Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-22 / 140. szám
8 82 ZEZ nap ragyogásában. lyok huhogtak az ágakon, fénylő szemük rémeáen csillogott. A kis fiú félénken lekuporodott a földre. — Te csúnya, csúnya erdő. Mit akarsz tőlem? Haza akarok menni. Csak még egyszer otthon lehessek, nem nézek többet rátok, ti csúnya nagy fák. Erre megrázták magukat a nagy fák, törzsükön ott vigyorgott, nevetett az arcuk a Ids fiú felé. Ccupa-csupa élőlény lett az erdő. megelevenedtek a fák. Egyik öreg volt, nagy szakállal, másik fiatal, nevető, voltak egész kicsi gyerek fák is. De mind nevettek, susogtak, gúnyosan zizegtek és hosszú ágkezeiket nyújtogatták feléje. És arcuk volt, mint az embereknek, nagy, fénylő szemekkel. A gombák is megelevenedtek, elkezdtek forogni és a nagy baglyok huhogtak, a denevérek visongtak és ők is táncoltak, repdestek a levegőben. Jó Istenkém, ki segít meg engem, ki vezet haza? Az egész erdő az ellenségem. 0 aranyszárnyu madárka, miért is jöttem utánad? Miért is akartalak megfogni és haza vinni? Csak még egyszer haza kerüljek, ígérem, hogy soha többé nem foglak bántani, megkergetni. Jó leszek a kis madárkákhoz, nem bántom a fészküket. Jaj, aranymadár, csak segítsél haza! És ebben a percben nagy fényesség, ragyogó? között ott repdesett a feje felett az aranytollu madárka és megvilágította az utat a süni, borzasztó sötét erdőben. A kis fiú utána sietett ahogyan csak fájó lábacskái bírták. Sokáig, nagyon sokáig mentek előre a zugó, susogó erdőn át. De Pétiké most már em félt. Az aranymadár ott repült előtte és ő csak azt figyelte boldogan, há’ásan. És ahogy hajnalodott, odaértek az erdőkerülő kis házához. A szegény ember ott ült a küszöbön kifáradva, szomorúan, mert egész éjjel hiába kereste a kis fiát. Pétiké sirva és boldogan szaladt a karjai közé, forró könnyek között ígérte, hogy soha többé nem bántja a jó kis madarakat. Az aranymadár pedig ott ült egy nagy fa legmagasabb ágán és gyönyörűen énekelt, mintha csak elbúcsúzni akart volna Petikétől. Azután egyszerre csak felszállóit és eltűnt a felkeld látott semmit. Valami madárka énekelhet, — gondolta Pétiké és nem birva kíváncsiságával, felállott és pár lépést előre ment És csakugyan. Az egyik magas, nagylombu fán ült egy kis madárka és énekelt. Kicsi fejét oldalra hajtotta, tollai felborzolódtak és ezek a tollak ragyogtak, tündököltek, mint az arany. Pétiké felkiáltott a meglepetéstől, mire a madárka megrettent és elrepült egy másik fára. — Aranymadár, aranymadár, meg kell, hogy fogjalak! — kiáltott a kis fiú és a fák közé szaladt. De a kis madár beljebb és beljebb repült. Aranyos szárnyai ragyogtak a napfényben és amerre szállt, aranyos fényben bólintgattak a virágok és a fák feléje. És a kis madár csak repdesett fáról-fára. beljebb és beljebb az erdőbe. Nagy fák összeborultak és hűvös, sötétes volt már az erdő. Esti szél keringett a fák között, de a kis fiú most már haragosan, vadul szaladt az aranytollu madárka után. Egy-egy percre megállóit, körülnézett, látta, hogy a napsugár már csak a legmagasabb fák koronáját simogatja, de ökölbe szorította a kezét és Csak rohant megint a madár után. Most már semmiképen sem akart nélküle hazamenni. Mit is mondana az édes atyjának, hol volt ilyen sokáig, de majd odaadja az aranytollu madárkát, eladják a tolláit és gazdagok lesznek örökre. Meg kell a madarat fogni Szaladt, szaladt, lábait feltörték a kavicsok, a szúrós ágak ruháját is megszaggatták. És egyre jobban sötétedett, már csak tapogatódzva ment előre. Nem látott semmi mást, csak a fénylő, ragyogó, repülő madárkát. De egyszerre elbotlott egy nagy kőbe és mire felkelt, körülnézett, csak egy nagy sötétség vette körül, az aranyos madárka elszállt, eltűnt. Pétiké megborzongott, megdöbbent, pár lépést tett előre, de újra megbotlott és leült a harmatos fűre. Sötét, éjjel volt és nem látott semmit, semmit. Csak pár nagytörzsü fa állt mellette és borzasztó sürü, sötét bokrok. Kinyújtotta kezét a kis fiú, de rémülten kapta vissza. Nagy, szürke gombák álltak a fák aljában. A másik oldalra nyúlt. Valamii meleg, borzalmas állathoz ért, ami gyorsan beszaladt a bokrok közé. Jaj, talán egy medve, vagy egy nyulacska talán. De olyan sötét volt már hogy nem látott semmit. És most elkezdett sinrí Pétiké. De az erdő gúnyosan zúgott. Susogtak a fák, a bokrok hajladoztak. Állatok mászkáltak a fűben és a kis fiúhoz értek. — Hol vagytok pillék, szitakötők, madárkák? Soha többé nem bántlak titeket, csak segítsetek rajtam. De nagy, csúnya denevérek röpködtek a fák között. Bagírjatok e<*y rövid kis mesét f n ői a képről és küldjétek el á" i alá is bácsinak, aki a legjobbat le lógja közö ni a Habostori ában. e fa Ä qíflSWIESYEl vasárnapi InqynnmaHáltlele äutioUca, 1927. mágus 22. 21 OSTWA O 42?«^ J? gtermekekreic sss®« Ernyő alatt három pajtás összefog. Záporeső őkelméken la nem fog, Kacagnak is midannyian alóla Hogy nem ázik szép ruhájuk agyoma.-a 240
