Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-24 / 111. szám

!

18. oldal.

BACSMEGYE1 NAPLÓ

1927, április 24.

újból diadalittasan, s boldogabbnak érezte magát, mint akkor, mikor a Karfunkel és Kondor-cég csődjét kapta. Az pedig nagy csőd volt, irigylése tárgya minden irigylőnek...

A barátainak nem is szólt. Gondolta, majd bámulnak, ha egy szép napon cikket látnak tőle ebben az előkelő lapban, s akkor belátják, mily balul ítélkeztek róla! Hogy’ fogják magúkat szégyelni! Egyelőre megtáviratozta a törökvári szerkesztőnek, hogy a lap vasárnapi tárcaírója ezentúl dolgozótársa lesz a Magyar Szellem cimü napilapnak is, ami a Személyi Hírek közt garmond-betükkel, tipográfiailag jól kiemelve, mielőbb közlendő.

Aztán magához vett egy csomó kéziratot, autóba ült és szelleme kincseit a redakcióba vitte, ahol mosolyogtak, mikor a tárcaírói dicsőségét reklámozó névjegyét az asztalra tette. A legbelső szobába, a főszerkesztő szentélyébe utasították, s ott is igy mutatkozott be:

— Péterfi Iván, a Törökvár és Vidéke vasárnapi tárcaírója.

— Hogyan? Ügyvéd ur szépirodalommal is foglalkozik? — kérdezte a lapvezér csodálkozva.

— Igen, már évek óta.

— Természetesen, — felelte a lap nagyura. — Ezt korán kezdik az emberek, s keresztül kell menni rajta, mint a bárányhimlőn.

— Novellákat és egyéb tárcákat írok, — magyarázta Iván, — és éleklialok az irodalomért.

— Szép. szép, — mondta kissé szórakozottan amaz. — Ezt nem is tudtam. De nem baj, ez a hajlandósága semmiesetre se lesz akadálya annak, hogy lapunknak más természetű szolgálatokat tegyen és másirányit közleményeket írjon.

— Másirányu közleményeket? — csodálkozott Iván. — Nem a szépirodalmi munkásságomra van szükség?

— Ilyfajta tevékenységéről, kedves ügyvéd ur, sose hallottunk. De a minap a bíróságnál véletlenül jelen voltam egy allegátájánál; s abban kiváló jogi tudást s az argumentumok igen elmés csoportosítását találtam. Sokszor eszembe jutott, hogy Írhatna nekünk is olykor egy-egy érdekes jogtudományi cikket...

Ivánt mintha fejbe vágták volna. A diadalból vereség lett... S a főszerkesztő könyörtelenül folytatta:

— Május elsejétől kezdve kéthetenként jogtudományos mellékletet adunk, amelynek vezetője... ur lesz (megnevezett egy nagyon kitűnő juristát), vele tessék majd megállapodni arra nézve, hogy miről írjon. Akár mindjárt az első számba, — tette hozzá udvariasan.

S mivelhogy Iván még mindig hallgatott, megkérdezte tőle:

— Hajlandó lesz cikkeket írni nekünk?

— Hogyne? hogyne? — hebegte Iván.

S zavarában, csalódottságában ezekkel a szavakkal adta a beleegyezését:

— Haj leszek landó.

A főszerkesztő — vén routinier — megértette ezt a halandzsanyelvet, s barátságosan búcsúzott:

—A többit tehát kegyeskedjék a jogtudományi melléklet érdemes szerkesztőjével intézni el, aki a honorárium ügyében is tájékoztatni fogja.

... Iván nem ment el oda. ahová küldték. Nem érdekelte a Mawar Szellem jogtudományi melléklapja, sem a honorárium, amelyet ott kaphatott volna. A barátainak se dicsekedett el a diadalával. Tovább Írja vasárnapi tárcáit a négyszázötven példányban megjelenő törökvári újságba és viszi ingyen az irpbarátai pőréit a budapesti és pestvidéki bíróságoknál ...

Gyermek- ős babakocsik

nagy választékban mélyen leszállított árban.

Hem'er bútorüzlete, Novisadon

Pista, látod-e?

