Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-31 / 211. szám
28. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ ___________________________1927. július 31 ről a titkos találkákról és kegyetlen bosszút eszelt ki. Befalaztatta a földalatti rejtekut alsó kijáratát és két vérszomjas, az éhségtől vad tigrist bocsátott be. Aztán összeborzolták a királyasszony selymes haját. És valami embertelen, borzalmas dolog történt... A kis öreg újból elhallgat. De kíváncsiságom a végsőkig föl van csigázva. — Mi történt azután? Az öreg az orrom alá tolja piszkos kezét. — Hát fizessen! Tán ingyen akarja megtudni családi titkaimat? Újból bankjegyet csúsztatok a kezébe. A kis öreg a zsebébe teszi, fölkel és távozni készül. — De mi történt a tigrisekkel? — kiáltom utána. Az öreg megvakarja a nyakát. — Mi? Semmi. Ön maga is kitalálhatja a végét. Felugrok. — Hát mostanáig hazudtunk? — Mit tegyek? Öreg vagyok már a kikötőbeli nehéz munkára és igyekszem kenyeremet azokkal a »találmányokkal« megkeresni, amelyeket a kertekben mesélek. És most — köszönöm és Isten áldja. A kis öreg leveszi rongyos kalapját és szertartásosan földig hajolva üdvözöl. Fordította: Salamon Frigyes Boldogok, akik hisznek Nemzedékek OImó Szjarou bolgár iró elbeszélése Veröfényes délután. A palota hatalmas kertje néptelen. Fölöttem évszázados gesztenyefa nyújtogatja árnyékos ferde ágait. A fapadon pihenek és elgondolkozva nézegetem az ódon vaskalitkának repké’myel befutott rozsdás falait. Valamikor itt a büszke várurnak harminc vadászsólyma volt bezárva. Száraz, ideges nevetés szakítja félbe gondolataimat. Visszatetsző .rongyos kis öreg nevetett, aki észrevétlenül leült a pad másik szélére. — Teljesen eltűntek, nemde? Nem értem. — Kik?! , — A sólymok! Elröpültek az örökkévalóságba — úgy, amint elröpült az őseink dicsősége is. Még kevésbé értem. — Mi közük az ön őseinek ehhez a kalitkához? Az öreg vérvörös szemei felragyognak. — Mi közöm? Hát az, hogy ez a palota az őseimé volt. Ne nézzen olyan bámészkodva rám. Én ennek a dicső családnak utolsó sarjadéka vagyok. De eljátszottam és elittam mindent. Az állam vette meg árverésen a palotámat. És most, mikor senki sincs a kertben, ide lopódzok, mint valami íabló, hogy egy' kissé nézegessem a nyitott ablakon át azoknak az aranyfácánoknak ragyogását, amelyek egykori otthonomnak se: lyemszönyegein vannak kihimezve. Vér tódul a fejembe, ha arra gondolok, hogy árnyékukban most valami rühes lajstromozó szundikál, s a régi park fasorai között, ahol egykor daliás őseim léptei visszhangzottak, — pedellusok tologatják kövér csemetéiket. Minő profanizálása családi becsületünknek! És ezt az állapotot én okoztam, én, a vén kéjenc és korhely. A kis öreg ki vesz egy piszkos zsebkendőt és megtörli könnyes szemeit. Rövid szünet“ után folytatja: — Ön fent volt a díszteremben, nemde? Látta ott, hogyan vau lefestve az ősapám, aki a palotát építette. Diadalittas tömegek viszik vállaikon. Büszke volt ö, nem rongy, mint én. Ringyókat szerettem, de "az ősapám csak egy nőt szeretett eszeveszetten ... A kis öreg hirtelen elhallgat. De kíváncsiságomat fölkeltette. — Kit? — kérdezem türelmetlenül. Az öreg nyersen, udvariatlan hangon válaszol:-- Az családi titok. De ha tudni kívánja, hát fizessen. Bankjegyet csúsztatok az öreg kinyújtott kézébe. — Ősapám — folytatja a kis öreg — csak a királynőt szerette, aki ott fent lakott a sziklákon