Bácsmegyei Napló, 1927. május (28. évfolyam, 110-149. szám)
1927-05-08 / 117. szám
1927. május 8. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal. Fi regényhős kilép a tettek mezejére Szlovenszkóban egy magyar írót véresre vertek a regényalakjai. A regényhősök tettlegességre vetemedtek. Az irodalmi indiszkréciót — mert a közönség annak tekinti az »életből merített eseteket« — nem most torolták meg először bottal. A regényalak már a középkorban is a legveszedelmesebb és legkellemetlenebb jelensége vök a litteraturának, nem is szólva az izgága riport-hősökről, akik késsel vagy sajtóperrel támadnak a viselt dolgaikat szellőztető újságíróra. A legtöbb iró vértanúja a saját környezetének. Nekem van egy tehetséges, fiatal barátom, aki csak azért nem lesz világhírű, mert nincs bátorsága papírra vetni a családja életét, amely egyenesen hajmeresztő. Ezerféle érzékenységre kell tekintettel lenni. Egyszer egy tréfás cikkben ezt a kitételt használtam: »olyan ostoba teremtés, mint egy koflós.« Másnap felmondott a háziasszonyom, aki leányát édes csibémnek becézte és mivel a kotlós is egy szárnyas, a cikkemet személyes sértésnek tekintette. Csak nemrégiben történt Beogradban, hogy a Kostana cimü népszínmű szerzőjénél megjelent egy hasonnevű cigányasszony és kártérítést követelt az Írótól, aki róla mintázta a színdarabban szereplő cigányleány figuráját. A feldühödött hősnőt csak úgy lehetett lecsillapítani, hogy a beogradi Nemzeti Színház élőadta a népszínművet és a tiszta bevételt a cigányasszonynak ajándékozták. A vén satrafa még igy is túlontúl nagylelkűnek hitte magát az íróval szemben, aki »az ö bőrén« szerzett népszerűséget. Indiszkréció e irodalmi formában a nyilvánosság elé vinni felebarátunkat? Azt hiszem igen. Azt hiszem nem. Mindig a regénytől függ, hogy verést érdemel-e érte az írója. Ha rossz az a regény, akkor pedig egyenesen az irodalomnak tesz felbecsülhetetlen szolgálatot a magáról megfeledkezett regényhős, amikor, teszem fel —- hat lövést ad le revolveréből a szerzőre. Mert hat golyó közül egy néha mégis talál és toliforgatásra képtelenné teszi a költőt, hogy a konkurencia boldogan sóhajt fel: — Untauglich. Hogy milyen nehéz a helyzete a mai nyomasztó gazdasági viszonyok között egy ambiciózus fiatal írónak, arra a legjobb példa én vagyok. Nem szerénytelenségből, de kénytelenségböl állitom ide magamat, hogy legalább ez esetben megspóroljak egy inzultust, ami az Illető részéről érne ezért a diffamáló történetért. Van egy novellám, amelyben a sihedcr diáklány beleszeret a tanárjába. A prof. visszautasítja a bakfis érzelmeit, mert fél az elsőséggel járó törvényes felelősségtől. Erre a leányzó, hogy dűlőre vigye a dolgot, bevallja az imádott profnak, hogy ö már nem az, akinek gondolják stb. stb. A prof. erre megkönynyebbülten enged az erőszaknak. Másfél óra múlva azonban kinos meglepetéssel konstatálja, hogy a szerelmes tanítvány nem mondott igazat. A legjobb akarat ellenére is övé lett a pálma. . * Másnap megjelent nálam egy tornatanár, de mielőtt lelőtt volna, faggatni kezdett: — Hogy tudta meg az esetet? — Kérem, nekem fogalmam sincs róla. hogy megtörtént-e. Én elvből nem Írok igaz históriákat. Itt egy fatális véletlenről lehet szó. A tanár visszadugta iszákjába a flóberpuskát és közös elhatározással megfogalmaztunk egy helyreigazítást, amely szerint a novellabeli csábitó tulajdonképpen mérnök és csak azért írtam tanárnak, hogy igy eltereljem róla a közfigyelmet. * A temperamentumos délvidéki mérmindjárt a torkomon Kezdte. — Várjon! — reszkíroztam