Irta: 8z. Szl^ethy Vilmos

Tíz esztendeje lesz egy hét múlva, hogy meghalt Tömörkény István s azóta sem bírom tudomásul venni, hogy nincs már. Úgy vagyok vele, mint a legkedvesebb véreimmel, a szintén elmúltakkal, akikkel éjiéli órán gyakran beszélek, aztán kakasszóra hazamennek, hogy megint várjam őket látogatóra s tűnődjek, hogy miért nem Írnak olyan régóta?

Tömörkény nekem valósággal szivbéli esetem, különös emberi élményem, aki napról-napra nő és már óriássá fejlődött. Nem akarok róla irodalmi tanulmányt Írni, nagy könyv tudná csak kifejteni mindazt, ami benne volt, a csodálatosnak tetsző stílusát, mondatfüzéseit, a levegőjét, — mindazt, amit föl lehetett találni az egyéniségében is. Nem volt ebben az emberben egy mákszemnyi póz sem, a civalkodást ép igy ismerte. Rosszat senkiről nem mondott, más magándolgaival nem törődött. Tiszta volt az egész élete, mint ő maga, sikamlós tréfát a jelenlétében a világért sem ejtettünk volna ki. A társaságban a legközvetlenebb ember, csupa kedély, aki komoly munkájának végeztével este szeret jó bor mellett eltréfálkozni, sőt »fürge mókus« is lesz, ha úgy kívánja a hangulat s a kis vendéglő külön szobájában eltáncolja a jópálost barátai örömére, meg a magáéra.

Ha látja valaki ilyen vidáman, mindenesetre nagyképü, pózos ember, — az is megszereti a közvetlenségéért, mert az embert látja benne s nem a szobrot akit már életükben megfaragnak sokan önmagukról.

— Akinek nem tetszik, ne adja hozzám a lányát! — mondogatta olyankor amikor véleményét valamely ügyben kifejezte és vésnivaló rossz volt az ellentmondás, vagy az a meghökkenés, amely csak kivételes szakvéleményeket tisztel.

Hivatalos érintkezésben egy kissé komor volt. Sem az oktalan diskurálást* sem a feltartóztatást nem szerette a »pagodában« (akiben a városi múzeumot nevezte). Ez hivatal, a hivatali dolgokat pedig kellő komolysággal kell intézni. Azonban nem csodálkozott semmin, legföljebb a vendéglátó házigazdájára szólt rá szelid szemrehányó hangon, valamely dallamos alcentnssal:

— Letörne a kezed, ha dütenél egy pohár bort?

Életfilozófiája? Van egy benső, meg egy külső. A belső a legteljesebb kötelességteljesités, imádata a családjának, a legjobb feleségnek, a komoly Lász-fiunak, meg a Cinnadraíta néven becézett Pöszének. Rabszolga-munkát vállalt napilapnál, rongyos garasokért, hogy az a pénzt egyenesen az újságíró nyugdíj alapba vándoroljon elsején. Mennyi elfecsérelt szellem, energia, arany garas, amiért semmi se jár most az általános leromlásban! Az írásra nem a pénz sarkalta, soha javítást nem kért, nem tudta magát adminisztrálni s csak véletlen belátások emelték fel a honoráriumát akkor is a felére annak, amit a fazéknál ülő élelmesek, de sokkal kisebb tehetségek, fejtek ki a kiadókból.

A család volt minden gondja s néha, mulatozás közben, ok nélkül elérzékcnyedett, úgy suttogta rajongással az asszonya nevét.

— Emma, édes Emmám!

Mire gondolt vájjon ilyenkor? Sejtette-e, hogy nem lesz hosszú életű s magára marad a kis céromság? Fölérkezni ilyesmiben máshoz sem lehet, hogyan lehetett volna épen őhozzá? De a cinizmus, a tréfa alól is kiérzett akárhányszor a mélyenjáró gondolat.

— Úri ember csak ötv?n évig él, aztán megbiz egy hordárt, hogy az éljen helyén tovább napidijért.

Tréfa, persze hogy tréfa ez, ki gondolná, hogy mélyebb értelme van, mikor nyomban jön utána a folytatása.

— Mikor pedig viszik az embert kifelé a temetőbe, a Halálhoz címzett kocsma előtt megáll a gyászmenet. Ott a halott leszáll a kocsiról, bemegy és megiszik egy féllityit egy szódával, aztán viteti magát tovább a temetői tetthelyre.

