Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-31 / 211. szám
19. oldal 1927 julius 31 BACSMEGYEI NAPLÖ Mm leinn-sitor Olvassuk, hogy Páris mellett, Bois de Vincennes-ben emlékszobrot állítottak fel Beethovennek. Az emlékművet a legkitűnőbb francia szobrászok egyike alkotta s a kormánynak Páris városának és a Szajna tartománynak képviselői jelenlétében avatta fel hatalmas beszéddel — Herriot. Nemrégiben még a lapok háromhasábon feketélő cimbetükkel ordították volna a világ süket fülébe a szenzációt: francia földön szobrot emelnek a halhatatlannak, aki mig élt, német volt. Mert nincs német halhatatlan és nincs francia halhatatlan, aki halhatatlan, azért halhatatlan, mert mindenkinek élt: az élők elbarrikádozhatják magukat egymástól botor különbségtevésekkel, de sem a halottaknak, sem a halhatatlanoknak nincs nemzetiségük. Ez rendjén is van igy, hogy a friss múlt világszenzációja »napi hir«-ré szürkült s éppen az a legvigasztalóbb, hogy az újságok már csak három soros hírben Írják meg s az olvasó ezen a három soron is átugrik a cim trambolin-járói. Valamikor nagyobb szenzáció volt, hogy német szó megtorlás nélkül elhangozhatott a párisi uccákon s nagyobb szenzáció volt az a bátorság, amivel valaki németül mert beszélni Párisban. S a ma forrongó, örvénylő, tajtékos eseményei közül kinek figyelmét állítja meg az a hir, hogy a francia hivatalos világ képviselőinek jelenlétében leplezik le francia földön a Missa Solemnis, a Fidelió és a IX. Szinfónia költőjének szobrát? A lelkek Locarnó-ia tarthatta ünnepélyét a Bois de Vincennes-i emlék előtt. A politika lassú, óvatos, tapogatózó és köntörfalazó lépésekkel tudja és meri követni csak kialakuló fejlődésének utján Európa uj lelkét. Ez az uj lélek remegett ott az Eroica szerzőjének francia szobra előtt, ez az uj lélek formálhatta ki a művész kezével az emléket s meghatódottan és elérzékenyülve ez az uj lélek, az uj Európa lelke, az emberiség lelke tapsolhatta áldott szavú és áldott cselekvésü életrehivójának — Herriotnak szavait. Mi még nem felejtettük el, hogyan taszították, seprüzték, égették ki a francia szellemi közösségből a német művészeket s milyen bűnös kedvteléssel, hazafiassá kendőzött buzgalommal, »gonosz hamarság«gal radírozták ki, vagy ragasztották át a német tudományos intézetek francia tagjaiknak neveit. A tudomány és művészi munka frontjain is pusztították egymást s a vér tébolyában az emberiség legnagyobb értékei ellen is fordították az elvakult gyűlölet messzehordó ágyúit. Csak tétova jelek, olykor egy-egy romantikus ellágyulás, a szolidaritásnak talán inkább póza, mint hite figyelmeztettek nagyritkán arra a vetésre, amit a gyűlölet véres iszapja ellepett. Azután jöttek a szenzációk: a német törvényhozás elnöke beszédet tarthatott Párisban s a francia közoktatásügyi miniszter — sem bukott bele berlini útjába. A szétroncsolt sejtek, szétvagdalt idegpályák, szétzúzott csontok újra megtalálták a régi érintkezési pontokat s az öszszeforrt erek pályáin a megolvadt vér a szivek összedobbanó ritmusára újra megindult. Zöld asztalok mellett találkoztak a tudósok, kiállítási termek falain a művészek, fehér asztalok mellett, avagy kongresszusok padjaiban a politikusok s teljesítették engedelmesen Európa uj lelkének parancsát. Németek lepik el a francia