Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)

1927-06-05 / 154. szám

18 oldal.

BÁCSMBGTEI NAPLÓ

1927. junhis 5.

Őslakók-e a bácskai bunyevácok ás sokácok ?

Két érdekes cikk a Radics-párti „Dom“-ban

A vajdasági katholikus szlávság története még meglehetős homályos. A nagyobb történeti müvek alig emlékeznek meg a Duna és Tisza szögletében meghúzódó lakosság eredetéről. A napi irodalom erre vonatkozó termékeit pe dig a legtöbb esetben a politika külön szempont jai vezérlik nem mindig exakt következtetéseiknél. Ez az oka, hogy a vajdasági bunyevácok és sokácok eredetéről még ma is a legkülönfélébb és legellentétesebb verziók vannak forgalomban.

A zagrebi Radics-párti »Dom« legutóbbi számában most a vajdasági bunyevác-sokác dalárdák zagrebi fellépése alkalmával két cikk látott napvilágot, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik és uj megvilágításba állítja a vajdasági katholikus szlávok történetét. Minthogy a cikkek minden sorát leplezetlen párttenedncia kiséri, ez a körülmény feltétlenül a tudományos hűség rovására megy.

Az első cikk, amelyet Ispánovics Mátyás szuboticai tanító irt, a bunyevácokkal foglalkozik. Érdekesebb részeit itt közöljük:

»A Bácska északi és északnyugati részét, a Baranyát, valamint a dunamenti Bánátot bunyevácoknak és sokácoknak nevezett horvátok lakják. Centrumuk a fehér Szubotica, ahol hetvenezer bunyevác lakik. Nagyobb számban élnek még Szomborban és az úgynevezett bajai háromszögben, amely azonban sajnos, már nem képezi országunk alkatrészét, őseik Boszniából és Hercegovinából, a Buna folyó vidékéről kerültek ide és odavalók a likai és dalmáciai bunyevácok is. Már IV. Béla magyar király idejében (1242) vándoroltak ide kisebb csoportokban, tömegesen pedig a törökök betörése után. Mátyás király idejében sok bunyevác lakott már Baján, Szomborban és Bácson, kisebb telepeik pedig Budáig és Gyöngyösig is elhúzódtak. A magyar országgyűlés már 1563-ban emlékezik meg róluk és »katholikus rácok«-nak nevezi, 1561-ben pedig már Prcsics István nemességet kapott /. Ferdinánd királytól.

A török uralom idején VII. Orbán pápa Rendics Álba páter dubrovniki lelkészt 1625-ben szmederevói püspöknek nevezi ki és rábízta a Krassótól Temesvárig és a Tiszáig terjedő terület fölötti joghatóságot, ami azt bizonyítja, hogy még 1668 előtt, tehát a pravoszláv szerbeknek Csarnojevics Arzén pátriárka vezetése alatt való idetelepedése előtt is laktak »katholikus rácok« a Bánátban. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy Imbrisinovics Marin beogradi római katholikus püspök (1649-ben) feljegyzései szerint Beogradtól Budáig és Gyöngyösig' osztotta a bérmálás szentségét szláv katholikusok között, akkor világos, hogy a Vajdaság őslakói, a bunyevácok és sokácok katholikus horvátok voltak. Teljesen téves tehát az az állítás, hogy a bunyevácok és sokácok szerbek, akiket Mária Terézia téritett át a katholikus hitre.

Abban az időben magyarok úgyszólván egyáltalán nem laktak ezeken a vidékeken és csak később kezdtek tömegesen idevándorolni, amikor a horvátok termővé tették ezt a vidéket. Később a magyar kormány minden eszközzel magyarosítani próbált bennünket és sok nemesi család személyes érdekből be is hódolt nekik.«

Még érdekesebb a másik, a sokácokról szóló cikk, amelyet Kolar Matija szombori ügyvédjelölt irt. Ennek a legérdekesebb részei a következők:

