Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)

1927-08-07 / 218. szám

T927. augusztus 7 If. Md BÄCSMEGYEI NAPLÓ Erős váram: az élet Csak agy építem, mint más. Va­kolatlan hideg falak: ez a börtön, a szégyenkező félelmek foglyainak. A másik boltozat alatt ásító kripták fél­­szemű lámpa csillagával s körötte az oszló arcok, zárt szemek sárga sö­tétségében a hallgatás nagy mellé­nek fekete sebe vérzik. A földszinten cifra termek fognak zúgni, a fala­kon tapéta itatja a muzsikát, égnek a függönyök és a rajtuk átszűrt ke­sernyés napsugáron eleven illat és halott por formázik bolondosán. A földszint fölött ablakszemii emelet­­sorok, akár az esztendők: egymás hátára hágva s az ötszögletii, tömlö­­cös toronyszobában a szerelem hires kisasszonya kenyéren-vizen böjtölve vár, mindennap leikéhez köti az al­konyat s az mindig a leikéről zökken a föld alá. Itt-ott taréjosan, mint a nóta, fiatal kupolák válla csobog a tűzben, csúcsán mindnek a szív ke­resztje süt s kitárt tenyerének két üszkös fekélyébe csomóz minden su­garat. Mert ez az élet és én egyre bővitem bátran, hivalkodón, cél nél­kül. Eszembe se jut a földrengés, a villámlást is lila virágnak látom és nem gondolok rá, hogy váramat a végzet egyik istenének vállára épí­tem: ő az alap, a türelmes föld, a mozdulatlan hegyóriás, akit ezer­szer káromlok munkaközben. # Még most is láthatom: hazátlan hangok pusztáján, égnek szaladt es­ték partja mentén. Az ablakokban törött lámpák tiiz-rügyét rágcsálja a penész, a tejuton kardokba botlanak a paripák s a csillag álián aprócska ibolyás csöpp sajog: százszor letörli róla a szemem, de kibuggyan rajta szdzegyedszer is. Rozsdás láncokon, keserű gyertyalángok hevében fityeg a majdnem teli hold. akár a cégér és arcára ráncot hasit a féltékeny gyönyör, valahányszor uj szirmot csippent elébe a vizek virága. A délibáb messze csatornáiból ak­kor már kiegyenesedik a sápadt lo­bogó, kis iejfák tipegnek utána mellre csiiggesztett arccal, tükrös Írásai és a tövig égett fáklyák között a zöld füstben ormótlan figurák in­dulnak énekes temetésre. Lusta ha­rangszó úsztatja őket, imakönyvük­ből sötét zsoltár virágzik föl és foj­tott dobszó recseg a lábaik alatt. A könytelen kis szivárványokat kité­pik szemükből és a köztük evező koporsóban szárazon glóriázzák ve­le a halottakat: három, négy, öt, tiz esztendő gyerekarcom viasz-szob­rait. * A nyár hóna alól kifejlik pattogva mint a forró mályva. Húsos ajkán gyöngyösen csilingel a szerelmes csók, homlokán süt az édes szomo­rúság, szemrebbenésében piheg a ré­mület. Idők imádott csillaga, csikós lángnyelvek tartják gyengén az élü­kön, kövér magját a rajongás őrzi és láthatatlan ujjak emelik a sima est katlana fölé. Szív-alkotó emelke­déssel igy száll tovább és szagos, megmosdott mellét most már rózsa­színűre gerjeszti az önmagába té­bolyult szerelem. Zengő hab-völ­gyekbe lép, a bizsergő csípős parázs marja, csókolja, vágja, fujia, előbb enyhe piros lesz, máj vörös, vérvö­rös. bíbor, karmazsin. Amikor éret­ten az éjféli deleidre ér: fölfakad és gazdag, harmatos hallgatásban önti ránk a langyos vér záporát. * 0 a Judások kérges szenvedése, keserű mag a nagy parancsok és el­rendelések gyümölcsében. Az ő ked­vük vértömlő, a szemük hályogos lopott ékszer, ott imbolyog a sovány 1 ölkiáltó jelek árbocán, szégyenkezik a mások