Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-08 / 117. szám
so z 'f.' — Hát csakugyan, helyesen következtettem — mondta Orrondi bácsi: — A dolog úgy van — mentegetődztek a kis molnárok, — hogy annak a sok árunak, amit fel kellene dolgoznunk, vagyis hát apróra őrölve lekiildenünk Gyomor bácsihoz, itt marad közöttünk a hulladéka. — Ej, hát miért nem tisztogatjátok el? — kérdezte Or- • rondi bácsi. — Nem tudjuk egyedül — panaszkodtak a kis molnárok és őröltek, őröltek nagy iparkodással, de a nyugtalan Nyelv- Náci fogta és leküldte az egész rakományt Gyomor bácsihoz. — Jaj, ne még! — kiáltották ijedten a kis molnárok — még nem vagyunk készen munkánkkal. — Nem várhatok, sok a dolgom! — kiáltotta Nyelv Náci és a félig megrágott, vagyis megőrölt ételt leküldte a konyhába, azaz a gyomorba, sajnos meg volt neki az a rossz szokása, hogy mindig nagyon elhamarkodta a dolgokat és nem volt különösen megfontolt, mert ha az lett volna, több időt engedett volna a kis molnároknak munkájuk elvégzésére. — Mi az, mi az? — kiabálta lentről a szakács, Gyomor bácsi — meg vagytok bolondulva, hogy akkora falatokat kiildtök le nekem. Hogyan tartsam rendben ilyen módon a ház egészségét? — Nem tehetünk róla — panaszkodtak a kis molnárok — mi igazán megteszünk minden tőlünk telhetőt. Lassan, lassan a kis molnárok mindjobban elhanyagolták munkájukat és mindkevesebbet és kevesebbet tudtak eleget tenni kötelezettségüknek. Egy éjjel aztán heves fájdalmat éreztek, oly annyira, hogy felkeltették Ideg Ida kisasszonyt, a telefonközpont kezelőjét, aki azonnal jelentést tett Agyvelő néninek. Szörnyű éjszaka volt ez! A kis molnárok sírtak és zokogtak a fájdalomtól. Az egész házat felzavarta lármájuk s a telefon hol ide, hol oda csengetett segítségért, — de senki sem tudta a kis molnárok fájdalmát enyhíteni. Másnap reggel aztán azt mondta Agy velő néni: — Elmegyünk a fogorvoshoz, az ilyen bajokra ő ért orvoslást. Kézenfogta a kis molnárokat és elment velük a fogorvoshoz, aki miután megvizsgálta őket, alaposan csóválta a fejét: Varazstükör Apátlan-anyátlan árva volt szegény. A többi gyerekek mindig csak gúnyolták, mert nemcsak szegény, de csúnya is volt Madár Pista. Apró feje, hosszú lába, lompos karja egészen olyan volt. akár egy gólyának. Egy éjszaka világgá ment, hogy szerencsét próbáljon. Ment mendegélt, egyszer csak nagy sikoltozást hall s látja, hogy egy öregasszony éktelenül sikolkodik. — Mi a baj anyámasszony? — kérdezte ijedten. — Jaj, lelkem, értem jött a fekete boszorkány, érzem a szagát a levegőben. Farkasbőrbe bujt, úgy követi a nyomomat. Madár Pista kimerqsztette a szemét, hát látja is ám. hogy csakugyan arra jön a sötétben valami farkasféle, Madár Pista azt gondolta, ha ez a vénasszony segített rajta ismeretlenül, ő Se hagyhatja el most a veszedelemben. — Ne félj, öreganyám! — súgta oda a sipitozó öregnek — mindjárt elintézem én a dolgát! Azzal felragadott a földről egy hatalmas fütyköst és kiállt a farkas elébe. A fütykös lesújtott és egyenesen fejen találta a fekete boszorkányt. Elterült a földön nyikkanás nélkül. De hálálkodott ám az öregasszony: — No, édes fiam, — mondotta, — nem is tudod, kivel tettél jót? Én vagyok a tündérkirályné dédanyja! Huszonötezer esztendeje élek a világon, hát egy kicsit megöregedtem. Meg is hálálom a szívességedet. Ide nézz! Ezzel elővett egy sípot, aranykeretes kils tükröt. — Ez a bűvös sip. Ebbe belefujsz, ha bajban vagy. E2 meg a varázstükör. Ezeket adom neked ajándékba. — S köd előtte, köd utána, már el is tűnt, mintha ott se lett volna... Ment, hát a fiú tovább, magával vitte tarisznyájában a varázstükröt. Egyszer