Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-10 / 190. szám
1927 július 10 17. oldal BÁCSMEGYET NAPLÓ Én bevallom, félek az ön világának kopárságától, kicsiségétől és nyugodtságától, épen ezért hívom és várom Önt uram. Jöjjön közelebb hozzám, találkozzunk az én világomban. Én hiszem, hogy nálam síebb, szomorúbb és színesebb az élet. Megmutatok önnek minden álmot és minden könnyszemet. Nálam százszinü virágok nyílnak a mezőn, vágyak csobognak p csermelyekben, fáradt füzek borulnak a fekete vízre és nyugtalan felhők kószálnak az égen. A tó mélyén a bánat gyémántjai csillognak s a hegyek lángoló rózsákkal vannak teli, de sok szúrás és karcolás árán jutunk csak fel a csúcsra, ahonnan kéklő, káprázatos tártatok nyitnak fel szemeink előtt. Ó igen, itt kin, álom, áhitat és gondolat az élet. Jöjjön uram. Én szeretettel várom önt. Szenteleky Kornél Irodalmi levél Irta: Baedeker — Piukovich Józsefhez — Levél egy másvilágba lmom kel! önnek, igen tisztelt urán, mert sohasem mondhatom el Önnek gondolataimat. írnom kell Önnek s igy talán közelebb jutunk egymáshoz, talán igy hamarabb megtalálja kinyújtott kezemet, mely eddig fáradtan, meredten Önre várt. ön valószínűleg nem érti ennek a levélnek a szükségességét és azt fogja mondani, miért ez a felesleges levél, mikor mi találkozunk az uccán, vagy akárhol és mosolygunk is egymásra, mikor azt kérdezzük:, »hogy van? hogy van?« sőt kezet is adunk egymásnak — miért hát azt mondani, hogy sohasem találkozunk. Ha a szavaknál maradunk, úgy Önnek van igaza uram, a valóságban, érzékeink külső kontroljánál mi csakugyan találkozunk, ha mindjárt érthetetlenek is vagyunk egymás előtt. Régen, nagyon régen haladunk egymás mellett, ön is ott jár, amerre én, Ön is azt látja., amit én, s mégis nem mondhatjuk cl, igen Visztek uram, . hogy valaha :s találkoztunk volna egy gondolatban, színfoltban, dallamban, könyvben vagy akár egy futó mosolyban. Mi nagyon, nagyon messze vagyunk egymástól, még akkor is, mikor egymás mellett ülünk a kávéházban vagy a vonat fülkében. Mi talán azonos szabású ruhát hordunk, ugyanazt a nyakkendőt viseljük, ugyanazon a nyelven gondolkozunk és mégis: idegenek vagyunk. Emlékezzen csak vissza. amikor együtt‘Utaztunk a Provence-nn keresztül Tou'ontól Marseille felé, tiszta, ezüstös őszi éjjel volt és én leengedtem fülkénk ablakát. Fáradt illatsóhajok siklottak be az ablakon s ezekben az illatokban hatalmas, káprázatos őszi bánatok zokogtak. Talán sohasem éreztem ilyen egyszerűen, mélyen és mámorosán az elmúlás hatalmát. »Érzi ezt az illatot, uram? — kérdeztem kábán, kótyagosah. — A legszebb halál-illat...« Ön azonban azt dörmögte, hogy hagyjam aludni. Az ön unalma és részvétlensége különben is gyakran folyik szét az alvás színtelen lapályán. Egyszer Bécsben mellettem ült az Operában, amikor »A bolygó hollandiét adták. A zenekarból sivitott, zizegett a szél, zúgtak, ágaskodtak a hullámok s nekem az az érzésem támadt, hogy nemsokára elmerülünk, az ár felszökik és elsöpör bennünket. A varázsos veszély kéjes közelsége megszaporázta szívverésemet, önnek pedig lecsuklott a feje, mint unatkozó kankaliné. Vannak éjjelek, amikor nagy titkok látogatnak el hozzám. Milyen csodálatosak ezek a látogatók! Magosak, furcsák, fátyolosak. Próbálok beszélni hozzájuk, ők válaszolnak is néha, de én nem értem a szavuk. Fellebbentik fátyluk, de nem látom az arcuk. Könyörgöm, majd követelem, hogy mutassák meg magukat, de a sejtéseknél nem jutok tovább. Sokáig időzöm a L’ evolution créatrice társaságában, aztán más feleletet keresek a nagy Abszolutum problémáira. Könyvek vándorolnak az asztalomra és lassanként elbástyáznak, befalaznak, mint középkori alkimistát. A percek hullanak, fogy az éjjel, a homéroszi hajnal már mutogatja rózsás ujjait.