meg az utolsó lehelletemet és közös elhatározással egy kis hirt fogalmaztunk meg, amely szerint a novella igazi hőse nem mérnök, hanem szürszabó, stb. stb. * — Jöjjön csak a mi uccánkba! — üvöltöttek a szürszabók testületileg és élesre fent ollókkal kényszeritettek a helyreigazításra, amely szerint a novella főhőse nem szürszabó, hanem pék. * A pékek legázoltak, mint egy rongyot. * A tűzoltók legázoltak, mint egy rongyot * Ez a büntető expedíció hasonlított a Hagada-beli gödölye katasztrófájához. Aztán végre eszembe jutott a mentőötlet. »Novellám hősei még 1848 nyarán hősi halállal múltak ki a segesvári ütközetben« — nyilatkoztam a reggeli lapban. És délután a városháza előtt hasba* lőtt egv csizmás galambtenyésztö, mert a boldogult nagymamájának emlékét dúltam fel szennyes toliammal Tsin. Gyors-karrierek Irta: Baedeker — Az emlékezések könyvéből -Abban az időben, amikor Magyarországon állandó volt a kormányválság s az emberekből majdnem olyan könnyen I lehetett márul-holnapra miniszter, mint I most Jugoszláviában, egy téli napon az esti órákban ott ültünk mind a négyen a Tokio-kávéház egy tarka márványasz* j tálánál s természetesen arról csevegtünk, j hogy meddig tart még a krízis és mikor lesz végre perfekt a kabinet, amelynek összeállításán gőzerővel dolgozik a kor, mányalakitással megbízott miniszterel; nők. I E kifejezés alatt: mind a négyen, a következők értendők: 1. Madarass Károly, köz- és váltóügyvéd, tehetséges kriminalista, akinek néhány bűntetőjogtani értekezése már megjelent egy jogi szaklapban. A cikkek, sajnos, nem keltették azt a feltűnést, amelyet a tárgyuknál fogva megérdemeltek — a vasúti sinck rongálásával kapcsolatos vétségekről szóltak —, mert a lap jogászkörökben csak igen kevéssé volt elterjedve. 2. Vered Cézár, biztositó-intézeti vczértttkár. Szintén jeles publicista, aki igen érdekes tanulmányokban (amelyeknek stílusa a fontosabb helyeken Chateaubriand-! maagslatokra emelkedik) szokta fejtegetni az állatbiztosítás előnyeit. Ezek az essay-k — mint a szerzőiük mondja, s ő csak tudhatja — olyan érdekfeszitők, mint a Monte Christo gróf regénye vagy egy izgalmas detektivtörténet és én megígértem neki, hogy ha egyszer Jól viselem magam s e viselkedést ajándékra érdemesnek tartom, megjutalmazom magam azzal, hogy elolvasom őket. 3. Csatár Béni, vasúti főfelügyelő, aki az összes európai vasutak díjszabásait el tudja fújni, ha éifél után bárhány órakor egyenesen ebhői a célból rázzák föl az álmából. Persze ő is iró. — tariíaügyi belletrista. A Café Tokio egy bizonyos asztalsora egészen irodalmi jellegű helyiség, ahová csak olyan vendégeket engednek he. akik valamelyes összeköttetésben állanak a litteraturával. 4. Hogy a negyedik ur nem igen lehetett más, mint az önök alázatos szolgája, azt az elmés olvasó már minden bizonynyal kitalálta. Mert ha ennyi találékonyság sincs benne, akkor ne újságot olvasson, hanem ezópusi meséket, amelyeknek a végén megkapja mindjárt a tanulságot is. Hogy iró vagyok-e (helyesebben: voltam-e akkor?), egész határozottsággal nem merem állítani, de tagadni se ... Az Íróságom mellett szól, hogy nap-nap után látogathattam a Tokio-kávéház ama rayon-ját, ahol az irodalom székelt. (Budapesten ez elég kvalifikáció volt akkoron, — itt minálunk nem volna elég bizonyíték, itt még szükséges hozzá egy levelezőlap az állandóan alakulni akaró irodalmi társaság alapítóitól, amelyben felszólítják az embert — aki ezáltal Íróvá lendül föl — hogy lépjen be a társaságba.) ...A Tokio-ban ültünk hát mind a négyen, akik