Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-17 / 105. szám

SM. ^idal, BÁCSMEGYE3 NAPLÓ 1Q27, április 17. hernyók, mind az utókor számira örö­kítette meg magát. Firenzében és Ve­lencében láttam a műemlékekbe bele­vésve igy az utazók nevét, akik ilyen erőszakosan kapaszkodtak a hallhatat­lanság sleppjébe. * Jön fel vizitbe a vörös cica, de már nem hisztérizál, nem csinál jeleneteket, odadörzsöli a bajszát a nadrágomhoz és röhög a szemembe. Megvigasztaló­dott, vagy már elfelejtette az egészet? Milyen jó az állatnak, nincs memóriá­ja. nem raktározza fel az emlékeit, nem rágódik régi bánaton, nem jár ki zo­kogni a picinyek sírjához, csak a jelen­nek él és megtud halni minden lelkiös­­meret furdalás nélkül. Megkérem az őrmestert, tegyenek át a közösbe. Embereket akarok látni, hogy ellophassam a lelkűket. A ma­gány úgy kikezdte a hitemet, mint a gyomorbajost a rák. A közös cellában rajtam kívül hatan voltak: 1. Enyveskéz, notórius zsebmetsző: 2. önborotválkozó, a sikkasztó: 3. A fogász (múltja ismeretlen); 4. Pénzhamisító (múltja ismeretlen); 5. Zsiga a feleséggyilkos: 6. Bébi, a katonaszökevény. A legrejtólyesebb köztük Pénzhamisí­tó. A múltja és a fehérneműje nagyon sötét. Az őrök mesélik, hogy egyizben ült már itt három évet Blum Jakab né­ven. Egy napon aztán átvételre jelez­nek bizonyos Csepregi Antalt. A bíró­ság kát hónapot mért rá. Bevonult a Csepregi, de alig lépi át a Sárga Pan­zió küszöbét nyomban ráösmerek: — Hisz ez a Blum! Kiderült, hogy eddig vagy tizenöt féle néven ült különböző börtönökben. A viszaeső bűnöst ugyanis" sokkal szi­gorúbban büntetik. De most ugyancsak kihúzta a lutrit a Blum-Csepregi. Egy ágy még üres. Talán éppen most nyújtotta ki a kezét idegen tulajdon után az, aki majd benne fogja á'udni azi igazak álmát. Uj szita szegen függ. Cellatársaim kí­sértetiesen előzékenyek, csak hajba ne kapjanak fölöttem. A fogtechnikus, aki mellesleg festő, fényképész és patikus is egyszemélyin, folyton ajánlkozik, hogy kihúzza az odvas fogaimat. — De kérem, hisz olyan egészségesek, mint a makk! Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy ne ismételgesse ajánlatát. Egy na­pon csakugyan kénytelen leszek a fogó­ja alá feküdni, nehogy megsértődjön. A fogtechnikus tájképeket pingál. de mivel a szabad természetet régen látta utoljá­ra, emlékezetből fest fantasztikus vidé­keket. Egy uj műfaj. — Ha van memoár irodalom, mért ne lehetne memoár-festészet is? — kardos­kodik és bekap egy marék élesztőt a szájába — pattanások ellen — mondja exkuzálólag. Róla hiresztelik ezt a történetet. Egy napon két lány kíséretében beállított az ügyészségre. ,— Várjatok, mindjárt jövök — mond­ta az ucán a nőknek és mig a lányok le­ültek egy padra, ő megkezdte három év­re szóló büntetése-kitöltését. * Saját ágyneműm van. Mikor meglát­ták, mind körém sereglettek. Enyveskéz kezdi: — Ejha. finom holmi, jó libatollas! — és kipróbálja a puhaságát, rugalmassá­gát ,és melegtartalmát. — Ebbe nincs bóha! — mondja elös­­meréssel Pénzhamisító, ami viszont azt jelenti, hegy a többiekében van és igy este már nem is lehet észrevenni a kü­lönbséget. * Hát mégis behozták Dávid urat. Már napok óta suttogták, hogy le fog­ják tartóztatni a hatalmas gabonakeres­kedőt, de mégis vártak a fótárgyalásig. Itt szinte kedélyesen viselkedett, sehogy­­se