Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)

1927-07-24 / 204. szám

1297. julius 24

11. oldal

BÄCSMEGYE3 NAPLÓ

SZÍNHÁZI KISTÜKÖR

Sacha Guitry darabot irt Lindberghről

Beszélgetés a „Chatelet“ házmesternőjével, aki a konkurrens színházat látogatja

Paris, julius hó

A »Chateiet« már megkezdte a nyári szünetet, az ajtók át vannak ragasztva a »relache« cédulákkal, de bennt, a színházban lázas munka folyik: javítják az épületet, satírozzák és csinosítják a jövő szezonra. A Chatelet igazi nagyvárosi reviiszinház. Minden a díszletre és a képekre megy ki. Nem irodalmi, nem operett, nem vígjáték, csak képek, tömegjelenetek a tömeg számára, amely olcsón akar szórakozni. Ezzel szemben mindig telt házai vannak. A szerzői egy nívón mozognak a színház közönségével. A legközelebbi sláger a népszerű Sacha Guitry uj »darabja« lesz, amelyet Lindberghről irt. Ez a párisi szinész-iró ép olyan élelmes, akár a pesti Leld Mátyás. Aktualitásokat csinál. Az úgynevezett középosztálytól innen levő emberekből toborzódik az ő publikuma.

A Chatelet házmesternőjével csináltam ma — a változatosság kedvéért — interjút. A sötét, hideg folyosókon, por, bűz, mesteremberek szaladnak ide-oda a sáros plüs szőnyegeken, amelyeken nemrég estélyi ruhásnök libegtek felfelé lágyan. Olyan most a színház, mintha kirabolták volna, a bársnyt leszaggatták a karfákról, a csillárok porosak és az aranyozás kopottan, tompán ragyog.

— Ez a publikum müve — mondja komoran a kövér házmesternő — mint a Vadak, úgy rongálnak össze mindent, szezon végén szinte újra kell építeni az egészet!

1 Úgy fájditotta a szivét, mintha a saját színházáról lenne szó. íme, ilyen egy lelkiismeretes francia házmesterné.

— Szereti a színházat?

— Igen, sokat járunk az urammal a Gaité Lyrique-be.

' — Nem a Chateletbe?

— Azt is megnézzük néha, de én nem szeretem az ilyesmit. Jobban érdekel a cselekmény.

Ha ezt a direktor tudná! A saját házmesternője a konkurrenciát támogatja.

— Mi volt maguknál a legnagyobb siker?

, — A Strogoff Mihály utazása. Majd egy évig adtuk. Azt tényleg valami borzalmasan csinálták amikor kiégetik a Strogoff szemét. Sírtam.

— Sok szerelmes levelet kapnak a színészeik?

— Keveset. Itt nem úgy van, mint a drámai színházakban, ahol bele lehet ^szeretni egy tehetséges fiatal művészié. Itt legfeljebb az az érdem, ha jól van valaki maszkírozva.

— ön nem akart még színésznő lenni?

— Isten őrizz! Van nekem becsületes foglalkozásom.

— Nem is lépett fel soha?

— De, néhányszor statisztáltam már, tömegjelenetekben és a rendező többször mondta, hogy jó alakom van... régen volt ez... de én nem akartam színi pályára lépni... — és várta, hogy kérdezzem: miért nem? De én hallgattam tapintatosan és a néni elmerengett. A titkot, a rendező ajánlatát és a múlt regényes részleteit nem firtattam tovább. Még egy kérdés:

— Milyen tapasztalatokat szerzett a színház körül?

— Hogy a közönség ragaszkodik hozzánk. Rengeteg villanykörtét visznek el emlékbe.

(t. i.)

Duse lelke

Megint uj könyv hagyta el a sajtót, mely Eleonora Duse-ve 1 foglalkozik, az ő kimeríthetetlen lelki életével.

Renato Simoni és Schneider tanulmányszerü életrajzai után Ofélia Mazzoni személyes élményeit irta meg, mert közel volt ehhez a magányos lélekhez s életének minden szakában ismerte.