esztendők óta ott szoktunk újságot olvasni, adomázni, pletykázni, politizálni (no, ez a kettő jóformán egyugyanaz) és nőkről beszélgetni. Ott ültünk, jól megférünk egymással s nem is sejtettük, hogy e kedélyes összejöveteleknek immár lőttek, s hogy a sorsnak annyiszor 'megénekelt szeszélye villámként csapva le közénk, különböző vágányokra fogja terelni eggyéforrott lelkeinket (Ez csak irodalmi mondat volt! — ugy-e?) S a sors szeszélye — vagy, talán a keze volt az? — megtette ezt velüru. Alig csevegtünk ezen a históriai estéit néhány percig, midőn egy formaruhás szolga lépett a cigarettafüsttel fölszentelt kulturcsarnokba, s az ügyvédnek levelet nyújtott át, amely átkozottul hivatalos és amellett ijesztően előkelő formájú volt. Károly felbontja a borítékot, egy pillantást vet az aláírásra, elpirul (egy ügyvéd, aki pirul!) s elismerése jeléül bankjegyet csúsztat a hirnök markába. Ennek távoztával Károly megszólalt: — Tudjátok, ki volt ez? ? ? ? (Három kérdőjelet rajzoltam ide, mert mind a hárman kérdőleg néztünk rá.) — A kormánypárti klub szolgája, — felelte Madarass. — M ! (Most meg három felkiáltójelet alkalmaztam. mert mind a hárman csodálkoztunk.) Elébünk tolta az írást, mely a kabinetalakítással megbízott miniszterelnöknek sajátkezű, bár igen rövid, episztolája volt. Se több. se kevesebb nem foglaltatott benne, csak az, hogy ma este kilenc órakor beszélni kíván vele a kormánypárti klubban. — Elolvastátok figyelmesen? — kérdezte Károty. — Hogyne? — feleltem. — És pedig anélkül, hogy az elmebeli tehetségeinket különösen meg kellett volna erőltetnünk. Nincs az a Dante- vagy Shakespearekommentátor, aki egyebet tudna kimagyarázni belőle, mint hogy őexcellenciája egy óra múlva eszmét akar cserélni veled. Lehet, hogy a hangom elárult valamit abból a tudat alatt lappangó irigységből, amely a legkevésbbé irigy termeszeiéi emberben is föltárnád, ha a miniszterelnök nem az ö, hanem a barátja véleményére kiváncsi. Lehet. S a barátom ezt alighanem észrevette, mert szinte leckéztetöleg folytatta: — Ha igazán gondosan olvastátok, a diplomatikus fogalmazásában megfigyelhettetek bizonyos finom, nagyonfinom árnyalatot. A kegyelmes ur nem mondja, hogy »fogadni óhajt«, hanem arról értesít, hogy »beszélni kíván« velem, ami azt jelenti — — Nos, mit jelenthet? — kérdezte belőlünk az érdeklődéssel párosult sárga irigység. — Csak jót jelenthet. Nem a véleményemet kéri majd a helyzetről, mert akkor úgy szólna az írás, hogy »fogadni óhajt«, hanem meg fog kínálni az igazságügyi tárcával. Ezt jelenti az a kifejezési formula, hogy: beszélni akar velem. Boldog bizakodással mondta ezt, s már megjelent az arcán az a bizonyos protektori vonás, amely sokatigéröleg szokott lenézni és lemosolyogni azokra, akikkel az efféle ur barátkozik. Cézár ellenben tagadólag rázta a lejét. — Nem hiszem, — mondta. — Éz ellenkezne az ősrégi hagyománnyal, amely szerint a politikusok sohase kapják azt a resszortot, amelyhez értenek. (S ezért nevezik őket szakminisztereknek.) A jogügyekhez mégis csak konyitasz valamicskét, sin- és talpfajogász vagy, s ez nagy akadály... Valószínűbb, hogy a pénzügyet bízzák rád. — Nem, nem, — tiltakozott a miniszterjelölt. — Szó se lehet róla. Az a tárca már egy kúriai tanácselnöké... De most Isten veletek! Nemsoká!3"kilenc óra. Fölhúzta a télikabátját — inindanvnyian segítettünk neki — és kifelé indult, a klub és a hatalom (elé... — Eijössz-e holnap? — kérdeztük. — Az a mai tanácskozástól függ. Ha valahogy kineveznek — Ezt már elmenöben válaszolta, s a mondatát