akarta komolyra venni a dolgot, az élet az ö számára csak egy nagy kaszi­nó voit. örömökkel és bókoló emberek­kel. el se tudta képzelni, hogy őt, a tü­neményes Dávid urat, aki hét ország ke­CSUKA ZOLTÁN: Hömpölygő tavasz Fenn a vérző áprilisban aeropldnok szive ver és a föld a kékbe lobbant éggel fájón összekong, lénye alszik, fénye lobban áthajózó föllegeknek és az erdők, fák, a rétek, nagy hegyek most fölnevetnek át agyunkon, vér futásán rádiószikrák suhannak, bennünk Beethoven zenéje zug és bong egy messze gong. Lásd. a felhő nyitja szárnyát, benne ében bánat int. antennák az égre néznek, agyunk szórnia bennük ég. mindegy honnan, mindegy merre, rádiós szikrák repülnek, bennük Kína véres frontja és ó dalok egyesülnek, — küldi őket motorjaiból mindenütt egy proletár — egymás mellett véres újság és regényes régiség. Láz tüzel a homlokunkon és ezernyi ut sikolt, néha csendre döbbenünk, vagy halljuk ezrek énekét, már a tavasz átözönlik. mindenütt elhömpölyög, véres hóhér ott. emitt meg játszi, dévai kis kölyök, messzeségek ielhabzsolják leadóink jajszavát, vérünket a föld leiissza, mint a tüzes régi bort. reskedelmi gyeplőjét tartja párnás mar­kában, elítéljék! Öt évi fegyház. Hangos röhögésbe tört ki. Jó vicc! Te­gye bolonddá az öregapját. Hogy Dávid ur eladósodott, csődbe jutott és össze­omlott, istenem, ez manapság más ná­­bobokkal is megesik. De öt évi fegyház! Még az ellenségei is felszisszentek, ó, az a gazkópé Dankó, a semmirekellő társ, akit kegyelemből vett maga mellé és aki most kiebrudalta a sajátjából is! Az orránál fogva vezette évekig ezt a nagy medvét, aztán egyszerre ugrott a torkának, mint a csikasz, csalással, sik­kasztással vádo.lta és ami a legször­­nyübb, mindezt bizonyította is, feketé­vel a fehéren, üzleti könyvekből és gya­nús elszámolásokból. Káprázatos játék! Csak a moziba látott ehhez foghatót Dá­vid ur. A tárgyalási teremből szuronyos őr támogatta fel a második emeletre. Az üres ágy az övé lett. * Szokatlan Volt az uj helyzet, annyi bi­zonyos. Dávid ur tiszteletteljes távolban tartotta tölünk magát és hallani se akart asszimilációról, mert hisz átmeneti álla­potnak tekintette az egészet. Úgy visel­kedett, mint aki csak merő kíváncsiság­ból. úri passzióból jött közénk. Keveset beszélt és udvariaskodott, mint általában az újoncok. Három napnál tovább azon­ban nem bírta. Idegeskedett. Hiányzott neki a kávéház, az újság, a gabonaárfo­lyamok, az ő hadijelentései és az ügynö­kök, megannyi apró Hőfer, akikkel a ga­bonacsatákat irányította. Egy csomó füzetes regényt szedett ki a ládájából, de nem volt türelme az olvasáshoz. Éjjel Őrületes dolgokat beszélt össze, istent és az ügyvédeket hívta segítségül. — Nem élem túl — hörögte — nem élem túl! Erre még nem vdlt példa a vi­lágtörténelemben — és sikoltozott, mint aki bennszorult egy égő házban. Szép lassan aztán mégis belejött. Csak a pocakja lappadt le, de ez meg egyene­sen előnyére vált az alakjának. Bábi megjegyezte: — Az urakra is rájár a rúd. De semmi sértő káröröm nem volt a hangjában. Mivel üti agyon az idejét a fogság­ban egy többszörös malomigazgató? Malmozik. Zseniálisan érti. Játék köz­ben csevegett Dávid ur. — Félreértés az egész — magyarázta — a mai gazdasági krachokat okosan kell megúszni. Mindenesetre óvatosabb leszek