Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-08 / 117. szám
fOZ Muncurkót. mert az ki akart ugrani a kupé ablakából, hogy a labdájáért szaladjon. A vonat megindult és a nemzetes ur a síró Muncurkónak megígérte, hogy postán hozat neki uj futballabdát. Aztán meg akartak győződni róla, hogy mi mindent felejtettek a városban a Muncurkó labdáján kívül. Kinyitották valamennyi kofferjukat és megállapították, hogy a labdán kívül csak a szappant felejtették el magukkal hozni. — Remek, — ujbngott Muncürkó, — legalább nem kell mosakodni! — Kérem a jegyeket, — szólt a kalauz, benyitva a fülkébe. A nemzetes ur benyúlt a mellényzsebbe és odaadta a két iegyet. A kalauz nézte a jegyeket, aztán kijelentette: — Nem jó! — Miért nem volna jó, — méltatlankodott a nemzetes ur, — hiszen mára kértem a jegyeket, még pedig két első osztályút. Válaszolta a kalauz: — A jegyek mára szólnak és első osztályúak is, * e nem a vasútra, hanem a színházba. — Hogy lehet ez? Hiszen a jegyirodában vásároltuk azokat a szálloda mellett. — Persze a jegyirodában, — nevetett a kalauz, — a színházi jegyirodában. Aztán bejelentette, hogy a nemzetes urnák nemcsak a jegyek árát kell megfizetni, hanem büntetést is. A nemzetes ur azt válaszolta, hogy fizessen a kisasszony, aki rossz jegyeket adott neki. Ezen aztán összevesztek. Jött egy kis állomás. Ä dühös kalauz a nemzetes urat és Muncurkót kitessékelte a vonatból mely mindjárt tovább ment. A holmijukat egyenkint dobálta utánuk. Fél napig tartott, mig a sínek melletti mindent Összeszed-» tek, mert a be nem csukott kofferekből szánaszét szóródötti minden. Mikor mindenük együtt volt már, a peerages. míŰa hében csak ennyit mondott* • ~ *&^m&**TM*& •— MordizomadtaTi V I .•* — Hát kérem, itt nagy mulasztás történt — mondta végre is. — Tudtam, tudtam! — kottyantotta közbe Orrondi bácsi — én voltam a legelső, aki tudomást szereztem róla. A fogorvos ügyet se vetett rá, hanem folytatta. — Erjedésbe és romlásba induló dolgok őrlésével tetszik foglalkozni, vagyis hát ételnemüekkeí, ugy-e? ' A kis molnárok csak bólogattak. — Nos, bát ezek az anyagok lerakodtak itt, romlásba indultak és erős fájdalmat okoztak. ■— Szegény apróságok! — szólt a jószivii Gyomor bácsi. — Pedig hát önmaguk az okozói — mondta kérlelhetetlenül a fogorvos — mert megtűrték a piszkot, ahelyett, hogy tisztogatták volna. —- De mi azt nem tudjuk egyedül — nyafogták a kis molnárok. — Hát nincsenek szolgálóitok? — kérdezte a fogorvos. *-» Oh, igen, kettő is. Kéz Kati és Kéz Kitty nagyon szolgálatkészek. — Hát azok miért nem tisztogattak nálatok? g, — Mi szívesen megtesszük, csak tessék megmondani, l“;yan? — mondta készségesen Kitty és Kati. — Nos hát — szólt a fogorvos —.minden egyes őrlés végeztével kínáljatok fel egy pohár vizet a kis molnároknak, hogy a feldolgozott anyag hulladékát kiöblögessék... — Igenis .... Aztán vegyetek valami jófajta fogkefét, hintsétek meg fogporral és dörzsöljétek meg alaposan vele a kis molnárokat. — Szívesen.-— Akkor aztán meglátjátok, sohase lee^ többé baj, Nem lesz több fájdalom. Vidámság fog uralkodni az egész házban! Agyvelő nénitől — Gyomor bácsiig mindenki meg lesz elégedve,-—Köszönöm a jó tanácsot — mondta Agyvelő néni boldogan — és Ígérem, hogy mindenben megfogadom a ió doktor ur tanácsát. Úgy is lett. A kis molnárok tovább őröltek, de a hü szolgák, Kéz Kitty és Kéz Kati pontosan az utasítások szerint végezték a takarítást, hogy csak úgy ragyogott*ott minden. Hát erre valamennyien feldühödtek. És olyan mérgesek lettek, mint a pulykák. Azt kiabálták a nemzetes ur után, hogy piszkos disznó. Morgó nemzetes ur visszatekintett és méltatlankodva szólt: — No, ebbe a szállodába se teszem be többé a lábamat, ahol a szmélyzet ilyen goromba. Amint