tetszik, nem érti: mi történt?:..