Duseben állandó kétség lakozott, hitt is, de folyton tétovázott is. Szelleme a kétségek utján röpült a magasba.

Például olvasott .egy könyvet a. színházról, s benyomásainak hatása alatt hosszú, lelkes táviratot intézett a szerzőhöz, melyben dicsérte merészségét, eredetiségét. Két óra múltán azonban másik táviratot menesztett hozzá, melyben megtiltotta, hogy táviratát nyilvánosságra hozza.

Aquinoi Szent Tamás a dogmatizmusával annyira megbabonázta, hogy Írásait a saját kezével lemásolta, de a túlvilágban nem mindig egyformán hitt. Egyik levelében ezt olvassuk:

— Ha igaz, a lélek majd megtalálja az útját. Vajha megengedné az Isten, hogy minél előbb erre az útra léphessek.

Múltjáról, szerelmeiről, művészi diadalairól nem szívesen beszélt. Annál többet emlegette gyermekkori szegénységét, nyomorúságát. Sokszor beszélt egy liguriai kis színházról, melyet maga söpört föl. Azt gondolta, hogy ott szerezte tüdővészét. Mert húszéves kordtól kezdve köhögött. Azok az orvosok, akik megvizsgálták, valóságos csodának tartották, hogy ily rozoga tüdőkkel játszani tud minden este.

Anyjáról, mint szelíd, hősiesen elszánt asszonyról beszélt, aki folyton betegeskedett, de minden gondja csak az volt, hogy övéit ne nagyon zavarja. Apja maga volt az önzetlenség. Miután

Ha egyáltalában van létjogosultsága az emberi szeszélynek, miért ne lehettek volna annak a művészek is rabjai? Mindenesetre érdekelheti a világot, hogyan jöttek létre azok a remekművek, amelyek a népek" tnillíóft gyönyörködtették eddig és fogják gyönyörködtetni még sokáig.

Auber lóháton szeretett komponálni, akkor is kizárólag Párisban. Akármiilyen csodálatos vidéken járt, elkerülte az ihlet. Donizettit is hidegen hagyta a természet minden szépsége. Akár Svájcban járt, akár Olaszországban, — alúdt útközben. Meyerbeert az lelkesítette a legjobban, ha künn vihar tombolt. Haydn csak puha karos-székben komponált s tekintetével a szoba menyezetét járta be. Glück a természet ölén volt termékeny, lehetőleg sok napsugár ölelésében. Munkaközben szívesen ivott pezsgőt s olyan heves mozdulatokat végzett, mint valami tragikus színész. Händel a temetőkben bolyongott s szomorufüz árnyékába ült, amikor alkotni készült. Mozart Homeros, Dante és Petrerca olvasásával rázta fel magát a munkára. Utánzója volt ebben Verdi, akinek Shakespeare, Goethe, Schiller, Ossián és

Hugó Viktor voltak a kedvenc előkészítő Írói, anélkül, hogy ezek hatását

meg lehetne a müvein érezni. Ross)ni azt szerette, ha nagy társaság, lárma, pezsgős üvegek durrogása veszi körül. Akkor jöttek a legszebb gondolatai. Schillerről ismeretes, hogy rothadt almákat tartott irásközben az asztalfiókjában, de szerette, ha a környezetének magaviseleté összhangban van az épen aktuális témájával. így, amikor Stuart Mária utolsó felvonását irta, cselédsége csak fekete ruhában járhatott. Amig a Wallenstein készült, nem mulasztott volna el olyan színi, vagy másfajta előadást, amelyiknek valamelyes katonai

vonatkozása volt. Odahaza pedig a feleségének csatadalokat kellett énekelnie. Goethe szerette magát munkaközben műremekekkel körülvenni. Mikor Ophigeniát irta, állandóan egy antik női szobron figyelte meg, hogyan illenének annak a vonásaihoz a szervei. Kleist Henrik nagyon nehezen dolgozott, minha ismeretlen démonokkal küzködne irásközben. Vele ellentétben Wieland költésközben vidám dalokat énekelt, gyakran ott hagyta az Íróasztalát, nagyokat ugrált s közben — a levegőben lebegve — összecsapta a bokáját. Rotfeleségének halála után egy kis örökség nézett rájuk, az apa igy szólt Eleonórához:

— Nem kell a pénz. Akkor kellett volna, mikor még szegény anyád élt, hogy gyógyittattassuk. Most fölösleges. Majd dolgozni fogunk. Legyen azé, aki akarja.