Riviérát s a német északkeleti fürdőkben több a francia vendég, mint a német. Az osztrák Dolomitok között angolok nyaralnak s nehézléptü német turisták népesítik be az olasz városokat. A nyári nap heve összemelegiti a régi ellenségeket s a természetnek szépsége s a művészetnek örök alkotásai megnyitják a sorompókat a világ minden népe előtt. »Nincsenek zsidók és nincsenek keresztények« — hirdette szent Pál, nincsenek győzők és nincsenek legyőzöttek — hirdeti Európa uj lelke. S ennek az uj léleknek, uj hitnek, uj vallásnak messzezengő, vigasztaló dokumentuma a francia Beethoven szobor. S talán még messzezengőbb és még vigasztalóbb dokumentum az a magától értetödés, az a természetesség, az a fel sem szisszenő belenyugvás, ami az igazi ünnepélyességet szolgáltatta a német muzsikus francia szobrának leleplezéséhez. F. Galambos Margit: A tenger eltűnt A tenger eltűnt — eltűnt mint az álom. És jaj elrepült könnyű lepkeszárnyon Hat heti kedvem — örömzuhatag. Amig bolyongtam a hősök nyomán, Megittasulva mesék mámorán Való életem egész elmerült. A Karsztot járom. Oly kopár kietlen. Mementóként im lebeg már felettem Egyhangú napok szürke fátyola. Ó Nápoly, Capri — narancsligetek. Mily messzi mind, kék ködbe vesztetek S te: hegék hóna, szép Trinacria!*) *) így nevezték az ókorban és a középkorban Siciliát — háromszögletű alakja miatt. Aáost ébredik, mint elvarázsolt lélek Már les rám a kapzsi pók: az Elet. De hálójába többé nem kerít. Van tündérváram: aranypalota. Hol elrejtőzöm sok bűvös szoba. Van tündérkenem: csak nekem virágzik. Mint rózsaszirom lágyan rám pereg Mindentől megvéd: az emlékezet. S uj szépségekkel folyton elborít! A dobra-ütött tengeri hajó Triton a zátonyon Poseidon a görög mithológiában a tengerek istene egyszer reges-régen kijött a tenger fenekén levő aranypalotájából és meglátta Naxosz szigetén Amphitritát táncolni. A naxoszi strandfürdőben nevezett hölgynek volt a legfeszesebb trikója, őt meglátni és megszeretni, sőt elcsábítani a tengerek istenének egy pillanat müve volt. Más verzió szerint a dolog nem ment annyira könnyen. A szépséges vizisellö Poseidonnak kitérő választ adott, megszökött előle egy atlantióceáni szigetre, azonban egy delfin kileste, a hátán visszahozta őt az istenhez, aki a remegő hableányt oltárhoz vezette. Ebből a törvényes házasságból született volt Triton, a félig ember, félig hal, akinek nevéről és akinek tiszteletére »7>ff07»«-nak nevezték el azt a hajót, amely évek óta unatkozik a bécsi Dunakanálisban a Marienbrücke bal hídfőjénél. A Triton oda van láncolva a rakparthoz, évek óta mozdulatlanul lebeg a vizen, ott áll a szürke hajó a szürke vízben, nem tud menni sem előre, sem hátra, karvastagságu kötelek és láncok ott tartják fogva, mint valami gályarabot. A horgonya fel van szedve, rozsdásan csüng a hajó oldalán. Ennél reménytelenebb horgonyt életemben nem láttam, a Triton horgonya a reménytelenség szimbóluma. A kéménye nem füstöl, belsejében gép nem zakatol, az árboca leeresztve összes vitorlái bevonva és zászló-diszei is hiányzanak. A kormány kereke árván áll, valamint a kapitányi hid is nélkülözi emberét, aki a teljes vagy kevesebb gőz tekintetében a parancsokat osztogatná. Kisérties ez a hajó a város közepében a kőpaloták között elkanyarodó kis csatornában és