jóságáért. Párnájuk a zaj, tulerős szivük részeg talapzata a rengő szirtiok. muzsikájuk a kétség­­beesés hörgő torka, piócájuk a jók mosolygása és szájukba kéjt kínál­nak a fölnyitott kelevények. Az an­gyalok itt úgy settenkednek, mint az, ellenség kémeijdegen vezényszóval, az egyik kézbe bibliát adnak, kardot a máesikba, rózsát lel körmein a harmadik. Az ő ujjaik közt penészes pénzzé válik a holdsugár. Álmukban hideg aranyat szorongatnak, drága­követ morzsolnak s ahogy fölébred­nek forró verejtéket gőzöl tőle a te­nyerük. Ók a szentek árnyékai, éle­tük a fénnyel szemben a mester lá­bától gyökerez és a napot a meste­rük alakjától nem látják meg soha. Rosszak, irigyek, átkozottak, nyug­talanok, fiirészeli őkte a mások vig dala, nem szeretik a felhőt, el kell taposniok a bogarat, markukba sze­retnék kapni a játszó gyerek nyakát. Szegény beteg árnyékok, a tisztuló zászlós verőfényben egyre sötétebb­­bek. Vágyuk fakó arc virágán méz­­szürcsölö pillangó volna, de félnek és sose lehetnek oly halványak, mint a mester. Berényi János. Miss Angelica, Wo. Novella, amelyből egy szó sem igaz Irta: Hegedűs Lóránt I. A bécs hajó már megint késett; mikor a fülledt, tikkasztó este há­romnegyed nyolcat .mutatott a Pe­­tőfi-téri várócsarnok órája, még nyo­ma sem volt a nagy fehér gőzösnek. Töméntelen kofa tolongott üres ko­sárral a mohácsi hajó felé, itt pedig kiírták a fekete táblán, hogy a bécsi gőzös egy óra múlva érkezik csak. Mint ideges ember, bár tudtam, hogy kilenc előtt most már nem lesz itt a hajó, mégis azt képzeltem, hogy minden percben elmulaszthatom s ezért kerek egy óra hosszat ott to­pogtam a két kis zöld hodály kö­zött, amelyek egy világváros váró­csarnokát kellene, hogy az idegen­nek bemutassák. Hiába mászott elő­re az óramutató, a nyomasztó hőség nem akart engedni, bár kalap nélkül járkáltam fel és le, úgy nyomta az agyamat, hogy káprázott a sze­mem. !még azt sem birja el a nyelvecské- 1 je, oly nehéz. ! Mind nevettek, de a Látomás ko­moly maradt. — Az én nevem itt van a bőrön­dön — felelte s mutatta: »Wo« — mi otthon úgy mondjuk: Uejhó! Csodálatosabb hangot még nem hallottam soha: mély, elnyújtott u, mely bársonyosan simogatott, az­után ej, mintha segélykiáltást hal­latna, azután elnyújtott, hosszú hó — o — úgy megreszkettetett, mintha a vadprairiek rejtélyes madara si­­koltott volna s sikoltása a velőmig hatolt. Mire felocsúdtam, hogy szemébe nézzek, a Látomás helyett már egy pocakos kaliforniai farmer állt előt­tem. — Uram. a hajón azt hallottuk, hogy ön csinálta a világ legnagyobb adóit s ezért megölelem. Harsogó Rotary-kacagás jelezte, hogy emberünk csakugyan nagy csókot ezuppantott az ábráza-Laxemburgi levél IL Hetteraa... Dalcrose... csupa réti, mindenkinek ismerős fogalmak. Minden­ki tudja, hogy a genfi konzervatórium­ban egyszer feltűnt egy Jaques Dalcro»« nevű tanár, aki azzal lepte meg a zenei körökéit, hogy különös összefüggéseket fedezett fel a zene és a test mozgása kö­zött. A tanítványait először megtanítot­ta ritmusra mozogni mielőtt a zongorá­hoz engedte ülni, mert azt mondta, ho*y nem fejezhet ki az ember olyasmit, amf nem személyes élménye. A ritmus él­ményéhez pedig csak a maga testé» át juthat az ember. Ez a Dalcrose aztán elment Heflera»­­ba és 1911-ben megalakította az első ritmikus tomaiskolát Azóta megszok­tuk, hogy