levő vártoronyban. És ide. a királynő ablakai alá építtetett magának palotát az ősapám. Hadd lássa a királynő, hogy ö is tud királyi módon élni, noha nincs koronája. Mielőtt a palota fölépült, itt, ugyanezen a helyen háromszáz ház volt. Ezeket az ősöm földig leromboltatta. Nagy kavarodás volt. Egyik-másik szegény ember ellenállt, de az ősapám bezáratta őket vasketrecekbe és mint a csapdába jutott patkányokat a folyóba fullasztotta. Közbevágok: __ Nagyon kegyetlen volt az ősapja. A kis öreg a vállait vonogatja: — Ilyenek voltak akkor az idők. De az ősöm nem volt olyan kegyetlen. A családi krónika vidám és jó énekesnek tünteti föl. Szerette a jó ételt és italt, melyet csak arany edényekben szolgáltuk fel neki. Még á lovak márványjászolaiban lévő szénára is mézzel kevert bort öntetett szinültig telt üstökből. Szép éjszakákat töltött a királynővel. Ez pedig lejött az illatos gyantával fűszerezett titkos földalatti utón, amelyet az ö vártornya alatt ástak a sziklákban. Ősapám a díszteremben fogadta a királyasszonyt. Mialatt ők ölelgették és csókolgatták egymást a súlyos selyem baldachin alatt, tiz bronzszinü rabszolganő, akiket az ismeretlen távoli Keletről hoztak oda, cimbalmokon halk, misztikus dalokat játszottak. De a király tudomást szerzett ezekAnnak a kis társaságnak, mely a perzselő sivatagban Goyo tele tartott, rajtam és a vezetőn kívül még három tagja volt: Ivy Oil, mister Row és Herr Giebisch. Ivy 011 fiimszinésznő volt és szerelmi bánatában utazgatott. Legutolsó csalódása saját kijelentése szerint, annyira fájdalmas volt, hogy végleg megcsömörlött a civilizált férfiaktól. Ezért menekült Afrikába, hogy feledjen és hogy megkeresse a vadak között azt az embert, aki meg tudja öt érteni... Mister Row viszont ékszerekben utazott, egy amsterdami cég megbizásából. Szófukar skót volt, a legszófukarabb és legskótabb fajtából. A szájában állandóan ott volt a pipa, amit csak ritkán vett ki onnan és akkor is kizárólag azért, hogy köpjön egyet. Azon emberek közé tartozott, akiknek például csak délben jut eszükbe káromkodni, ha reggel lekésnek a vonatról... Herr Giebisch, a bonni egyetem kiváló tanára, a skóttal ellentétben, nagyon is bőbeszédű volt. Minden lehető és lehetetlen alkalmat megragadott arra, hogy nekünk, laikusoknak, előadást tartson a régészet magasztos feladatairól és legújabb eredményeiről. Ezen szónoklatait rendszerint azzal; fejezte be, hogy melegen figyelmünkbe. ajánlotta nemsokára megjelenő és állítólag korszakalkotó müvét, melyben azzal a kérdéssel foglalkozik, vájjon a goyói temetőben talált szamárcsontok a kihalt goyó-négerek kereszténysége mellett tanuskodnak-e és mennyiben ... Egy ilyen előadás alkalmával mister Row kivette szájából a pipát, köpött egyet és mindnyájunk élénk csodálkozására megjegyezte, hogy kissé vakmerőnek találja az eszmetársitást a szamárcsontok és a kereszténység között. Mire Herr Giebisch igy válaszolt: — Megbocsájtom ezt a tamáskodását uram, hiszen az ember nem várhatja el egy ügynöktől, hogy annyi költészet legyen benne, mint bennünk, régészekben. Mert mi, letűnt koroknak és elporladt városoknak rajongói, igenis költők vagyunk. Néma költők, Dichter ohne Worte, mert nem találjuk meg a kellő szavakat érzéseink és hitünk kifejezésére. Anatole France szerencsés volt megtalálni őket, ezért, német létemre sem szégyenlem bevallani, őt tartom századunk legnagyobb fiának. De