Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
991 091 hés tollai alatt, úgy kifeszitette örömében. Aztán kényeskedve lépegetett ki a tágas udvarra, nem azért, hogy jó anyjához szaladjon, hanem hogy megmutassa csodálatraméltó nagyszerű tudományát egész kis világának... Erre az alkalomra kiválasztott egy nagy követ az udvar közepén, kerekeskut szélénél s miután erős iramodással felkapaszkodott rá. olyan büszke állásba vágta magát, mint egy vitéz huszár őrmester ur. Nagy pislogással körülnézett, tátogatott egyet-kettőt és aztán tyüh, hajh, elkurjantotta magát, majd újabb és újabb próbálkozásokkal élesítette fiatal torkocskáját, úgy, hogy a házbeliek már nyugalmukat és türelmüket vesztették afölött, amin először csak nevettek. Szedte-vette kis kakasa. Alig látszik számya-farka; Éjjel-nappal kukorékol, Hogy oda a ház nyugalma! A jó, türelmes Julcsa néni, a gyerekek mamája is megsokalta már a dolgot. Hogyne, mikor a szomszédok is jelentést tettek a nagy csendháborító miatt biró uramnál. Elhatározta hát Julcsa néni, hogy véget vet Kakas Miska csendháborító garázdálkodásának, de mivel jó szive volt és nem akart időnek előtte rántott csirkét készíteni belőle, azt gondolta, beviszi a a városba, eladja a vásárcsarnokban, aztán sorsára bízza. Már be is készítette a kosárba, a többi eladni való jószággal együtt; úgy ijedezett ott a sötétben, hogy még kukorékolni is elfelejtett. Kati meg Sári ott settengtek Julcsa néni körül. Mikor észrevették, hogy Kakas Miska is odakerült az eladni való holmik közé, hangos nyivákolásra fakadtak. — Jaj, nem engedjük a Kakas Miskát; jaj, ne adja el a Kakas Miskát! Addig addig kunyoráltak, mig Julcsa néni kiadta a kosárból a kis kakast és útjára engedte. Azóta erősen alábbhagyott a hanggal. Már nem kiabál olyan veszettül, talán fél, hogy újra a sötét kosárba dugják. Ámde tollai napról-napra fényesebbek, ragyogóbbak, taraja büszkén, vérvörösen lóg alá és idővel bizony ő lesz a király a baromfiudvaron. Jaj annak a szárnyasnak a baromfiudvaron, mely nem engedelmeskedik neki! És reggel Kakas Miska hangja az első, mely munkára szólítja a ház lakóit. A törpe király A Svábhegy egyik villájának gyönyörű kertjében lakott Bender, a törpekirály. Egy csodaszép virágágy közepén állt a palotácskája, moly nem volt nagyobb, mint egy ruhaszekrény. A kis palotára nyíló forzithia-bokor ágai hajoltak, előtte pedig tengernyi tulipán és jácint virágzott. Gyönyörű hely volt de Bender, akit egy gonosz boszorkány varázslata kötött a magányhoz, szörnyen unatkozott egyedül. Esténként, mikor odalent kigyulladtak a város villanylámpái s a város összeolvadó távoli zaja halk moraj gyanánt ért fel a hegyre, Bender szivét marcangolta a vágy, hogy a nagyváros életét egyszer közelről lássa. Egy szép tavaszi alkonyon lopva lejött tehát a hegyről, s a Szent János kórház közelében felkapaszkodott egy villamoskocsi ütközőjére. Szerencséjére senki sem vette észre s igy átjutott a túlsó oldalra, ahol a ragyogó világosság, a csillogó kirakatok s az uccán nyüzsgő eleven élet egészen elkábitották. Egy alkalmas percben leugrott az ütközőről s elvegyült a járókelők közt. Alig haladt azonban pár lépést, rémülten látta, hogy egész sereg gyermek és néhány felnőtt is követi. Nagyon megijedt, annál inkább, mert a a hi rendőr a csődület láttára gyors léptekkel feléje tartott. Bender futni kezdett, a kiváncsiak utána. Már jó ideig tartott a hallos hajsza, mikor Bender egy játékkereskedés elé ért. A kereskedés kirakatában bábuk, mackók, bárányok és törpék állottak kis állványokon. A kirakat ablaka nyitva volt, mert egy kereskedősegéd épen rendezte, Bender beugrott a kirakatba s odaállt egész mozdulatlanul a játéktörpék közé. A hallózó tömeg elrohant a kirakat mellett s Bender nem mert megmozdulni. Amint ott áll, álldigál. egyszer csak édes apja kezén megállt a kirakat előtt egy kis leány, kinek egyszerű ruházata elárulta szegény voltát. — Jaj, apukám! — kiáltott fel a kislány. — Nézd, milyen szép kis törpe! Vedd meg nekem apukám. — Édes kis lányom — szólt és szemébe köny szökött — hiszen tudod, hogy szegények vagyunk. Ilyen drága játékot én nem vehetek neked. Alig voltak néhány lépésnyire, mikor egy gazdag ur állt meg kislányával a kirakat előtt. Ennek a kislánynak is megtetszett a törpe és gazdag apja nyomban meg is vette neki. A kislány hazavitte Bendert, de HERCEG: (felemeli Hófehérkét, de mikor lépni akar, féltérdre bukik s ebben a pillanatban Hófehérke felnyitja szemét) HÓFEHÉRKE (körülnéz): Klodvig! HERCEG: Hófehérke! (A törpék és Rupprecht odasereglenek.) HERCEG (felkel Hófehérkével): Hófehérkém. Édes... magadhoz tértél. (Megcsókolja.) Hát élsz, Hófehérkém? (A törpék és Rupprecht odatódulnak és csókolgatják Hófehérke ruhája szélét.) HÓFEHÉRKE: Nem is haltam meg. Valami a torkomon akadt, valami mérges, — egy öregasszony almát adott és úgy éreztem, mintha a szivembe szúrtak volna. Azóta nem tudok semmiről... Rupprecht, te is itt vagy? (Rupprecht letérdel és kezet csókol.) HERCEG: Hófehérke él, Hófehérke az enyém! Most királynő, most terajitad a sor! Ezek a jó törpék adtak otthont neked? HETEDIK TÖRPE: Látod, hercegem, most nekünk kéne sirnunk. Most mi kaptuk vissza Hófehérkét, hogy ismét elveszítsük. De legyetek boldogak. (Függöny.) A következő percben már Munctirkóval együtt benyitott a fényképész műhelyébe, ahol igen udvariasan- fogadták őket. Mikor a nemzetis ur közölte, hogy mi a kívánsága, a fényképész kijelentette, hogy negyed órán belül meg van a kép. Aztán megkérdezte, hogy együtt kivánják-e magukat az uraságok lefényképeztetni, vagy pedig külön. — Együtt, niordizomadía, — mondotta nemzetes ur, — hiszen együvé tartozunk. Meg aztán különben is azt akarom, hogy a képen látni lehessen, hogy a Muncurkó azért olyan szép, mert rám hasonlit. A fényképész egy díványra ültette őket. Aztán odállott egy háromlábú masina elé. magára terített egy fekete lepedőt. A lepedő aló! a masina iiveg!encséjén keresztül nézte őket és megszólalt: — Tessék "barátságos arcot csinálni! Tessék mosolyogni! Megpróbállak és akkor a fényképész számolni kezdett: lo8 147