mégis elhagyatottabban, mintha ismeretlen tengeren hánykolódna. A Triton tengeri hajó, amely tengert soha sem látott, egy hajó, amelyet elvontak eredeti hivatásától és amely mindjárt a születése pillanatában zátonyra jutott. Triton egy pályatévesztett hajó: vendéglő lett belőle. Keserű sors, ahelyett hogy az Óceán hullámait szelte volna, egy ilyen kispolgári foglalkozásra szorították. Erzitek-e, hogy micsoda elvágódás történt itt? Triton a tengerre készült és erre Dunacsatornába száműzik, óh, ha sírni tudott volna, bizonyára sós könnyei tengerré dagasztották volna a csekély vizű Dunacsatornát! A Triton azonban nem tudott sirni és ami kellemetlenebb, mint étterem sem tudott zöld ágra vergődni Tritont egy görög vállalkozó rendelte meg a klosterneuburgi hajógyárban, 1921—22. években építették, jó erős beton testtel, hogy majd megbirkózzék a tenger viharaival, amikor majd Délamerika és Konstantinápoly között végzi járatait. Az eredeti terv az volt, hogy a Tritonból kávészállitó hajó lesz, amely negyven vagon babkávét fog liferálni az Ui világból Európába. Alig készült el azonban a hajó, görögünk is elkészült és eltűnt Bécsböl. Egyetlen egy delfin sem akadt, aki őt visszahozta volna. A Triton a hajógyár nyakán maradt, amig azt Leopold Stuckenberg nevű hajókormányos meg nem vásárolta. Triton gazdájának nem volt kedve többé a tengerre menni, kiszedette a gépeket a hajóból, amelyet oda vonszoltatott a Mária hídhoz és vendéglőnek rendeztette be. ötletnek nem rossz, a Dunacsatomában a viz hátán egy vendéglő, nyári estéken hogy tódul majd ide a városi nép, amelynek van érzéke a romantika iránt. Akik a bortól tengeri betegek lesznek, egyszerűen áthajolnak a korláton. A hajó gyomrában külön szobák és szeparék álltak a nb. közönség rendelkezésére. Vidám mulató emberek hajójának szánta Stuckenberg ur a Tritont, ahol négyszáz ember részére van hely és ha négyszáz ember csak egy negyed liter bort iszik, akkor Stuckenberg ur künn van az összes vizekből. Én nem tudom, hogy hol, de hiba csúszott Stuckenberg ur számításába, az üzlet nem vált be, a hajó-vendéglős egyre több hitelt volt kénytelen igénybe venni, végre aztán összecsaptak feje fölött a hullámok, csődbe került és hitelezők rátették a kezüket a Triton-ra. A közelmúlt napokban tartották meg a Triton bírói árvereztetését és pedig magában a hajó belsejében. Én is elmentem az árverésre, bár még titokban sem kívántam magamnak tengeri hajót és nem is volt szándékomban, egy ilyent vásárolni, már abból az egyszerű okból sem, mert annyira szűkén vagyok a helynek, hogy nem is tudnám a szobámban elhelyezni. És le kellett mondanom, hogy mint árverező szerepeljek, mert a végrehajtó előzetesen kihirdette, hogy a hajó árát nyomban le kell fizetni, szóval csak készpénz ellenében kapható a hajó, amely szigorú előfeltétel eleve kizárja, hogy valaha hajóm fog futni a tengeren. Én már úgy halok meg, hogy nem lesz hajóm, állapítottam meg magamban, amikor a többi, vagy húsz úrral, akikről feltételezem, hogy mind hajó megvétele miatt fáradtak ide, helyet foglaltunk a Triton nagytermében. Köztünk egy szuboticai vállalkozó, aki azzal a titkos programmal jött, hogy a Tritont megveszi és áttelepíti Palicsra. Felolvastatott a szakértői vélemény, mely szerint ez a hajó, wie es steht und