»Az első történeti müvet mirólunk Anunovics Iván kalocsai püspök irta (1882), azután a szuboticai »Danica« kalendáriumban 1913-ban Csepelics Mirkó djakovói kanonok, a horvát történetírók közül legutóbb dr. Horvát Rudolf. Mindezek azt állítják — és ebben megegyeznek a szerb történetírókkal — hogy mi sokácok bevándorolt nép vagyunk. Én ezzel szemben azt állítom: a sokácok a Vajdaság őslakói. Ehhez a megállapításomhoz hosszas kutatás vezetett, amelyet Bácsmegye és

a kalocsai érsekség könyvtárában és irattárában folytattam. Az itt talált adatokat most rendezem és legközelebb ki is adom őke. Ezek az adatok azt mondják, hogy a vajdasági sokácok részei ugyanannak a szláv néptörzsnek, mely még a hunok, avarok és magyarok előtt uralta a Bácska és Baranya síkságát. A szlávok gyalogharcosok voltak, meg kellett huzódniok a lovas hunok és avarok előtt, visszavonultak a mocsaras vidékekre, ahová a lovasok nem követhették őket. Ennek bizonyítéka az is, hogy Noviszadtól i

Budapestig csak a mocsaras vidékeken tartották fenn magukat a sokác falvak. Itt húzódtak meg, talán terjeszkedtek is egy kissé és ekkor jött 1526- ban a mohácsi csata. Ezúttal a török lovasok üldözték őket, leöldösték a férfiakat, az asszonyokat és leányokat pedig háremeikbe cipelték.«

így szól főbb vonásaiban a két cikk, amelyek ellentmondanak eygmásnak és nem magyarázzák meg, hogy a »bunyevác« és »sokác« között mi a különbség, két különböző eredetű és különböző történetü nép vagy törzs-e vagy pedig egy nép vagy törzs két névvel. A vajdasági katholikus szlávok történetében ez a két cikk sem hoz világosságot.

Pupics Ottó

Az érettségi vizsgák szenvedéseiből

Szuboticának is »kedves« régi ismerőse képződik meg előttem ezekben a napokban, amikor gondterhelt diákokat látok a parkokban: úgy járnak szegények föl és alá, szinte egzotikus dolgokat igyekezve beverni a fejükbe, amit érettséginek hívnak s nem látnak meg semmit a tavaszból, amely pedig erősebb kell hogy legyen bennük, mint a természetben.

Éppen huszonegy esztendeje a történetnek s azt akarom benne elmondani, hogyan buktattam meg az akaratom, a szándékom ellenére Platz Bonifác tankerületi főigazgatót, a diákok rémét. Akkor égette az ügy a telkemet, de megenyhülök, ha az érettségik ostobaságára gondolok. Ma sem dőlt el, hogy szükség van-e rá, vagy sem? Pedig meg tehetne oldani a kérdést olyanformán, hogy ha a matúrán megbukik egy diák, tessék nyomban elcsapni azokat a tanárokat, akik idáig jelengették. Nem lehet valakinek a tudását egy-két kérdés véletlen sikeréhez, esélyéhez fűzni.

Egy tavaszi napon diákkal teli találom Szegeden a Somogyi-könyvtárt, gömbölyű, buksi fejek borultak a könyvekre, szorgalmasan jegyezgettek. Elgyönyörködtem bennük, a ragyogó fiatalságukban s azt mondom:

— Ejnye, vájjon mi után érdeklődnek mostanában a gyerekek?

Nézzük a kérőlapokat, szerepel azokon mindenféle szerző, kezdve Anonymustól Mindszenti Gedeonig, de az én Arany-imádó szivemet az örvendeztette meg a legjobban, hogy Arany Jánosnak majdnem minden kötete kézben volt.

— Szép, szép a modernség, hasznos is, mert haladni kell, azért tiszteletreméltó a kegyelet is, megbecsülése az értékes múltnak.

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy tavasz van, hát persze hogy persze, közelednek az érettségi vizsgák, készülni kell, ismételni, — micsoda matúra az, amelyikből hiányzik Arany János?

Hetek múltak, eszembe se jutott a dolog, egy délelőtt azonban találkozom Platz főigazgatóval Lázár György polgármesternél. Nem aprólékoskodás, ki fog tűnni, mennyire fontos körülmény, hogy pontosan negyed tizenegy óra volt. Szives érintkezési viszonyban éltünk mindig, néha majd megölt a rám erőszakolt kedvességével, a papok túlzásával beleavatkozott a családi életembe is, —• jönnek hát az obiigát kérdések, ki hogy van otthon, az én agyamban azonban táncolnak a gondolatok, öszekapcsolódnak, mert hogy sosincsenek tétlenül s hirtelen azt kérdem:

— Voltak-e az idei érettségi vizsgákon szép Arany János-dolgozatok?