aztán egy ragyogó palota elé ért, aminek az ablakán egy szépséges leány nézett ki. —‘Ki ez a gyönyörű kisasszony? — kérdezte Madár Pista. Ez a gyémánlkírály leánya, — felelt az őr a palota kapujában. — Egy. életem, egy halálom, ez lesz a feleségem. — ,Az ugyan nem — csóválta meg fejét, a kapuőr. —Mert meg aki a királykisasszonyt feleségül akarta venni, mind levágta a Vaskirály fia. A Gyémáníkirály lánya meg örül neki. 108 T r y. reszketve szólt: »Ne haragudjon kedves iNenétti, azért indultunk. hogy megkeressük szép testvéremet, az Alkonyatot. Ne haragudjon, hanem engedjen tovább utunkon!« »Szerencséd, hogy nettednek szólítottál s azért meg is engedem, hogy tovább menjetek, de csak úgy, ha nem ilyen urasan, felhő-kocsin utaztok, hanem ha úgy vándoroltok tovább, mint a közönséges földi emberek.« Azzal leszáltak a földre. Az Éjszaka pedig kajánul vigyorgott utánuk. Amint tovább vándorolnak, egyszerre csak elérnek egy rengeteg nagy várkasté'y elé. Sok-sok Pici ‘tornya, zászlója, szélkakasa volt, körülötte szelek tombolva száguldoztak, benne is zúgott, süvöltött minden. Veszett gyorsasággal forgott az egész vár a kacsalábon s még veszettebb gyorsasággal forogtak, csikorogtak a szélkakasok rajta. A szellő ösmerliette a kastélyt. »Jártam itt már valaha — mondta — s akármi legyek, ha ez nem nagybátyám, a Vihar száztornyu kas- 1 télya«. Bekopogtatok, bekéredzettek és mert szívesen látta őkét a kastély gazdája, meg is pihentek. Hajnalnak persze megint első kérdése volt: »Nem láttad Vihar bátyám szép testvéremet, az Alkonyatot?« De láttam én, mondta a Vihar s meg is mondom, hol találsz reá: menjetek csak mindig Észak feé, három napi járóföldre innen van a Villám réztornyu kastélya, az ő határában ér lé- a szivárvány a földre, ha a szivárvány hidjátt átkeltek, biztosán megtaláljá ok Alkonyatot. Csak az a baj, tette hozzá tűnődve, hogy a szivárvány hídjára nem léphet senki, akinek a- lába már földet ért. A Hajnal öröme megint bura változott, de azért azt mondta a szellőnek: »Jössz-e velem tovább is hűséges szolgám, mert én mégis csak megpróbálkozom.« Akkor menjünk — mondta a szellő — mert én meg el nem hagylak szépséges szép Asszonyom. Azzal elbúcsúztak Vihar bátyjától és utnak eredtek. Mentek, mentek, rengeteg földet bejártak, inig meglátták messzir röl a Villám gomolygó fekete felhőkből épített réztornyu várát. Ablak, ajtó. kapu nem volt a váron, a falakon jött, ment, bujt ki, bujt be szakadatlanul éktelen csattogással,, süvöltéssel a kastély gazdája, a Villám. Egyszerre eléjök ugrott a Villám és rájuk csattant nagy mérgesen: »Mit kerestek it't?« Előadta szegény Hajnal a kívánságát, hogy átszeretne menni a szivárvány hidján, hogy találkozzon testvérével, az Alkonyattal. »Jó, — mondta .v Végre aztán nagynehezen mégis csak eltávoztak a szállodából. Csakhogy mielőtt a szálloda kapuján kilépték volna, ott állott az előcsarnokban a portás, a szobalány, a pincér, a szolga és még egy csomó személyzet. Valamennyi a kezét tartotta a nemzetes ur felé. — Milyen barátságosan búcsúznak ezek tőlem, — gondolta a nemzetes ur és sorra kezel fogott velük. Csudálkozott azonban, hogy azok a kézfogás után megint csak nyújtogatták a kezüket. — Ezek alighanem akarnak valamit, mordizomadta, —■ gondolta a nemzetes ur és meg is kérdezte az egyiktől: — Borra\alót kérünk. — felelte az kurtán. — Fiaim. — szólt a nemzetes ur oktatólag hozzájuk, — ne igyanak soha életükben bort, mert attól be lehet rúgni. Részegségben pedig sok galibát lehet csinálni. Tudom ezt magamról. Azért hát nem is adok maguknak borravalót, nehogy valami rosszat csináljanak. 206 195