Egy alkalommal a kis Eleonora megkérdezte az apját, hogy mindig harmadik osztályon utaznak-e majd. Apja azt válaszolta, hogy ameddig nem lesz negyedik osztály, harmadik osztályon utaznak.

A könyv Írónője, Dusenek valami zsugori emberről beszélt, aki olyan fukar, hogy még a kezeltetésére is sajnálja a pénzt s csupa takarékosságból majd kórházi ágyon fog meghalni. Duse, mikor az utóbbi/ szókat meghallotta, elsápadt.

— Ne mondj ilyet — kiáltott. — Az én szegény édesanyám is kórházi ágyon halt meg. Az nem büntetés, hanem dicsőség.

A háború kitörésekor apácának állt be. Minden megtakarított pénze egy német bankban volt elhelyezve s igy elvesztette. Nem törődött vele.

Két jelmondata volt:

— Tisztelni kell az életet! — Idején kell meghalni!

Szerette' az állatokat. Egy öreg kutyájáról mesélte:

— Asztmája volt, mint nekem. Állapota napról-napra rosszabbodott. Siralom volt ránézni. De mikor az állatorvos ki akarta irtani valami oltással s én nem engedtem, öreg kutyám fölemelte fejét, mintegy hálásan megköszönte közbelépésemet. Úgy tetszett, hogy megértett. Aztán huszonnégy óra múlva csöndesen kiszenvedett.

zebue előtt eljátszotta darabjainak min den jelenetét, csak azután irta le. Mondják, hogy mikor meggyilkoltatásakor a földön fetrengett, a kis fia beszaladt az anyjához:

— Marná, gyéré nézdd, az apa megint. kornédiázik.

Bürger obscén-nótákat dúdolt, miközben világhírű Leonora-dalait irta. Hölderlint elérzékenyitették a saját versei. Lamartine hajnalban szeretett Írni, a kémény alatt ülve.

Az öreg Dumas Íróasztalán tökéletes volt a rendetlenség. Körülötte még a padló is tele szórva könyvvel, papírlapokkal, amikkel úgy övezte magát, mintha várban ülne. Ezalatt a szobában vidáman kergetőztek a kutyák, a macskák, dé ép úgy bejárást kaptak a tyúkok, a galambok, mig a kalitkákban énekes madarak trilláztak. A háttérben szedőinasok, akik kéziratra várnak: könyvkiadók, akik tárgyalni készülnek vele valamelyik munkája érdekében. Nem szerette, ha munkaközben szorítja a ruha, nyáron pláne az égvilágon semmi sem volt rajta. Lord Byron halálfejekkel, síremlékekkel vette magát körül. Grabbe Christian őrültként száguldottá végig a szobáját, . mialatt a tragédiáit irta. Paesielló, régi hires muzsikus, csak az ágyban komponált és föl sem kelt addig, amig be nem fejezte az egész operapartiturát.

Láfontaineröl mesélik, hogy egyszer a felesége az ura keserves sírására szalad be a szobába.

— Az Istenért, mi bajod?

— Sajnálom a hősömet, aki szörnyen szerelmes, de nem találkozhat az ideáljával.

Erre az asszony is sírni kezd, úgy nyöszörgi.

— Ha szeretsz, add őket össze.

— Nagyon szeretlek, felelte Lafontaine, mégsem teljesíthetem a kívánságodat. Mit gondolsz, hiszen csak az első fejezetnél tartok.

*

— Hogy van az, kérdezte valaki, hogy M. aki egészen jelentéktelen volt Írónak, most feltűnést kelt a kritikáival.