Szegény ember maradt mindig, de sosem bántotta a szegénysége. Néha megemlítette, hogy az édesapja vendéglős volt s a hajdani székálló legénye, az udvarosa, az eszcájgpucolója mind dúsgazdagok lettek, immár előkelő patríciusok, nagy üzemek tulajdonosai, csak épen nekik nem maradt semmijük.

— Héj, a jóreggelét emberek, igy is

jól van! ,

Kóbor Tamás egyszer nagyon szerette volna látni. Akkor már különleges értéke volt Tömörkény a magyar irodalomnak, mig őt magát nem ismerte a fővárosban más, mint aki lejött látogatóba Szegedre. Ha volt is Budapesten hivatalos dolga, azt röptében elintézte, aztán keresett egy alkalmatos kis kocsmát, abba magát belevette a vonat indulásáig.

Mondom, Kóbor egyszer kiváncsi volt reá és azért jött le Szegedre, hogy megismerje. A Tisza kávéházban volt ebéd után a találkozásuk, igen ritka kivétel, mert Tömörkényt kötéllel sem lehetett kávébázba csalni. De most elment és ültek hallgatagon egymással szemközt. Tömörkény a borát szopogatta és sodorta egymásután cigarettáit, Kóbor beleburkolódzott trabukkója füstjébe.

Izgatottan lestük, mit beszél ez a két éles elme, melyikük szólal meg előbb, micsoda érdekes irodalmi vitát hallunk itt mingyárt! Vagy jó félóra múlva csakugyan megszólalt Tömörkény:

— Mondja, Kóbor ur, sütteti a haját, vagy a természettől ilyen göndör az?

— A természettől, felelte Kóbor.

Kevesen tisztelték úgy Tömörkényt,

mint Jászai Mari, aki egy időben azért járt le szívesen Szegedre vendégszerepelni, hogy nagyrabecsüít vendége lehessen a Tömörkény-háznak. Először is kezet csókolt Pistánknak, aztán alig tudott enni, mert mindig róla beszélt az intim kis társaságnak, felszínre hozva olyan értékeit, amiket mi talán a közeliét elfogódottságában nem véttünk észre.

— Jól van már Nagyasszony, szemérineskedétt Tömörkény, de az a libapecsenye se kutya.

Jászai Mari,'kezében a libacombbal, szavalt tovább és szinte hadonászott. Annyira ment az elragadtatása, hogy nem tiltotta el a házigazdát a bortól, sőt eltűrte a cigarettafüstöt is. De véget kellett vetni a dicsérő szónak.

— Majd megmutatom az erdő rengetegeit a Nagyasszonynak, ahol a felségsértő bujdosott.

Kimentünk az udvarra, annak legfelső sarkában nyújtogatta a nyakát a napfény felé néhány fa.

— Tetszik látni, ez a rengeteg adott menedéket a felségsértőnek*

Amit viszont úgy kell érteni, hogy itt kvaterkázott sokat Kalmár Antal, az egzaltált életű, nagy értékű publicista, akinek Ferenc József miatt gyűlt meg a baja a törvénnyel.

Az udvarát magas kőfal választotta el a szerb templom udvarától, az idő járását ennek a tornyáról lehetett megfigyelni, sőt észrevevén a harangozót, nem mulasztotta el, hogy fel ne adja neki a szót.

— Kako szi goszope?

— Takoje lagáno!

Nem tudom eldönteni, melyik Írásai a szebbek: amelyikben a tanyai magyart gloriíikálja, vagy legalább is mentegeti a ravaszság vádja alól. vagy a boszniai dolgai, ahol ugyan csak magyar katonákról ir, akik »az Aftovácon« töltötték régi esztendeiket. Spanyolviaszkországnak nevezte a birodalmat, ezernyi szinéböl, hangulatából soha ki nem fogyott, elég volt egy szó, hogy újabb emlékek áradjanak ki a leikéből pásztornépekről, hallgatag hegyi lakókról, kecskepásztorokról, mohamedánokról.

Tömörkény három évnél nagyobb időt szolgált mint altiszt a negyvenhatos császári-királyi gyalogezredben, sokáig meglakta az első vidékeket, aztán Bécset is, ahol német nyelven olvasta először a legtöbb Jókai-regényt, mert a magyar kiadás részint drága volt, részint nem jutott hozzá.