ha valahol zenére tornász­nak, azt mondjuk: Dalcrose. Ha egy, lágyabb, táncosabb tornamozdulatot lá­tunk: Dalcrose. Azt, amit Dalcrose a zenetanitárttti újított, alig tudjuk. Pedig talán ez a fontosabb, vagy legalább is éppen olya» fontos, mert hiszen kezdetben a zene­­tanuláshoz vette segítségül a mozgást és később a mozgáshoz a zenét. Dal­­crosenál egyedül a zene határozza meg a mozdulatokat és ezért nem tánc, de nem is torna, mert mindenki a maga módján mozog. Ezen a testi élményen keresztül fut­nak a tanulók a zenéhez mielőtt a tech­nikai Tészhez érnek. És a zenének milyen uj. sohse képre# értelme nyílik meg előttük! Mi is tanultunk évekig zongorázni, da zenét, azt sohsem tanultunk. Sohsem pró­báltunk egy önálló zenei gondolatot Énekeltünk a karban, de sohsem talál­tunk ki egy dallamot, sohsem dirigál­tunk. Tanultunk összhangzattant, úgy, Hajó! Végre csakugyan hajó. A nagy fehérség, mint valami óriási hattyú, lassú szárnycsapással jött Buda felől. A hajphid körül megkez­dődött a könyökök lökdösése s mint legelsőnek érkezőt legutolsónak szo­rítottak hátra, pedig nagyon kiván­csi voltam arra, hogy hány ameri­kai vendéget hoz a Rotary Pestre. Az első sürgönyben az volt, hogy Osztendébe hétezemégyszáz yan­­kee érkezik az Újvilágból hét Cu­­nard-hajón: a második sürgöny: ezekből kétszázötven tart Budapest felé. Harmadik távirat: nagyrészü­ket lefogta Bécs, hol a köztársaság elnökét, a Semmeringet és a grin­zingi srammelmuzsikát nézték meg. Negyedik sürgöny: Budapestre hu­szonhat marad, ur és asszony. (Jó, hogy egy rotary-barátomat elibük küldtem Bécsbe, mert különben eze­ket is visszafordították volna tő­lünk). Csakugyan. Az én nagy szál rota­­riánusom ott áll a kapitány mellett s mirtdketten integetnek nekem. így csalogatnak föl a hajóhidra s éppen annyi időm volt csak, hogy körül­fogjon a forgókerekes yankeecsapat, mikor Rotary-küldöncöm a fülembe súgja: — Bécsre dühösek, a nőket elfe­lejtették köszönteni. — Előre hölgyek — kiáltom én s erbolondabb angol mókáimat terí­tettem elébük. , Nagy vihogás, hurrah és bravo. És akkor jelent meg a Látomás. A sok knickerbockernadrágos férfit félretolta egy csodálatos alak. Min­dig közelebb jön, mintha csak ketten lennénk a hajóhídon. Fiatal, igéző szépség, kezében hozza a bőrönd­jét. Már egészen hozzám ér, ledobja a táskát s néz mereven. A többiek még mindig nevetnek kivénült szó­játékaimon — hiszen minden ameri­­kánus nagy baby az ő szivében. A Látomás már egészen hozzám ért. evv fénysugár villant meg bronz­­szinü hullámos haján, két tűz gyul­ladt ki két szemében, — két tenger­szemben. Leejti táskáját s ennyit súg az ajka: —c Én... önt... szeretem. — Jó tréfa — mondom — próbál­ja csak a nevemet kimondania hisz tómra. Megvártam, mig lassan elszéled­­tek s mikor eljöttem, még egyszer hallottam a vámbódé felől a rejté­lyes, édes, elnyújtott feledhetetlen hangot, amint kétszer megismétlő­dött: Uejhó-Uejhő Hazamenet jól felkacagtam. Mi­csoda bolondság! Vagy egy újsüte­tű amerikai tréfa — »stunt« — amint a háború utáni uj yankec szójárás mondja, jelezve evvel is, hogy ők az angoltól elváló, uj amerikai nyel­vet dolgoznak ki. Vagy pedig addig sütötte a hőnap a fejemet, hogy káp­­rázatot látok vén napjaimra, nyolc­van kilóimmal. Felejtsük el. Csakhogy ezt az arcot nem lehet elfelejteni. Én már láttam