— Hát a gyenge, zamatnélküli borból miért lesz sokszor kitűnő borecet, válaszolta Kant.

*

Jales Janin, a híres iró és kritikus, egy londoni francia-káyéházban olvass

sa az újságját. Egy öreg angol, a grogját kevergetve, rákiált a pincérre.

— Hogy hívják azt az urat, aki amott szivarozik s hátával a kandallóhoz van támaszkodva?

— Nem tudom, mylord.

— Óh...

Az angol átszól a pénztárosnőhöz.

— Kisasszony, kicsoda az a szivarozó ur, aki hátával a kandallóhoz támaszkodik és újságot olvas?

— Nagyon sajnálom, de nem tudom megmondani. Nem törzsvendégünk.

— Very Well. Hol a kávéház gazdája?

Jön sietve.

— Parancsoljon.

— Good morning. Nem tudná, kérem, megmondani, hogy hívják azt szivarozó urat, aki a kandallóhoz támaszkodik?

— Fogalmam sincs róla, először látom itt.

Az angol erre odalép az idegenhez.

— Uram, aki itt szivarozik, az újságját olvassa és a kandallót támasztja, legyen olyan szives, mondja meg a ne vét.

Udvarias és előzékeny a válasz.

— Jules Janin iró vagyok.

— Hát azt akarom mondani, iró uram, hogy ég a kabátja.

Ép legfőbb ideje volt a figyelmeztetésnek.

*

Píron az ablakán néz kifelé, mikor látja, hogy Voltaire belép a kapuján. Rendbehozza hirtelen a lakását, hogy méltóan fogadja az illusztris vendéget, azonban senki se jön be. Mindössze kaparászást hall az ajtaján, aztán valaki távozott. Az ablakohz megy — most lép ki a kapun Voltaire.

Erre kinyitja az ajtaját, amelyen friss krétairás van:

— Csirkefogó!

Píron letörli az irást, néhány nap múlva azonban parádéba vágja magát és látogatóba megy Voltairehez. Az csodálkozva néz rá, hogy ugyan minek köszönheti a szerencsét?

— A vizitjét adom vissza, uram, mert a napokban az ajtómra Írva találtam a névjegyét.

*

Lessing ül egy nyári vendéglő udvarán és elmerülve ir. mikor hozzálép a vendéglős.

— Kicsoda az ur?

A költő rá se hederit, dolgozik tovább. De a korcsmáros kiváncsi, áthajol a venége válán, belenéz az írásába és most még izgatottabban kérdi:

— Akarom tudni, hogy maga kicsoda. Erre már felfigyelt rá Lessing is.

— Ha olyan nagyon akarja. megmondom. Lukács evangélista vagyok.

— Ugyan, fenekedik a korcsmáros, és mivel bizonyítja ezt?

— Azzal a móddal, ahogy engem festeni szoktak. Mindig ökör áll mellettem.

# *

Az idősebbik Crebillon valami könynyelmüségeért nagyon megharagudott a fiára.

— Volt már az életben néhány sikerem, de te vagy a legrosszabb müvem.

— Azért suttogja a fáma, vágott viszsza a fiú, hogy itt nem is te vagy a szerző!

*

Duras herceg pompás lakománál találja Descartes-t s tréfásan azt mnodja neki:

— Nem hittem volna, hogy a filozófusok szeretik a földi javakat is.

— Miért ne! — válaszolta Descartes. — Azt hiszi talán, hogy sok kincsét a természet csak a tudatlanoknak tárja fel?

★

Milton már vak volt, amikor harmadszor nősült és hallania kellett a csipkelődéseket, hogy éppen ezért nősült meg, hiszen ha lát, meggondolja a dolgot.

Szép asszony volt a felesége, csakhogy egy kissé nagytermészetü, aki nem engedelmeskedett föltétlenül a költőnek.

— Gyönyörű rózsa ez az asszony! — mondta egyszer Buckingham lord.

— A színe után nem tudom megitélni, felelte Milton. — Annyi azonban bizonyos.. hoa.v_ a. .töviseit érzemírók és művészek pongyolában