Alapjában véve katona maradt mindig, fegyelmezett, pontos lélek, ellensége minden slendriánságnak. Boldog

volt, hogy régi bajtársaival találkozott, elbeszélgetett velük a hajdani szép időkről s emlegette azután is, hogy milyen alkalmatos cimbora.

Mikor utoljára láttam egy reggel, huszonnégy órával a halála előtt, szinte bronz<-vörös volt az arca. Eszméleten ugyan, de alig beszélt, most küzködött a lázzal.

Megcsókoltam a homlokát, úgy köszöntem el tőle.

— Zbogom! — mondta hangosan, amiből azt láttam, hogy megismert, mert gyakran évödtünk szerb szavakkal.

Másnap aztán szivén ütődtünk jónéltányan. Tömörkény hü maradt a tréfás elvéhez, amely szerint úriember csak ötven évig él. A város a maga halottjának jelentette ki, a polgármester felkérte a temetés intézésére a kulturtanácsnokot, aki viszont a lebonyolitás technikai részével engem bízott meg.

Bementem a polgármesterhez, Somogyi Szilveszterhez.

— Csak úgy vállalom a megbízatást, ha nem ütközöm gercsukba. Tudom, hogy háború van, egy kicsit megcsappantunk anyagiakban, Tömörkény azért mégis Tömörkény.

— Természetesen.

— Főleg az első pont miatt vagyok itt, az érckoporsó megvételére kérek felhatalmazást.

Szabad kezet kaptam mindenre, olyan természetes volt ez.

Akkor eszembe jutott valami és fölmentem Perneczky Jenő tábornokhoz, a honvédkerület akkori parancsnokához.

— Tábornok ur, egész különös ügyben járok, de hogy megértsen, vissza kell messzebbre mennem. Tömörkény István olyan nagy írónk volt, hogy csak az utánunk következő idők tudják őt felmérni. Szegednek nincs nálánál különb fia — habár Czegléden született a vasúti állomáson és Steingaszner néven — a szegedi magyarnak ő faragta meg örökké tartó szobrát. De Tömörköny katona is volt s az ebből az időből való Írásai a legszebbek...

A gyönyörű szál katona, a finom, előzékeny ur kedvesen elmosolyodott.

—- Oh, hiszen én nagyon ismerem Tömörkény Írásait!

— Igazán?

Erre aztán belekezdett az egyik novellájába. Úgy kaptuk egymás szájából a szót, hol ő mondott belőle valamit, hol én folytattam. Jött a másik, a harmadik.

— Tábornok ur, most elárulom, hogy melyik novella hozott ide. »Valér a földbe megy.«

— Ismerem — bólintott a tábornok.

— Toponárszky Gergely szegény paprikaültetvényes, fiatal házas...

— Igen, épp együtt öntözik a földet, mikor az asszony összeesik és meghal...

— aztán beviszik Valért a kórházba »boncolni«, ami szörnyű szégyen.

— ... sok keserűség után kiadják mégis, Gergely pedig a szegényes kocsiján maga viszi a temetőbe.

Hát azt mondja ez a novella, hogy amint haladnának kifelé, Gergely keservesen sir és kérdést intéz az éghez, hogy ki ád most ezért elégtételt? Akkor jön haza gyakorlatozásról az ezred, a tiszt ur kardot ránt, tiszteleg a halottnak, példáját követik a századok s Toponárszky Gergely könnyek között csukló hangon fordul vissza a kocsiban.

— Valér, látod-e?

— Tábornok ur, folytattam, arra gondol most az én nagy szomorúságom, hogy szegény Pistánk lelke a túlvilágon örömkönnyeket hullat, ha megtisztelnék ennek a civilben is egész katonának a porhüvelyét az urak a katonazenekarral. Tudom, hogy szokatlan a kérés, de végtére nincs több Tömörkényünk.

Perneczky generális fölkelt, megszorította a kezemet s azt mondta:

— Köszönöm a gondolatot, Tömörkény a miénk is volt, készséggel átengedem a katonazenét.

Így történt, hogy Tömörkényt, a polgárembert, katonai parádéval temették s mikor ballagtam összetörtén a koporsója mögött s Beethoven-szimfóniájának borzalmasan fönséges akkordjai szaggatták a szivemet, én is felzokogtam:

— Pista. Jiallod-ít? Látod-e?