geht, illetve wie es steht, mivelhogy ez a hajó mai állapotában csak mint álló hajó használható, 28470 sillinget ér. Felolvastatott az inventár, hogy mi minden tartozik a hajóhoz, az összes hajókötelek, a rajta található vendéglői berendezés, poharak, két mentőöv és egy hangtölcsér, amelynek segítségével a vendégek a pincért hívhatták. A kompasz hiányzott az inventárból. A kikiáltási ár 10.000 silling volt. Senki nem reagált, mintha az összes vevői szándékok beleestek volna a Dunába senki nem jelentkezett, hogy a rongyos 10.000 sillinget hajlandó a hajóért megadni. »Pedig ne gondolják, hogy ezen alul hajó kapható lesz, — szólt a csődtömeggondnok. Elkótyavetyélni nem hagyom.« Komoly reflektáns még mindig nem akadt A szuboticai vállalkozó is lemondott a Tritonról, mivelhogy kiderült, hogy csak szárazföldön lehetne Palicsra szállítani, ami borzasztó költséges volna. Az árvereztetés igy tehát eredménytelenül zárult. A bizottság és az árverezők eltávoztak a hajóról, amelyen ott maradt Stuckenberg ur szomorúan az üres üvegek társaságában. Szegénynek az utolsó hajóját húzták ki a feje alól. Eos. Dió vicclopja 7. Ausztria jövője. Móricka, egy bécsi kereskedő gimnazista-fia feltűnően lógatja orrát az ebédnél. A papának feltűnik a dolog és megkérdi: — Na mi az, rosszul feleltél? — Nem. — Hát? Szekundát kaptam az Írásbeli dolgozatomra. — Mutasd! Móricka felkel, előkeresi a füzetet, fellapozza és odaadja. A papa elolvassa. A dolgozat cime: »Ausztria jövője«. Alatta egyetlenegy szó: »Nebiek«. Ez az egész dolgozat. A papa nézi, nézi, aztán rosszalólag megszólal: — Persze ha te azt, hogy nebich, egy b-vel írod... 2. A teknősbéka kora. — Ez a teknősbéka háromszázegy éves. — Honnan tudja? — Mert huszonegy évvel ezelőtt vettem és akkor kerek kétszáznyolcvan volt. 3. A hal bűne. A vendég rántott halat rendel. A pincér hozza. Leteszi a tányért, fcr. A vendég nézi az adagot, nem szól semmit, de nem nyúl hozzá. Pár perc múlva magához inti a fizetőt: — Főur, tud szerezni nekem egy nádpálcát? — Igen — feleli a főpincér csodálkozva. Kimegy és behozza a botot. — Köszönöm — mondja a vendég. Azzal, miután a főur elment az asztaltól, lehajol a halhoz, mond neki valamit és elkezdi a nádpálcával verni. A többi vendég és a pincérek megdöbbenve nézik. Megbolondult? A főur odasomfordá! a különös vendég háta mögé, hogy kihallgassa, mit beszél a hallal? Hát hallja, amint a vendég ütlegelés közben igy szidja a rántott harcsát: — Te haszontalan! Hogy teheti valaki ezt? Szabad egy ilyen kis halnak ilyen nagyon illatozni? 4. Gratuláció. Eugen Klopfer, a nagy német színész egészen rendkívüli sikert aratott legutóbb egy történelmi drámában. A premier után Paul Morgan, a legnépszerűbb berlini humorista, aki egyben komikus is, ezt a levelet irta kollegájának: »Kedves Klöpfer! Láttam önt tegnap este. Mélyen meg voltam hatva. Mást nem mondhatok: szégyenlem magam, amiért én is azt mertem Írni a névjegyemre, hogy színész. öleli Morgan«. A levél megjelent egyik lapban is. Másnap Kiöpfer a következő levelet kapta Szőke Szukáll-tó\, a berliniek másik kedvenc komikusától: »Kedves Klöpfer! Láttam önt tegnap este. Mélyen meg voltam hatva. Mást nem mondhatok: szégyenlem magam, amiért Paul Morgan is azt meri Írni a névjegyére, hogy színész. Öleli Szőke Szakáll.« 4
