Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

jes egészében fényképezze le. Nem is hagyott előbb abba a zsortölődéssel, amig azt a fényképész meg nem cselekedte. Végül elkészült ez a kép is, ipelyen a nemzetes urnák és Muncurkónak rajta volt teljes mivolta a fejétől a lábáig.

— Ez már teszi, mordizomadta! Csináljon ebből az ur tiz darabot.

A fényképész udvariasan leültette őket addig, mig a képek elkészülnek. Muncurkó nézte, hogy a fényképész a képeket sorra áztatja egy folyadékban és megkérdezte:

—• Micsoda yíz az, kérem, bácsi, amelybe a képeket teszi?

— Az nem viz, — felelt a fényképész, — hanem aranyfürdő.

Mikor aztán a képek mind benne voltak már az aranyfürdőben és a fényképész nekifogott, hogy felragassza azokat a pappendeklire, Muncurkó hirtelen odament az aranyfürdőhöz, felemelte a kis tálat, melyben az volt és egy hajtásra kiitta egész tartalmát. A következő pillanatban aztán éktelenül visitozni kezdett.

— Jaj, jaj, jaj, meghalok, jaj, jaj, jaj, kiittam az aranyfürdőt !

Megijedt a nemzetes ur és megijedt a fényképész is és azonnal telefonált a mentőkért, mert hiszen az aranyfürdő olyan sav, amely nagyon árt a szervezetnek. Jöttek a mentők, hosszú csövet dugtak a Muncurkó szájába, aztán kipompálták belőle az aranyfürdőt. A végén kijelentették:

— Nincsen már semmi baj, csak gyomormosást végeztünk a fiatal uron.

— Mordizomadta, — szólt a nemzetes ur megkönnyebbülten, — megijedtem. A gyomormosás különben se ártott a Muuctirkónak, mert úgyse szeret mosakodni és gyomrát, tudom. még sohasem mosta.

Mikor a mentők eltávoztak, Morgo uram vette a tiz képet kifizette a fényképészt, aki még külön dijat kért az aranyfürdőért, aztán elment. Az uccán megkérdezte Muncurkót:

— Olyan nagyon szomjas voltál, hogy nem várhattál?

— Nem szomjúságból ittam az aranyfürdőt, papa. Láttam a városban sok embert, akinek aranyfoga van. Azt hittem, hogy az aran.v fürdőtől én is arany fogat kapok. De nem kaptam csak gyomorgörcsöt. Csalás az egész.

* 149

— Eury-kcttC-három ..,

— Hohó, mordieomarlta., — kiáltott a nemzetes ur, •— csak ketten vagyunk! Ne tessék a képre három medvét fényképezni, mert a harmadikat nem fizetem meg!

Muncurkó pedig ugyanabban a pillantban előbbrehajtotta fejét, mert jól bele akart nézni a fényképező gépbe.

A fényképész aztán bement egy sötét szobába, ahol pár percig volt bent. Mikor kijött, egy vizes kép volt a kezében. Kijelentette:

— A fiatal ur feje mozgott.

Morgó nemzetes uram látni akarta, hogy a mo2gás látszik-e a képen és megrökönyödve mondotta:

— Mórdizomadta. hiszen a fiamnak két feje van! Kétfejű borjut már láttam, de kétfejű medvét még soha életemben!

— Nem fizetem meg a képet.

— Nem is kérem alázatosan, — csitította a nemzetes urat a fényképész, — ez a kép nem jó. majd csinálunk másikat.

Aztán csinált is és ez már minden baj nélkül sikerült. A vizes képet a fényképész megszáritotta a kályhánál, aztán felragasztotta egy kemény papírlapra és odaadta a nemzetes urnák:

— Tessék, remekül sikerült!

Morgó uramnak is tetszett a kép.

— Valóban jó kép. A Muncurkó úgy van rajta, mintha élne. Én magam is úgy nézek kr, mintha a tükörből látnám magamat. Azonban baj van.

— Micsoda? — kérdezte aggodalmasan a fényképész.

Morgó uram megfordította a képet és nézte, hogy a hátsó

oldalán nincs-e valami.

— Az a baj, — mondotta, — hogy a lábaink nincsenek a képen és nincsenek a túloldalon sem, mert először azt. hittem, hogy elől nem fértek el és azért hátra, tette azokat az ur.

— De kérem, — mondotta a fényképész, — ezek mellképek.

— Mit nekem mellkép? Ha ezt a képet valakinek elküldöm a rokonság közül, azt fogja gondolni, hogy a városban elgázolt minket a villamos és elvágta a lábunkat, ''ekem olyan kép kell, amelyen tetőtől talpig rajta vagyunk

Hiába magyarázta a fényképész, hogy a mellképek az egész világon divatosak, a nemzetes ur követelte, hogy őt tei-11S

(Szin ugyanaz. A törpék most is Hófehérke körül ülnek, a gyertyák égnek és csak az a különbség, hogy nem a hetedik törpe áll őrt, hanem az első támaszkodik az alabdrára.)

HARMADIK TÖRPE: Elmúlt a három nap. Hófehérke nem támadt fel.

HATODIK TÖRPE: El fogjuk temetni.

HETEDIK TÖRPE: Pedig olyan mintha aludna. Nem is tudom elhinni, hogy már meghalt. Olyan szép. Olyan csodás.

MÁSODIK TÖRPE: (bemegy a házba és kihoz egy deszkát:) Koporsót kell csinálni.

NEGYEDIK TÖRPE (szintén bemegy és kihoz egy deszkát. Úgyszintén a többiek is és a deszkát előre hozzák a szin eleiére és kezdik összeállitani. Ekkor egyszerre jön a herceg és a második lovag, a Rupprecht).

RUPPRECHT: Itt hagytam el, fenséges uram. a hercegnőt

HERCEG (meglátja a törpéket): Nini itt örpék dolgoznak. Kis emberek, szerencse fel! (Azok némán köszönnek vissza.) Mért vagytok oly hallgatagok. Mit csináltok itt?

HETEDIK TÖRPE: Koporsót csinálunk, nemes lovag.

HERCEG: Tán egy társatok halt meg jó emberek?

HATODIK TÖRPE: Nem uram, mi nem halunk meg soha és nem temettünk még soha, de egy szegény leánykát temetünk, Hófehérke hercegnőt.

HERCEG (felkiált:) Jaj, egek! Hófehérkét? Meghalt? Hófehérke meghalt?

ÖTÖDIK TÖRPE: Uram, ki vagy?

HERCEG: Klodvig vagyok!

(Az összes törpék meghajolnak előtte, azután némán odamutatnak, a hol Hófehérke fekszik és az első törpe őrt áll.)

HERCEG (odarohan:) Hófehérkém, Hófehérkém, mi történt veled. Hófehérke, nyisd fel a szemed, ne feküdj itt mozisé «

Hófehérke

dulatlan. Ugy-e nem igaz, hogy meghaltál, Hófehérke, kis. hercegnőm... Én vagyok ift, a te kis urad, a te kis herceged!

(A törpék meghatottan adják körül levett kucsmával.)

HERCEG: Látod, Rupprecht, mit tettél velem, ugye én meghagytam életedet a párviadalban, látod Rupprecht mit tettél velem. (Ráborul Hófehérkére,)

HARMADIK TÖRPE: Háromszor tört életére a királynő és most harmadszor sikerült a terve. Honnan tudta, hogy él?

RUPPRECHT: A csodás tükör mondta meg neki.

HETEDIK TÖRPE (a herceghez lép): Uram engedd, hogy a hercegnőnek a végső tisztességet megadjuk. Három napja fekszik már itt és három napnál tovább halott nem feküdhet temétetlemil.

HERCEG: Most, hogy újra megtaláltam, most Vészitsem el újra?

HETEDIK TÖRPE: Hercegein, hidd el, nekem is fáj. Úgy szerettük, mintha közülünk való lett volna.

HERCEG: Hófehérkém, kedves Hófehérkém.

RUPPRECHT (néhány törpéitek): Én vagyok az oka. És Klodvig herceg milyen nagylelkű volt! Megsértettem és viadalra kellett kiállanunk. A kezében voltam, megölhetett volna, már szivem felett volt a kardja, — és megkegyelmezett. Megbocsájtott és megbékiilt velem. És én, őrült szerelmemben a királynő iránt, még azután is vállalkoztam rá, hogy elhozom ide Hófehérkét. Azt tudtam ugyan, hogy nem fogom megölni, — nem, én megmenteni akartam. De a királynő bűvös tükre hatalmasabb volt nálunk.

HARMADIK TÖRPE: És miért jöttetek ép most?

RUPPRECHT: Tegnap éjjel megjelent nékem Hófehérke, hogy veszélyben van. Azt álmodtam, hogy jött és azt mondta, ne hagyjuk elevenen eltemetni. És Klodvig is ezt álmodta. Elmondta nekem, mert buskomor volt, mióta Hófehérke eltürtt és csak velem beszélt, régi bajtársával és akkor én megvallottam neki mindent. (A törpék most elkészítették már a koporsót. melyen eddig dolgoztak és hátraviszik oda, hol Hófehérke fekszik.)

HERCEG: ó ne, ne bántsátok még... Nem is hiszem el, hogy halott, Mintha csak aludna. Álmomban azt mondta, ne en* gedjük éjve eltemetnj.

HETEDIK TÖRPE: Uram, tedd magad a koporsóba.

Ifil

I