Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-24 / 111. szám

u

III

é»T

Repülj, mint a sebes szél, Akár a madár is . . . Mert azt a jó ozsonnál Megfenném én már is 1

Gurulj, gurulj karikám Hetedhét határra,

Ott lakik a nagyanyám, Vár ma ozsonnára.

Gurulj, gurul] karikám . . .

meg sem állt s sehol sem pihent. Fáradtan dűlt egy fa alá és azon módon el is aludt. Reggel frissen ugrott fel, Istenhez fohászkodott, majd folytatta útját. -Egyszerre füstöt vett észre. — Bizonyára pásztorok —• mondta Ali — kapok legalább kenyeret meg sajtot.

Arra felé vette útját.. Amint odaért, leszáll lováról. A tűz mellett egy fiatal pásztor ült, aki egykedvűen nézte a parazsa;.

— Ejnye fiam — mondta Ali — miért vagy olyan szomorú? — Nincsen apám — felelte busán a fiatal pásztor.

— Dehogy nincsen —- vágott a beszédbe Ali — ha velem jösz. elvezetlek hozzá.

i fiatal pásztor fölugrott:

— Él az apám?

— Él és egészséges, drága fiam.

— Menjünk, siessünk — mondta hévvel a fiatal pásztor.

— S itt hagyod a juhokat?

— Mindent, mindent.. .

Amint Bagdad városába értek, leszáltak lovukról s gyalog mentek egészen a kalifa palotájáig. Amikor az aranyos kapu alatt állottak, azt monta Ali:

Szólok a kalifának, ő vezet el édes apádhoz.

A fiatal pásztor nagyot nézett. Észre se vette, hogy Ali eltűnt. Ahogy bámulja a kaput, egyszerre csak megpillantja Harun al Rasidot, Gyönyörű köntösén gyémánt csattok csillogtak. A fiatal pásztor lábához borult, könnyei a kalifa kezébe hullottak. Maga Harun al Rasid is elérzékenyedett. A fiatal pásztor fejére tette jóságos kezét és ezeket mondta: —Uralkodásom legszebb napja a mai, jöjj fiam, me in jünk édes apádhoz.

Amikor az apa meglátta fiát. elfelejtette a kalifát, faze« kait, karjába zárta gyermekét s zokogott. S mikor lecsillapodott. egybehívta a szegényeket s minden portékáját elajándékozta. És ezen a napon mindenki boldog volt Bagdadban.

A varázsló

Volt egyszer, a régesrégi időkben, egy régcsrégi váró: düledező házában egy öreg, pókhálós tszoba. Ebben a szobában lakott a varázsló.

Vörösszemü tűz pislogott a tűzhelyén, fekete macska font a parázs mellett, a polcon mindenféle füvek és zsiradékok a bolthajtásra nagy, kiszárított gyik volt felakasztva. Ilyen volt a varázsló tanyája.

Éjfelet ütött az óra a város tornyában. Rettentő vihai zúgott a háztetők felett. A varázsló ott ült könyvei között és mondta a varázslatot, idézte a szellemeket.

Egyszerre csak köd ereszkedett a szobába, a köd elkezd sűrűsödni és megjelenik a varázsló előtt a horihorgas szellem, rámordul a varázslóra:

— Miért hívtál? Mit akarsz?

A varázslónak reszkettek ugyan a térdei a nagy ijedtségtől, mert nem valami barátságos dolog éjnek idején, nagy zivatarban igy együtt lenni ekkora langaléta szellemmel. Mert hogy szellem volt ,az semmi kétség, hiszen keresztül lehetett látni rajta, akár a ködön.

De aztán mégis megbátorodott a lélek a varázslóban é? eszébe jutott, miért is hívta a szellemet és mit akart tőle megtudni. Kimondta tehát:

— Azért hívtalak, hogy mond meg. meddig élek?

— Megbánod, ha erre a kérdésre felelek! mondta rejtelmes hangon a szellem.

— Mond meg. tudni akarom! — felelt a varázsló.

— Jól van hát, megmondom. Nézz oda az asztalodra Ott van a homokóra. A felső tartójából fut le a homok az alsóba. Hogyha az a homokóra lejár, meghalsz.

A szellem eltűnt, a varázsló kábultan tántorodott viszsza. Micsoda? Csak addig él, ameddig a homokóra lejár? Borzasztó! Hiszen félóra múlva lejár és akkor neki meg ke'l halni? De mért hal meg? Nem érzi, hogy beteg volna. Még nem is olyan nagyon öreg. De a szellem ezt mondta és a szellemeknek nem szabad hazudni.

Kétségbeesve támolygott az asztal felé. Kezébe vette a fiomokórát és nézte, hogyan fut a homok a felső tartóból az alsóba. Már alig volt valami homok a felsőben.

Akkor hirtelen eszébe jutott valami: Megfordította a homokórát és várta mi lesz.