ez nem tartozik ide... Az összefüggés, uram, a szamárcsontok és a kereszténység között. sokkal valószínűbb, mint amilyennek látszik. A szamár, amelynek hátán Jézus bevonult Jeruzsálembe, a szamár, hogy úgy mondjam, a legkeresztényibb állat. Abból pedig, hogy a goyo-négerek halottaik mellé temették a szamarat, bizonyos, hogy a szamár nagy tiszteletben állt náluk. Miért? Mert keresztények voltak. Erről majd bővebbet találhatnak a könyvemben, amely, nem kétlem, meg fogja győzni önöket következtetésem helyességéről. Mister Row természetesen nem válaszolt erre, de helyeslőleg bólintott, amikor Ivy 011 kijelentette, hogy inkább elhisz mindent, semhogy elolvasson egy ilyen unalmas értekezést. Erre Herr Giebisch biztosította a művésznőt, hogy nagyon sajnálja őt, amiért ennyire közömbös a magasabbrendü élvezetek iránt. — És ezt nevezi ön magasabbrendü élvezetnek? — kérdé a filmcsillag olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: Én is sajnállak, szegény öreg ... — Ezt, igen, művésznő. Csodálni egy gyűrűt, amely a fáraók ujján ragyogott, vagy egy fogsort, amellyel talán Claudius harapott Messalina nyakába. — Ez lehetett élvezet Claudiusnak, de ön, engedelmet kérek, ön mit élvez rajta? Herr Giebisch erre már nem felelt, csak halkan mormogott valamit, holmi megrögzött bűnösökről és azokról a bizonyos gyöngyökről, ámeneket kár disznók elé dobni... Goyo, laposfedelü házaival, fehér falaival és barna lakóival semmiben sem különbözik a többi arab falutól. Van azonban egy nevezetessége, egy düledező kökereszt, amely valahogy úgy fest ott a félholdak között, ahogy például egy krokodllus festene a Váci-utca járdáján. Herr Giebisch fölényes mosollyal nézett végig rajtunk, amikor meglepődve szemléltük a hatalmas keresztet, amelyen semmi más érdekesség nincs, csak az, hogy évszázadok óta ott áll Goyo határában. Azután igy szólt: . - Látják, kérem, ez a kereszt is mellettem érvel. Ha lesz türelmük végighallgatni, elmondom a történetét, ahogyan azt egy régi krónikában olvastam. Az utazó a tevéi kopott hátát vakargatta, mister Row — a jó Ég tudja, hányadszor — megtömte a pipáját, Ivy 011 pedig a letűnő napot nézte, kissé mélabusan, talán azért, mert eszébe jutott róla a letűnt ifjúsága. Herr Giebisch szavaira egyedül én figyeltem, nem annyira kíváncsiságból, mint inkább udriasságból. De ez elég volt neki, hogy belefogjon elbeszélésébe. Ezen a vidéken — igy kezdte — valamikor, nagyon régen, nem arabok laktak, hanem négerek. Virágzó ország volt ez, természetesen csak képletes értelemben; hiszen kókuszdión kívül egyéb nem termett itt akkor sem. Virágzóvá tették bátor férfiai és szép női. A bátor férfiak bekalandozták a szomszédos államokat és kifosztották őket, a szép nők pedig ide csalták a gazdag külföldieket és szintén kifosztották őket. Fénykorát Tutufan uralkodása alatt érte el. Az ő idejéből több hamisított aranypénz maradt ránk, ami kétségtelen jele a kultúra magas fokának. Felesége pedig, a szurokhaju Nedzav, meszsze földön hires szépség volt, akihez alexandriai költők nem egy ódát Írtak. Tehát megvolt Tutufan királynak mindene, amit ember kívánhat. Csak egy hiányzott: a gyermek, az utód, akire fáradságos munkával összerabolt kincseit hagyhatná. Hasztalan fordult a kuruzslókhoz és hasztalan áldozta fel birodalma legszebb szüzeit az istenek oltárán, eredménytelen volt minden. Abban az időben történt, hogy egy