a fantáziánk és a gyakorlati eszünk egészítette ki. — Igaz, — sóhajtotta Csatár Béni. — Miniszterek nem járnak kávéházba... ... Alig hagyott el bennünket tekintetes és legfeljebb nagyságos Madarass Károly ur. aki néhány óra múlva talán már mint excellenciás fog lefeküdni, egy olyan férfiú közeledett felénk, aki nem tartozott a Tokio irodalmi szakosztályának a látogatói közé, Reitmüller Nándor, egyike a székesfőváros leggazdagabb — vagy mint börzei körökben mondták: legsúlyosabb — financbáróinak (Ezeket a iól, szituált urakat hihetőleg azért nevezik igy, mert épp oly kevéssé bárók, mint fonancok.) Nem volt iró, de finanszírozott egy pénzügyi szaklapot, amely igen sokba került a banknak, amely azt kiadta és majdnem annyit hozott őneki, aki a bankot és a lapot irányította. Vered Cézárt kereste. Átültek a szomszéd asztalhoz s mintegy húsz percig tanácskoztak. Jobbára a »báró« beszélt, s úgy látszik, kellemes hirt közölhetett Cézárral, mert ez palástolhatatlan örömmel hallgatta, s a beszélgetés befejezése után sugárzó arccal telepedett hozzánk vissza. — Mit akar tőled ez az eleven Wertheim-kassza? — kíváncsiskodtunk. — Hízelgő ajánlatot tett, — felelte Cézár. — Az »Egyesült Fővárosi Bankmint Részvénytársaság« vezérigazgatójából földmivelésügyi miniszter lett, s most engem szemeltek ki az utódjául. Reitmüller ur ott az igazgatóság elnöke. Az állást elfogadtam. Gratuláltunk neki. — S mennyi a fizetés? Bizonyára mesés! — kérdeztük s feleltük. Cézár a homlokára ütött. — Tyü, az áldóját! Ezt bizony élfelejtettem megkérdezni! Sietek utána. Még tán utolérem... Fölkapta bundáját s olyan gyors iramban loholt az igazgatósági elnök ur után, hogy ez a sietség talán nem is illett ahhoz a komoly pozícióhoz, amelyet a közgazdasági életben holnaptól fogva elfoglal, s a méltósághoz, amellyel azt be kell töltenie. Csak ketten maradtunk: a vasúti mérnök meg én, s mert volt miről csevegnünk (két barátunknak bámulatosan gyors karlerjef, valamivel tovább maradtunk együtt, mint máskor. Éppen indulni készültünk, amikor újból megjelent a pártkor ugyanazon dignitáriusa, aki a kormányelnök levelét hozta. Amint megpillantottam — minek tagadjam? — hevesen kezdett dobogni a szívem. A miniszterelnök mindig nyájas udvariassággal viszonozta a köszöntésemet, s nem lehetetlen, hogy tudta is, kinek a kalapemelésére reagál ilyen barátságosan. (Már négyszer vagy ötször bemutattak neki banketteken és a klubban.) Olyan viszonyban voltam hát vele, amely remélni engedte, hogy a levél, amelyet a khibszolga kezében láttam, nekem szól, s hogy a kultuszminiszteri tárcával kínálnak meg benne. Ehhez a szakmához mindig nagy kedvem volt, s ha az állásra engem neveznek ki, akkor.— De még nem tartunk ott, s igy bolond volnék, ha elárulnám a programmomat.. Fájdalom, ma este nem volt szerencsém. A levél nem a kormányelnöktől jött s nem nekem szólt. Károly küldte s Bénihez volt adresszálva. A szövege itt következik: Kedves barátom, váratlan fordulat. Nem kínáltak meg sem az igazságügyi, sem a pénzügyi tárcával. A kereskedelmit lőcsölték rám. Elfogadtam, — arra a közmondásra hallgatva, hogy akinek hivatalt juttat a Sors, annak ád a jó Isten észt is hozzá, s arra a másikra, amely igy szól: aki a kicsit nem becsüli, a nagyobbat nem érdemli. S különben is, az ember, iöleg ha karriert akar csinálni, ne legyen válogatós. Kissé haboztam, látszólag és tisztesség okából. Hangoztattam, hogy ez nem az igazi szakmám, de itt a klubban mindenki azzal nyugtatott meg, hogy az efféle jelentéktelen körülmény eddigelé még