KIRÄLY: Eridj innen, nincs kedvem a fecsegésedet hallgatni.

BOLOND: Nos király, hát államtitkár legyek, ha niost nem fogsz szívesen hallgatni. Királyom, ébredj fel. Hófehérke megjött!

KIRÁLY {felugrik:) Hófehérke?

BOLOND: Ott jön Rupprechtteí és Klodvig herceggel:

KIRÁLY: Lányom! (Kifut.)

BOLOND: No, bolond, nem leszel államtikár. Hajhaj, most az egyszer okos voltál.

KIRÁLYNŐ (ion): Mond bolond, nem láttad Rupprecht lovagot?

BOLOND (körültáncolja a királynőt és az udvarfiölgyeit): Dehogynem, dehogynem, diszes társaságban láttam.Ha hó, halihó! ................ ............................

KIRÁLYNŐ: Nem szágyeled gyász idején e bolondérát?

BOLOND: Nem mindig az gyászol asszonyom, ki úgy sir, hogy mindenki lássa. (Súgva.) Vedd e'ő a tükröd, ma

nem vagy szép.

KIRÁLYNŐ (ijedten előveszi a tükröt):

BOLOND: Nos, ki a legszebb? (Az ajtóra mutat, hol Hófehérke belép.)

KIRÁLYNŐ: (eg( sikollyal a hölgyek karjaiba ájul.)

KIRÁLY: (mikor a királynő már magához tért). Aszszonyom, mától fogva száműzöm önt, mától fogva ön roszszabb, mint utolsó kiüldözött rabszolgám. Hallo tam az az egész esetet, mely az ön ruat és csalárd müve volt és mely majdnem Hófehérke életébe került. Ha lottam csalárdságát, mellyel szerelmét másoknak kinálta s ezzel koronámat bemocskolta. De jogosan akarom megbüntetni, bíróság döntsön éete felett. Addig rende'em, vigyék börtönbe: (Int, katonák belépnek és elhurcolják a királynőt.) Ti pedig gyermekeim, legyetek boldogak, boldogabbak sokkal, mint a milyen én vagyok.

(Herceg megö'eli Hófehérkét, Király a keblére szorítja őket és egyik oldalról a bolond áll az udvarhölgyekkel, másik oldalon Rupprecht lovag nézi ezt a jelentetet.)

(Függöny.) Vége.

— Ez azt jelenti. — felelt a vasutas, — hogy elromlott tönkrement a mérleg. Uraságod bizonyára olyan nehéz, hogy nem bírta el, mert csak' százötven kilóra van a szerkezet berendezve.

— Mordizomadta, én legalább a duplája vagyok.

— Szaladok az állomásfőnökért,' — mondotta a vasutas, — hadd jöjjön megnézni, mi történt.

Amint a vasutas elment, a nemzetes ur így szólt Muncurkóhoz:

— Gyere, iszkiroljunk el, mert amint a városiakat ismerem, ennek megint fizetés lesz a vége.

Ebben igaza volt a nemzetes urnák, de most az egyszer megmenekült a fizetés elő).

Később a városban betértek égy vendéglőbe, hogy az ijedelemre igyanak egyet. Amint Morgó uram a spriccerét Muncurkó meg a málnaszörpét itta, a nemzetes ur egyszerre csak meglát a fal mellett egy vörösre festett magas vasládát. Odahívta a pincért és megkérdezte:

— Hallja kérem, jó ez a szerkezet és nem romlik el?

— Nagyszerű ez, kérem, nem is romlik el. Tessék csak beledobni egy dinárost és meg tetszik látni.

Morgó uram odament a vasládához és kereste a zsámolyszerü emelvényt, amelyre ráálljon. Minthogy azonban ilyet nem talált, gondolta, hogy elég lesz az is, ha szorosan melléje áll. Fogott egy dinárt és a vasláda nyilasába dobta. Aztán kereste fent a mutatót, amely megmutassa, hogy hány kilót nyom a nemzetes ur. Azonban majd hányát vágódott, mikor a vasláda belsejéből egyszerre muzsika hallatszott.

— Hallja. — kiáltott a pincérre, — micsoda mérleg ez?

Hát. kérem szépen, ez nem is mérleg, hanem zeneautomata. amely a beledobott pénz ellenében muzsikál.

— Ez is jó, — szólt a nemzetes ur, •— ebben a vasládában tartják elbújtatva a cigányzenészeket.

A pincér nevetve mondta:

— Milyen szellemesnek tetszik lenni!

A nemzetes ur erre rendelt még egy spriccert és a zeneautomatába dobott még egy dinárt. Úgy muzsikáltatott magának. Rendelt még több spriccert és egymásután dobálta be a dinárokat az automatába. Nagyon jó kedve támadt a nemzetes urnák és még táncolt is. Azonban egyszerre csak egy gondolata támadt és odahajolt az automata nyílásához és bekiáltott:

174

163