Platz, a jégember, megmerevedik, az ajaka keskeny lesz, mint a papirszelet.

— Sok az iskolám, a délvidéki intézetekből be sem érkeztek. Becskerek, Baja is hátra van. Mit is kérdezett? Hogy Arany János? Nem emlékszem a tételekre, de valószinü, hogy Arany is szerepel köztük.

Búcsúzunk, elválunk s nem telik húsz percbe, lélekszakadva rohan hozzám Kárpáthy Károly, az állami főgimnázium

igazgatója.

— Ki árulta el neked az érettségi tételünket?

Csak bámultam rá,

— Fogalmam sincs róla, hogy mit csináltok, mikor érettségiztek.

— Ma, éppen ma van az Írásbeli. Magyarból. Arany János a tétel. Az első érettségink. Az idén nyolc éves az intézet. Szörnyű botrány. Platz épp az imént megjelent az iskolában s mivel te elárultad előtte magad, hogy ismered a tételt, felfüggesztette a vizsgát. Nagyon kértek, mondd meg, ki súgta be neked, honnan tudod?

Majd leszédültem a székemről.

— Hol van Platz.

— Hazament, dühöng.

Rohantam hozzá.

— Főigazgató ur, nem csak a becsületes ember mondja eskü alatt, hanem a jó katholikus gyónja a papjának, hogy végzetes félreértés, véletlen az egész. Nekem a tételt sem közvetve, sem közvetlenül senki el nem árulta, nem tudok róla semmit.

Magyarázom is nyomban az egészet. Nincs olyan érettségi, amelyikben ne kapna helyet Arany. A legközönségesebb újságírói spuriusz az egész, nem is virtus ilyesmit kitalálni, annyira egyszerit Micsoda dolgokat érez meg a jő riporter, ahol mások nagyképűen tapogatóznak, kombinálnak s százszor elmennek hamis utakon a lényeg mellett! Az a legbolondabb benne, hogy épp ma találkoztunk, amikor a fiuk a témát írták. Holnap már nem volna olyan súlya.

— Kérem, mondja rettentő hidegen Platz, (náthát tehetett kapni kánikulában is, amikor felrakta magára a bádogarcot) kérem, a tétel el van árulva.

— Uram, kaptam fel a fejemet, én nem szoktam a becsületszavamat hangoztatni. Ha azonban egyszer kimondom, abban élő ember nem kételkedhetik.

Platz láthatott valamit a tekintetemben, amiből könnyű testi sértés származik a temperamentumom alapján, ha nem pappal állok szemben, — egy fokkal lejebb szállt.

— Én magát úri embernek ismerem és ebből következik az a rosszul magyarázott gavalléria, hogy védi az árulót. Ez lehet szép dolog, de nem tesz vele senkinek sem. szolgálatot.

— Ugyan, kérem, undorodtam mindig a komédiáktól. Épp az a bajom az életben, hogy azt mondom, amit érzek. Ha és farizeuskodni tudnék, hol tennék már! De végtelenül nagy jót méltóztatik tenni, ha a fiuknak nem történik kellemetlenségük. Végtére is, mikor találkoztunk. Igaz-e, hogy egynegyed tizenegykor?

— Akkor.

— Kérem alásan, egynegyed tizenegy órakor már nem lehet titok az a tétel, amit nyolckor bontottak fel.

De ő makacskodik tovább.

— Fődirektor ur, mondom akkor, engem föltétlenül bánt, hogy rajtam keresztül, a tisztességes szándékom ellenére, igazságtalanság történik a gyerekekkel, de én tisztelem és féltem önt is. Emlékezzék csak vissza, mennyire meghurcolták a lapok a fődirektor urat tavaly, mikor Szabadkán (akkor még igy hivták), öngyilkos lett egy diák, amiért megbuktatta.

— Ha egyszer nem felelt meg...

— Az más kérdés, a közhangulat ilyenkor mindig a gyöngébb mellé szegődik, főleg ha az áldozat is. Matúrák idején

nagyon érzékeny a sajtó, az idén is fdhánytorgatnak mindent.

— Nem kell a sajtó tudomására hozná

az esetet.