a vasút felé igyekeztek, egyszerro csak láttak egy boltot ezzel a felírással: — Jegyeladás. — Ez jó, — szólt a nemzetes ur Muncurkóhoz, — hogy itt vehetjük meg a jegyeinket, legalább nem kell a vasúti jegypénztárnál tolakodni. Morgó uram belépett a boltba és igy szólt: — Kérek két jegyet. *— Mára? — kérdezte a pénztáros kisasszony. — Persze, hogy mára, — válaszolta a nemzetes ur. Milyet? — Első osztályt. A kisasszony adott két jegyet és azokért százhúsz dinárt, fizetett a nemzetes ur. Aztán felültek egy fiákerre és kihajtattak az állomásra, ahová már előre elküldték a csomagokat. Mikor a fiákerból kiszállottak., a nemzetes ur húsz dinárt adott a kocsisnak. A kocsis ezt keveseiíe és mérgesen kiabált: — Hát szamár vagyok én, hogy önöket húsz dinárért behozzam az állomásra? A Muncurkó nevetett: — A kocsiba ló van fogva, a bakon szamár ül és az utasok medvék, egész állatsereglet. A nemzetes ur nem nevetett, hanem haragosan adott a •kocsisnak még tiz dinárt. Aztán hivott egy hordárt és megparancsolta, hogy a csomagokat, melyekkel a londiner az állomás előtt várt, vigye egy első osztályú fülkébe. Kényelmesen uraskodtak a nemzetes urék az első osztályban. A nemzetes ur rágyújtott egy finom szivarra és várta a vonat indulását. Már trombitált a vonatvezető, mikor Muncurkó rémülten felkiáltott: —T— Jaj, a szállodában felejtettem a futballabdámat! Szerencse volt, hogy a nemzetes ur galléron ragadta 190 ■m *.»•# a A hajnal és az alkonyat Két szép lánya volt az öreg napkirálynak, Hajnal meg az Alkonyat. Szépek voltak mind a ketten, szépek és kedvesek. Ha aranyhajukat kiterítették az égen, örültek az emberek, összecsapták a kezüket és azt mondták: »jaj de szép«. Nagyon szerették egymást a testvérek, mindig együtt sétáltak, játszottak, csillagvirágot szedtek az égi mezőkön. Egyszer amint éppen nagyban hancuroztak egy fodros fehér felhőn, sikongtak, kacagtak, nem alhatott tőlük a csúf, fekete boszorkány, az éjszaka. Nagyon megharagudott a két szép napleányra és megátkozta őket, hogy többé ne lehessenek együtt, ha az Alkonyat jön, tűnjön el a Hajnal, ha a Hajnal jön, távozzon az Alkonyat. Úgy is volt ezután, hosszú időkön át. Lement a nap, jött az Alkonyat, kiterítette aranyos haját az égen, megmutatta rózsás arcát az embereknek és testvérére, a Hajnalra gondolva, kit oly régen nem látott, könnyezőit. »Milyen szép Alkonyat«, mondták az emberek és milyen harmatos a fű. Kitűnt az Alkonyat, jött a csúf boszorkány, az Éj és ha csak ő távozott, 'tűnhetett föl a keleti égen a bűbájos Hajnal. Tartott ez időtlen időkig, hogy nem látták egymást a nap-leányok busák voltak mind a ketten s ha akármelyikük megjelent az égen, harmatos lett könnyüktől a föld. Megunta a sok but, bánatot még látni is a Hajnal .hűséges szolgája, a Szellő, azt mondta hát egyszer úrnőjének: Szép asszonyom, ne busul.i már tovább, inkább keljünk vándorútra, keressük meg testvéredet, az Alkonyatot. ÖrijH > Hajnal az utazásnak, még tapsolt is rózsás kis kezével, örömében. Elindultak. Mentek, mentek, sok földet bejártak, mig egyszer csak egy nagy fekete kastély állott előttük. Fekete volt a fala, fekete a teteje, a fák körülötte, az ablakokban sem látszott világosság és a nagy kapu előtt egy rengeteg nagy kutya bóbiskolt. Bóbiskolt ám, de csak addig, mig a Szellő egy lehelete nem éhte nagy lompos fejét. Erre fölugrott és kegyetlen ugatásba fogott. »Hau-u, hau-u, hau-u.« A harmadik ugatásra csörömpölve tárult ki egy ablak és kis csillaglámpával a kezében megjelent benne az Éjszaka, a csúf boszorkány. Megijedt a Hajnal, de még jobban a Szellő és éppen futásra akarták venni a dolgot, mikor éies hangján rájuk kiáltott a boszorkány; »Megálljqtok!« Mit volt mit tenniök, megállották és a Hajnal 205