- ön derűsen fordul meg ágyában és boldogan fűrészeli a puha csendet. Kissé későn vetődtünk be Firenzében az Uffizi galériába. Ijedt álmélkodással, rózsás rajongással megyek teremről-teremre. Ó, lágy, boldog Toszkána! Fra Angelico del Sarto üde életöröme, meg Boticelli buja bája, mint tavaszi szellő bóbitás gyümölcsfák között... ön ekkor 'elhagyott engem, uram. Éhes volt s ezért elment ebédelni a szállodába. Ha együtt sétálunk egy jázminos nyári estében s nekem néhány verssor, vagy egy-két furcsa szó tódul ajkamra, ön jó és olcsó házikosztról, meg sarokházas hozományról beszél, ön mindig messze van tőlem, vagy én vagyok mesze öntől? — ki tudja felmérni ezeket a távolságokat? Mi két külön világban járunk, élünk, hiszünk és halunk és sohasem látogatjuk meg egymást, mint ellenséges uralkodók, pedig valóiában nem is haragszunk egymásra, A Bácsmegyei Napló a napokban megírta, hogy Hegedűs Lóránt, a kitűnő publicista, a Pesti Hirlap július ,3-iki számában folytatta azt az érdekes cikksorozatot, amelyet »Lant és Haza« cim alatt az Adykérdésben régebben megkezdett. Nekem igen jól esett, hogy a nagynevű iró, akinek szavát annyi százezer olvasó lesi, helyeselte azt az álláspontot, melyet én már nyolc év előtt (sőt ennél is régebben) e kérdésben elfoglaltam, s reméllem, néki se lesz kellemetlen, ha ebből az alkalomból rámutatok egyik Írói erényére: a fenomenális emlékezőtehetségére, amelyről különben is híres. Piukovics József barátommal, aki a legműveltebb magyarok egyike és irodalmi problémák, művészeti irányok és könyvek iránt a legmelegebben érdeklődik, gyakran szoktam esztétikai csevegést folytatni, amelynek során sose veszünk öszsze, kapacitáljuk egymást s az Ízlésünket az egymásén csiszoljuk. Adyról is sokszor beszélgettünk már a nagyháboru előtt s alatt, s igen természetes, hogy a témát akkor se kerültük, amikor a háború lezajlott, az Ady halála bekövetkezett s halhatatlansága megkezdődött. 1919. elején történt, hogy egy hosszabb diskurzus után P. J. kívánságára e beszélgetés tartalmát Írásba foglaltam és levél formájában hozzája intéztem. Ezt a levelet olvasta egyszer Hegedűs Lóránt, aki régi és benső barátja Piukovicsnak, s most, hogy újból Adyról volt szó, idézett belőle. Maga a levél itt következik, s az olvasót, aki figyelmére méltatja, kérem, gondoljon arra, hogy azt majdnem egy évtized előtt Írtam. Ha nyitott ajtónak látszik, amit itt betörök, rá kell gondolni, hogy az akkor nagyon alaposan volt bezárva. A szerkesztőség úgy vélte, hogy miután Hegedűs Lóránt fölhívta a figyelmet rá, talán a Bácsmegyei Napló közönsége is szívesen olvassa. * Adyt újabban a forradalom költőjének szokták nevezni. E szótól nem kell megijedni. Valójában ő több ennél: maga a perszonifikált forradalom. # Ady előbb jött, mint a forradalom, s az eszmék revoltálásának ő nemcsak heroldja és beharangozója, de egyúttal — talán tudattalanul — irányítója is volt. A költők csakúgy, mint a próféták (s e kettő sokszor egyet jelent) rendesen előbb jönnek a saját idejöknél. Csupa »Bürger Derer, welche kommen werden.« A francia forradalmat is megelőzték és előkészítették Voltaire, Rousseau, az enciklopedisták és Beaumarchais, ök se tudták talán egész határvonalozással, hogy mely történéseknek a bejelentői, s a kortársaik se sejtették — a kortársak mindig rövidlátók! — hogy az »uj« írók mily vátozásokat jelentenek be nekik. Mikor a királyi színházban fölhangzott Beaumarchais Figarójának az arisztokratákhoz intézett szava: »Mit tettek Önök azon a fáradságon kívül, hogy megszülettek?