valahol, csak azt nem tudom, hogy hol. Amerikában nem; először azért, mert harminc év előtt jártam ott s a newyorki nőknek egészen tipikus arcbőrük van, ez nem az; ismertem kanadai lányt, láttam Évát szere­­csenbőrben és japán táncosnő ült a térdemen, de ez a vad és mégis tul­­finomult arc .. .nem, rossz nyomon vagyok. Én már csakugyan láttam őt, ezt a hullámzó bronzhajat, ezt a klasszikus arcot és gyönyörű állat, ezt a merev, igéző szempárt — én már láttam őt egyszer az életben, de akkor hajnalrózsás palástot vi­selt, liliomokat ölelt magához s a neve volt: Angelica. Igazán haragos lettem magamra: Mit érdekel öreg fejeddel ilyen lé­haság? Itt van az asztalodon a rész­vénytársulati adó végrehajtási uta­sítása, ez sokkal érdekesebb. Lapozok is benne s egyszer csak felállók s mire számot tudtam ma­gamnak adni róla, a lexikonban ke­restem a W-betüt. Wo-Wyoming, Északamerika Iegvadregényesebb ré­sze, még öt nap Newyorktól, a Szik­lás Hegységben. Tehát a Vad Nyugatnak lánya ő? Most már csakugyan jó lesz lefe­küdni. Mikor becsuktam az ablakot, egy pillanatra elhallgatott a villa­mosok csengetése s az autótülkölés és világosa hallottam, amint az éj­szakában egy láthatatlan madár hal­latja rejtélyes sikolyát: — Wo — Uejhoó. ÍPefestása következik^ mint az algebrát, anélkül, hogy értettük volna. Nekünk csak megfigyelni és utánozni kellett. Milyen más ez itt! Nem tudom pon­tosan megmondani mit csinálnak. Kü­lönböző skálák, modulálás, transzponá­lás, hallásfejlesztés, mert hiszen a tarta­lom és forma a tanítótól függ, akit kü­lönös intim viszony fűz a tanítványok­hoz. Egyszer ő improvizál és a tanít­vány megpróbálja mozgásban kifejezni, amit játszik. Máskor a tanítvány maga mozog és akkor a tanító zenét impro­vizál hozzá. Néha a tanítvány dirigálja a tanitó játékát és ugyanakkor a többi tanítvány mozgását. És a sok önállóság az ember művé­szi és alkotó hajlamainak fejlesztésével örömet és valami különös szabad leve­gőt hoz a tanításba. Ez az alkotás mikor az anyag a ma­gunk teste és az intuíciót nem a tanitó adja, hanem egy elvont valami, a zene élő ereje, ez okozza a ritmikus gyakor­latok boldogító hatását. A test kifejező képessége egy időben és szoros kapcsolatban a zenei érzések­kel kifejlődik és azok a gátlások, amik az impresszió és expresszió képessége közt fennállnak, lassankint megoldódnak, megszűnnek. így visz bennünket a testi és lelki ké­pességek diszciplinálásával a teremtő szabadságig és vissza az erős öntudattól az ösztönszerü öntudatlanságába. Különös öröm egy ilyen ritmika óra Laxenburgban! Hiszen mindannyian tudjuk, mi a rit­mus, d'e igy, mint itt, sosem tudtuk. Ne­künk a ritmus kotta volt: Fehér és fe­kete. Itt élmény, érzés, öröm és bánat, nyugalom és szenvedély, szárnyaló erő, teremtő lelkesedés: Élet. Itt megtanul­juk a ritmust, ahogy a komponista át­élte mielőtt a taktuson és hangon ke­resztül formát adott neki. Ez a forma az emberi testekben feloldódik ós miután mindegyikben ugyanaz az élmény megy végbe, mint az alkotóban, ismét ritmus­sá lesz. Hogy mi a célja és hova vezet, nem tudom. Itt a tanítók nem problémák megoldásán fáradnak, inkább problémák fölvetésén és annak a nyugtalan hangu­latnak a megteremtésén, ami minden al­kotó munka alapeleme. Embernevelő hatása bizonyára van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom