Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-29 / 147. szám
1927. május 29. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldaL Öröm az élet, Rádión egymaga mos! Bölcs Kató élvezi az életéti Nem kínlódik rumplival, dörzsöléssel, — Radionra bízza a mosást. Az helyette elvégzi a munkát! Egymaga, Rádión? Igen! Csakis igy mossatok: »Radiont hideg vízben feloldani! Az előzőleg beáztatott szennyest az oldatba tenni, — 20 percig kifőzni, — öblögetni!« A fehérnemű tiszta, vakítóan fehér lesz! Dörzsölés és rumplizás: haszontalan munka és vesződség! Tönkre teszi úgy a fehérneműt, mint a kezeket! Vagy tán: megszépít? Rádión oxigén által fehérít! Szavaltoltan mentes chlor és egyéb ártalmas vegyszerektől. Kíméli a ruhát! REGÉNY AZ ÁLMOK VÁROSA IRTA: CURT J. BRAUN (20) KINTORNA <aa— — Kérem rendőrfőkapitány ur, beszélhetnék azzal a csirkefogóval, aki az éjjel betört hpzzárn? — Mit akar tőle? — Kiváncsi vagyok rá, hogy tudott bejutni a lakásba úgy, hogy a feleségem föl sem ébredt. * Az alkalmazottak idegesen beszélgetnek a cégnél történt sikkasztásról. — Most hogy fogjuk a főnök urnák tapintatosan megmondani, hogy a pénztáros megszökött? — Talán a Gelb mondja meg... az dadog. A szuboticai autóbuszon az egyik utas odafordul a kalauzhoz: — Mondja, kalauz ur, ez a kocsi mindég ilyen nagyon ráz? — Nem — feleli a kalauz — csak menetközben. * A kávéház örök bohémje összeveszett jótevőjével, aki rossz napjaiban annyiszor kisegítette pénzzavarából. Pletykákat terjesztett róla és ezért jótevője kérdőre vonta s a végén kijelentette: — Rám ne számíts többé! Ezentúl szóba sem állok veled! A hűtlen barát .sértődötten hallgatta. — Ve'em beszélsz igy? Velem, aki mindig jó voltam hozzád? En velem, aki az utolsó dinárodat is megosztottam veled?! # A kis caslád izgalmas órákat élt át. Az örvendetes eseményre való várakozás nehéz és kinteljes óráit. Editke a nagymama felé fordulva sóhajtva mondja: — Szegény mama! Mennyit szenved! Látod, nagymamám, nektek könnyű volt! .Titeket még a gólya hozott! Az eddig közölt folytatások rövid tartalma: Heywoldt és Bendor. az »Álmok városá«-nak alapítói Helmer feltalálótól aiánlatot kapnak a nap energiáiét kihasználó találmány értékesítésére. Heywoldtot. a ki Bendor feleségének. Irának szerelmese, éjszaka meggyilkolják. Fia, Werner, aki Amrikából érkezett haza, ismét összebarátkozik gyerekkori pajtásával. Renával. Bendor leányával. Néhány nap múlva ismeretlen tettes kirabolja a pénztárépületet. Ira. Bendor felesége eltűnik és Helmer talália meg az épülő csillagászati toronyba zárva. Aztán váratlanul egész tisztán és érthetően a következőket mondotta Ira Bendor: ő gyilkolta meg Oregon Heywoldtot. * Alf Helmer felkapta a fejét. Arca megdöbbenést fejezett ki. — ő? . . . Jaques Bendor? Ira heroikusán bólintott: — Igen, ő ... Es én vagyok az oka . . . Mély csönd volt. Az asszony szemei könyörgőn néztek Helmerre: beszélj! . . mondj csak egy szót is! Alf Helmer azonban képtelen volt most beszélni. Gondolat nélkül. szó nélkül meredt maga elé. Nem tudta, mit mondhatna. Végre akadozva megszólalt: — ... Es . . . hogyan, történt? Ira Bendor a halántékát szorította. — Nem tudom — felelte gyengén — nem tudok semmit... gyűlölte... már évek óta . . . féltékeny volt rá . . Mégsem bit:Lm volna soha... Voltak emberei, akik pénzért mindenre vállalkoztak . . . Kikémlelte Gregor Heywoldt levelezését, mert azt hit-e, hogy levelezünk egymással . . . Egy nap aztán hozzám jött ... és én mindent tudtam • ■ • Úgy jött, mint a győztes . . . mintha diadalmaskodott volna a másikon... mint egy győztes hadvezér ... Gyűlölte Gregor Heywoldtot, mert erősebb volt nála ... és most ö jött, mint az erősebbik . . . Kiáltani akartam ... embereket hívni segítségül . . s de magával cipelt . . . Első ízben történt, hogy nem tudtam védekezni ellene . . . Mély karikáktól árnyékolt szemekkel nézett Helmerre: — Ezért vagyok fogva... Minden nap és minden éjszaka idejön... de bezárkóztam ... ide nem fog többé bejönni . . . Azóta az ajtó előtt leteszi az élelmet számomra és várja, hogy mikor nyitom ki az ajtót, hogy aztán rámrontson ... Megőrült... olyan, mint egy ámokfutó... Alf Hellmer hallgatott. Tehetetlennek érezte magát. Ira Bendor megingott. A férfi odugrott, a karjával támogatta és vissza akarta vezetni a divánhoz. De az asszony elhárította és csukott szemekkel támaszkodott a falhoz. Egy idő múlva megkérdezte, anélkül, hogy Helmerre nézett volna: — Most mindent elmondtam ... Mit akar csinálni? Helmer gondolkodva nézett maga elé: — Mit akar ön? Ki akar innen szabadulni? —■ Nem tudom .. — mondotta, majd felkiáltott: — Hát nem látja, hogy nem tudok gondolkodni? ... Vigyen magával, vagy értesítse a rendőrséget, hogy az szabadítson ki és mondjon el mindent, a mit tőlem hallott... Akkor aztán majd kihallgatnak... meg fognak gyötörni... Mióta vagyok tulajdonkénen itt? ... — Kilenc napja. — Kilenc napja... nem aludtam egy percet sem ... azt hiszi lehet itt aludni? ... Hiszen már gondolkodni sem tudok ... Adjon valami tanácsot . . . mit tegyek? Alf Helmer felegyenesedett. Egészen lassan az asszonyhoz jött és fejét két keze közé vette. Ira megremegett. Tekintetük csodálkozva és lenyűgözően méliyedt egymásba. — Ira asszony — mondotta a férfi egész halkan — maga beteg... Most egyáltalán nem kezdhetünk semmit, mert a szabad levegőn az első lépésnél összeesne ... Ön kilenc napon keresztül gondolkodott és gyötrődött... bizonyosan nagyon fáradt... Most mindent elmondott nekem és tudja, hogy bennem mindenkor barátra és támogatóra talál u • i Most elmegyek ... és ön ma aludni fog, holnap pedig újból eljövök... Az asszony ajkai remegtek. — Nem tudok aludni... — mondotta dacosan. Alf Helmer mozdulatlan maradt. — Tud aludni és fog aludni! Holnar újra itt leszek. Könyörögve nézett rá: ' — Biztosan eljön? — Egész biztosan számíthat rám! Allf Helmer mosolygott: Ira úgy aludt, mint egy gyermek. Várt, amig kezét kiszabadíthatta az asszony szorításából, anélkül, hogy ezzel felébressze, azután eltávozott. VI. Eredménytelen szöktetési kísérlet Másnap reggel Werner Heywoldt már korán a központi intézőség irodáihoz hajtatott. Útközben ahhoz a hosszú üvegcsarnokhoz ért, amelyben Alf Helmer dolgozott. Megállította az autót és besietett. Egy szeplős, orrcsiptetős asszisztens jött eléje és mint Helmer »munkatársa« mutatkozott be. Ez az ember nem tudott semmiről. Elmondta, hogy Helmer máskor már nagyon korán szokott bejárni a műhelybe és maga is csodálkozik, hogy ma még nincs itt. De minden percben várják. A lakását nem tudják felhívni, mert sajnos nem tudják, hogy mi a telefonszáma, sőt a pontos lakáscímét sem ismerik. Ez különös ugyan, de Helmer nagyon zárkózott életet él, nincsenek barátai és különben is máskor egész nap itt található . . . Werner Heywoldt megköszönte az információt és menni akart. Figyelmessé lett azonban néhány készülékre. Különös, fantasztikus konstrukcióikkal volt tele az egész helyiség, részint modellekkel, részint már kész gépekkel. Érdeklődött irántuk. A kis asszisztens vállat vont: végtelenül sajnálja — mondotta — de senkivel, a világon senkivel sem szabad erről beszélnie. Még Heywoldt úrral sem Es különben — hogy teljesen őszirka legyen — maga sem ért túl sokat az, egészhe^. Helmer csak bizonyos részletmunkák elvégzésére szerződtette, amelyekhez intelligens munkaerőre volt szüksége. A fontosabb szereléseket maga Helmer végzi, aki talán Heywoldt ki-, vánságára szívesen fog magyarázattad szolgálni. .(Folyt kövj.