« csak vajmi kevesen vették észre, hogy ez a hang: forradalmi. Az Ady hangjában is csak akkor vették észre a forradalmiságot, amikor ezt vádként hangoztathatták ellene. A jelentőségről, amelyet Adynak a forradalom szempontjából kell tulajdonítani, nyomozó tanulmányt lehetne és kellene, s fognak is Írni, ha a forradalmi események teljesen lezajlottak s a költő alakját egész plaszticitásában és klasszicitásában látja majd a közönség és a kritika. A világirodalomba valószinüleg éppen a forradalmi Ady fog bevonulni, mig a magyar nemzeti költészet történetében nyelvének az erejével és szépségével fog triumfáló helyet elfoglalni... Nem fóg senkit a trónjáról ledönteni, amitől némelyek félnek, sem Vörösmartyt, sem Aranyt sem Petőfit, de a szobra ott fog valahol helyet foglalni e hagyományos tisztelettel és kegyelettel övezett halhatatlanok közt. Ezt az állításomat néhány év előtt még tiszteletien merészségnek, Aranyék ellen elkövetett »királysértés«-nek tartották volna, — ma ki merem mondani anélkül, hogy blaszfémiának a vádjától tarthatnék. A költőt eszméi és a nyelve teszik naggyá. Ady gondolatai oly magasan szárnyalok, mint legnagyobb riválisaié, a kifejezésformája pedig — ez a saját külön Ady-nyelv — olyan pompás, szines, muzsikális és erővel teljes, hogy sem a régibb, sem az újabb Urában egyénibbet, eredetibbet nem találunk. Hogy egy ilyen szabású poéta — aki még^ amellett Byron és Shelley — módjára távol áll minden sablontól — nem találhatott a föllépése idejében általános elismerésre, s hogy — maga is militáns természet lévén — Irodalmi harcok homlokterébe került, azon nem lehet csodálkozni. Éppen mert rendkívüli és meglepő jelenség, azért talált ellenkezésre és azért tett szert ellenségekre. A maga utján haladó genie-t rendesen nem látják szívesen a kortársak. A lángész fejtörést (vagy legalább is irigy fejfájást) okoz nekik, amelyekkel vesződniük muszáj, — innen az ellenszenv és idegenkedés, amellyel a forradalmi költőt fogadták. Ahelyett, hogy örültek volna az uj és nagy értéknek, amelyet kaptak, szemére lobbantották s a híveivel azon veszekedtek, mért nem ir úgy mint Arany János. Holott bölcsen cselekedte, hogy nem a máskülönben nagyszerű Arany modorában s nem a tagadhatatlanul nagy nyelvmüvésznek a nyelvén dalolt, hanem a maga hangszerén, az Ady módján és az Ady nyelvén. Hidd meg: többet ér egy Arany és egy Ady, mint két Arany, még ha Ady sokkal kisebb érték volna is Aranynál. De hát kisebb-e egyáltalában? Amint Te helyesen jegyezted meg a diskurzusunk során: ne azt keressük két vagy több művésznagyságunkat emlegetve, hogy ki a nagyobb, de azt hogy egyenkint vagy együtt mennyivel gyarapítják a szellemi életünk gazdagságát. »Freut Euch, dass Ihr zwei solche Kerle habt’s!« — kiáltotta oda Goethe azoknak a smokkoknak, akik azon a problémán vitatkoztak, ő nagyobb-e vagy Schiller? örüljünk mi is, hogy Arany után olyan eredeti szellemű és ujformáju költőt olvashatunk, aminő Ady Eadre, és ne mérjük se rőffel, se sulymériékkel, hogy mekkora a különbség köztük. Bizonyos, hogy: nagy érték. Máskülönben nem tagadnák sokan anynyi szenvedéllyel, s néha gyűlölettel. Helyét az irodalomban s annak történetében éppen az fogja kijelölni, hogy ezt az értéket mekkorának fogják találni anélkül, hogy azt másokéhoz mérjék. Az Ady-pörnek ^vszer csak" vége lesz, az emfce°k lassankint megtanulnak az Ady nyelvén olvasni, s akkor nem polemizálni