hittérítő vetődött az országba, aki a Názárethi tanait hirdette. Az elnyomott nép körében hamarosan akadtak követői, mert a szegény embernek mindig hizeleg az a tudat, hogy egyenlő a hatalmasokkal. Viszont a királynak ezek a forradalmi elvek egyáltalában nem voltak ínyére. Maga elé idézte hát a hittérítőt és kilátásba helyezte neki, hogy az akasztófán fogja végezni rövidesen, ha tüstént el nem hordja az irháját, vagy legalább is abba nem hagyja lázitó beszédeit. A hittérítő azonban bátor férfi volt és nyugodtan igy válaszolt a király fenyegetéseire: — Tudd meg, király, hogy engem te meg nem ijesztesz. Velem az Isten, ki ellenem? És én továbbra is hirdetni fogom az ő igéit. Ha méltónak talál a vértanuságra, legyen meg az ö akarata; ha pedig nem fejeződött még be földi hivatásom, tudom, meg fog védeni veled szemben és minden királlyal szemben, akiket ő egy szempillantásával megsemmisíthet. — Ostoba hencegés! — fortyant fel Tutufan. Neked, mint mondod, egy istened van, nekem pedig százhuszonegy. Ha harcra kerül a sor, vájjon melyikünk lesz a győztes? — Csakhogy a te isteneid hamisak, az enyém ellenben él és számtalan csodával bizonyította be, hogy él. A király agyán átvillant egy ötlet, arca mosolygóssá vált és nyájas hangon igy szólt: — Nézd, én nem kérek tőled csodákat. Én egyszerűen becsukatlak az istállóba, ott imádkozzál az istenedhez, hogy nekem egy éven belül fiam szülessék. Szeretem a feleségemet és nem vagyok még öreg ember, ezért talán nem keli csoda ahhoz, hogy a kívánságom teljesedjék. Ha megtörténik, népemmel együtt áttérek a te vallásodra; ellenkező esetben mához egy évre felakasztatlak. Addig is, kívánom, mulass jól. Indulj! A porkolábok közrefogták a hittérítőt, aki emelt fővel és bizalomtól sugárzó arccal vonult be a börtönbe. A szurokhaju Nedzav azonban nem bízott ennyire a sikerben. Mert ő pogány volt és nem tudta, mire képes az Isten, azt viszont tudta, mire képes a férje. Biztosra vette hát, hogy a szép és erős és bátor hittéritő egy év múlva a kókuszfán fog lógni. Erre a gondolatra nagyon elszomorodott és mert jó szive volt, elhatározta, hogy meg fogja öt menteni. Még azon az éjszakán, amikor a férje elaludt, észrevétlenül, egy szál ingben, beosont az istállóba, hogy megszöktesse a hittérítőt. Ez azonban hallani sem akart róla, mert egyrészt becstelennek tartotta a szökést, másrészt még... hát igen... másrészt meg nagyon szépnek találta a szurokhaju királynét. Ezen nem szabad megbotránkozni, kérem, hiszen ő is csak ember volt és akkoriban még nem volt szentté avatva... Kilenc hónap múlva kinyílt börtöne ajtaja és Tutufan király örömmel újságolta neki, hogy megszületett a trónörökös. Adott szavához hiven, népével együtt áttért a keresztény vallásra a lerombolt istálló helyén pedig hatalmas keresztet állíttatott fel és rávésette: Boldogok, akik hisznek ... Herr Giebisch elhallgatott, Ivy 011 pedig, alighanem a legutolsó csalódására célozva, igy szólt: — Inkább azt vésette volna rá, hogy boldogok az együgyüek. Néhány óra múlva, amikor már viszszafelé tartottunk, mister Row kivette a pipát a szájából, köpött egyet és ezt válaszolta: — Higyje el, művésznő, a kettő sokszor egyre megy... BlazsCk Ferenc Beograd VukaKaradžićauI. 18. Te!efon24-98 Zagreb Strossmajerova Í0 — Telefon 16-56 E úri cjivatáruház. Saját mütermé' »**<•* Jíéiíit mé ték u!An rubAt é» fehérneműt Eredeti Burberry Weatherproofs