— Hogy is ne! Mi itt homokba dugjuk a fejünket, aztán nem történik semmi. Legalább azt hiszik. A hátunk mögött pedig vágtat az élet.

— Nem tehetek semmit, felelte most már jégheggyé merevedve Platz.

— Mi veszteség éri a diákokat?

— Nem vesztenek semmit. Meghatározott napon uj tételt kapnak.

— Helyes. Ezeket a tételeket csak a főigazgató ur ismeri, én azonban most leírok árom nevet, kuvertába zárom, lepecsételjük és aláírjuk mind a ketten, hogy ki ne cserélődjék, ön elteszi és csak az újabb Írásbeli napján bontjuk fel. Megpróbálom, hogy eltalálom-e még egyszer a témát. De érzem, hogy közte tesz a háromnak.

Leírtam egy papirszeletre: Pázmány Péter, Széchenyi, Vörösmarty, — aztán elzártuk kuvertába, aláírtuk. Egy hét múlva elfogom az uccán:

— Szabad érdeklődnöm, mit kaptak fel a fiuk?

— Pázmányt.

— Tessék felbontani a kuvertát! Uram, nem kell ehhez a sablónhoz olyan sok ész! Csodáltam volna, hogy papember kihagyja Pázmány Pétert.

A lapbotrány csakugyan nem maradt el, nagyon kellemetleneket Írtak róla a fővárosi sajtóban. Azt, amit előre láttam és megjósoltam. Ezért viszont a halála napjáig azt hitte, hogy én Írtam a támadásokat. Főleg a Pesti Hírlapban kezdte ki egy ma is élő kitűnő humorista, akit nagyon meginstáltam, hogy ne bántsa.

— Az ilyen ember , mondta jelesünk,

akinek kész humoreszk a neve, ne kergesse halálba a diákokat, hanem huzata össze magát.

Nem értem el többet, mint hogy Platzot nyomban nyugdíjazták. De nekem nem tudott megbocsátani s abban a hiszemben halt meg, hogy áruló volt a tanári karban. Isten látja a telkemet, hogy tévedett a hegyes, ideges, szimatoló orr«.,

öreg riporter

:tinta

Anyanyelv

Ma egy érdekes, sokat hányódott és tapasztalt úrral jöttem össze. Az mesélte ezt a históriát:

Fiatalkoromban tizenkét évet töltöttem Argentínában. Aránylag nem is kellett sokat küszködnöm. Buenos-Aires tündérváros, az emberek kedvesek, lovaginak, jók. Csak egyetlen dologgal tusakodtam keményen: a nyelvvel. Fél év alatt valahogy gagyogtam spanyolul, a másik félév alatt már beszéltem, társalogtam is. Gyakran azonban bizonytalanságot éreztem. Még mindig az agyammal beszéltem, nem az ösztönömmel. A következő évben határozottan önállóságra tettem szert. Voltak kitűnő napjaim, mikor minden úgy ment, mint a karikacsapás, de bizony akadt baljós, rossz napom is. Ezt elpanaszoátam barátaimnak. Azzal vigasztaltak, hogy csak akkor tudok majd tökéletesen, ha spanyoilul álmodom is. Azért a harmadik évben ez is megtörtént. Képzeljék, spanyolul álmodtam. Roppant örültem. Folyékonyan irtam-olvastam, leveleztem. Egy kereskedelmi cég alkalmazott jó fizetéssel. Anyanyelvem ködbe veszett. Ha olykor kezem ügyébe esett egy hazai újság, átlapoztam, a földre ejtettem. Magyar ismerősöm egy sem volt. Csak spanyolokkal érintkeztem. Buenos-Airesi nőt vettem feleségül. Tetötől-talpig spanyol lettem. így múlt el tizenkét esztendő. A sors úgy hozta magával, hogy háboiru előtt haza kellett jönnöm. Hajóra szálltam. Ebben a pillanatban elfogott valami tétova izgalom. Visszafelé végigéltem azt a tusát, melyet itten vívtam. Vájjon mit fogok beszélni az otthoniakkal azon a nyelven, melyre édesanyám tanított? Még nem mertem véglegezni, hogy mit felejtettem, mit nem. Amint európai földre léptem, izgalmam növekedett. Ausztriában itt-ott már hal-