fognak e modern költő jelentőségéről, hanem örülni, hogy a nagy triász után támadt a magyarságnak egy e költőhéroszokhoz méltó szépzenéjü bűbájos dalnoka. Egyik jelszó, amelyet zászlójukra Írnak az ellene fenekedők: a magyarság jelszava. A korholói nem tartják jó magyarnak, mert az igazi poéta éleslátásával látja és ostorozza a fajtája hibáit, s a próféta távolbatekintésével megjósolja a szomorú népe szomorú sorsát. Ha azok a jó magyarok, akik csak dicsérni tudják a népük erényeit és hibáit, akkor ő: rossz magyar. Ám ezek a honffyak feledik, hogy az értékes magyarok (Széchenyitől Grünwald Béláig és Berzsenyitől Petőfiig) sose voltak megelégedve a fajtájuk haladásával s hogy ép az elégedetlenek kritikája keltette életre a lomhákban szunynyadó erőket. Adynak jobban fájhatott, hogy szidnia kellett a fajtáját s büntető szeretetének az ostorával kellett rásuhintani a léhákra és lustákra, mint amennyire a közelállóknak és korlátolt fölvilágosultságuaknak fájt, hogy Ady nem cirógatta lágy rigmusokkal a magyar hibákat. A kritikus nem érez soha oly mély fájdalmat, mint a költő, s mily nagy fájás lehetett az, amely az Ady Endre méltatlankodó versét dktálta. »Én nem vagyok magyar?!« Hiszen senki azabb nem volt... A másik kifogás, amelyet Ady ellen hallunk s a legtöbbször hallunk, az, hogy: érthetetlen. Megvallom, egyik-másik költeményét én se értem, de azt is megvallom, hogy ezeket is szépeknek találom. S tovább megyek a konfessziókban: némely verse, amelynek az értelmével nem vagyok tisztában, jobban tetszik nekem, mint olyik, amelyet értek. Azzal vigasztalom magam, hogy egy mélyszellemü magyar iró, Ignotus, a nagy megértő is igy van vele, aki azt irta egyszer a Fekete zongoráról: »Vigyen el az ördög, ha egy szót értek belőle, de huncut legyek, ha sok ily szép dolgot olvastam életemben.« Vele együtt hiszem, hogy a művészetben nem az értelem a legfontosabb, hanem a szépség. A Böcklin remekei közt is van nem egy, amelyet nem értünk (vagy az értelme fölött hajba kapunk), s e képeket mégis jobban kedveljük és szívesebben nézzük, mint sok-sok félre nem érthető, elég csinos, de gondolkodásra éppen nem kényszerítő vásznat. S a Szinyey-Merse Majdlis-a nem azért a kedvenc festményünk, mert értjük (ki tudja, értjük-e igazán?), hanem, mert gyönyörű. Beethoven nagy szimfóniáit, a Bach halhatatlan kompozícióit és Wagner erőteljes müveit vájjon értjük-e mindannyian, akik élvezzük? Bizony, nem. De gyönyörködünk bennük, mert érezzük, hogy szépek. A legátlátszóbb, a legkönnyebb megértésü irodalmi müvek és művészeti! termékek nem okvetlenül a legértékesebbek, s a homályosak nem mindig értéktelenek. Sőt a világirodalom igazán nagy alkotásai közt véletlenül (vagy törvényszerűen?) van nem egy, amelyet nehéz megérteni, amelyet csak a distingvált olvasó képes fölfogni, s amelynek érteményére nézve elágazók a vélemények: a Divina Commedia, a Faust (különösen a második része), az Ember Tragédiája, Hamlet. Bezzeg Sardou és Feuillet színmüveit mindenki érti, — de hol vannak már ezek a jó urak és ezek a rossz darabok? Az Ady Endre most meg nem értett lírája is gyönyörködtetni fogja az olvasókat akkor is, mikor ama máskülönben jóravaló poéta urak, akiket minden ujságelőfizető kapiskál, rég el lesznek felejtve. A jövő Adyé. Mert a jövendő idők eszméit énekli meg azon a nyelven, amelyet csak a jövő fog appreciálni. Most még aránylag kevesen méltányolják azt a zengzetes, ritmusos nyelvet, amelyben minden szónak egészen más helye van, mint ahogy megszoktuk. Ezekhez az uj szépségekhez, ezekhez a szóelhelyezésekhez.