ezentúl. A kereskedő első köteles­sége az óvatosság. Vagontételekben beszélt és milliósok­kal hajigálózott olyan magától értető­dőn, természetesen, mint a régi jó idők­ben. Még danolt is és ekkor az jutott eszébe: vájjon adna-e nekem ez az em­ber százezer dinárt, ha most váratlanul kiszabadulna? * A feleségét várta és kora reggel kezd­te csinosítani magát. A borbélyhoz igy szólt graciőzen: — Br.icó, egy szép fejet kérek. És cnyelgetf főúri szeretetreméltóság­­gal. A beszélőről ragyogó képpel jött vissza: — Micsoda asszony uraim, micsoda asszony! Mint a vas! ö vett a kezébe mindent. Mondhatom, valóságos tüne­mény! Most már nem féltem az ügye­met. És nern tudott betelni az asszonykájá­val. Aztán sorra kínálta a szobatársakat hazai ezerjókkal: csirkesülttel, kompót­­tal, kaláccsal, amiken megérzett a fele­ség gondossága és szerelme. — A kislányom is itt volt. Nem látták még a kislányomat? Igazán sajnálhatják. Képzeljék, azt kérdezi tőlem: »mondd apuka, te ott laksz a spájzba«. Hahaha, képzeljék, ugyanis nálunk az éléskamrá­nak üvegfala van és a kicsi az uccáról felnézett az üvegfolyosóra és szépen ki­­fundálta magának, hogy a papa biztos ott dőzsöl a spájzba. Hahaha. mit szól­nak, hát nem egy cukor kölyök? A társaság harsány csámcsogással egyhangúlag megegyezett abban, hogy Dávid ur leánya egy cukor kölyök és a maradék csibe-csontokat szépen bedobál­ták a szemetes ládába. * A falon egy fekete pont mozog. Der­­medten nézem. Hisz azt ígérték, hogy itt nem lesz poloska! Riadót vérek és az egész szoba a falra mászik. Ádáz hajsza kezdődik, botokkal, székekkel és törülközőkkel. Dávid ur kényeskedik: — Itt egy csípés a nyakamon. Tud­tam, hogy polos! Bábi szakértelemmel megvizsgálja, aztán kimondja a szentenciát: — Ez nem polos. — De udvara van, nézze egész pi­ros! — Akkor se polos. — Engem szeretnek a poloskák, ne­kem zenélhet, mi más lenne, ha nem poloska? — Bolha. Közben az expedíció diadallal véget ér. A kétes fekete pont egy eltévedt ka­ticabogár volt. Bábi a tenyerébe emeli és kifújja a rácson át a kék égbe, amely ott hullámzik az ablak előtt. * Kánya, a méltóságos sátoros cigány, nem áll szóba senkivel, báránybőrkucs­­mája van, hetyke és büdös. Sehogyse érzi jól magát. Nem büntetésnek, de ki­tüntetésnek tartja a Sárga Panziót és kézzel-lábba! tiltakozik ellene: — Nem kell ez az úri élet! És a földön alszik, mert a puha szal­mazsákhoz nincs hozzátörve a dereka. Neki még Mitrovica is túl elegáns len­ne. Számolja a napokat, órákat, perce­ket és másodperceket. Locsog, egy szarka buzgalmával, aztán gyönyörrel konstatálja le: — Ismét eltelt öt perc! Az őröket főúri titulusokkal halmozza el. Ravasz egy more ez a Kánya, ismeri az emberi gyöngét, ha irni-olvasni nem is tud. A vizsgálóbíró előtt, aki egy tol­­vajlási ügyben »nyaggatta«, nem tudott kii?iönbséget tenni a tiz és a száz­­dináros között. Hogy melyik ér többet? Hát persze, hogy a nagyobb! Ügyessé­gére jellemző, hogy el is hitték neki. A múltkor az anyja meg akarta látogatni, de az őr nem engedte be. Kánya előbb kunyerálni kezdett, még vicceket is mon­dott, olyan vénséges, tipikus cigányado­mákat, hogy az a szörnyű gyanúm tá­­• madt: egy öreg Tolnaiból olvasta ki. — Naccságos ur — rimánkodott — naccságos ur! — de amikor visszalökték, eltorzult az arca. — Te csak egy közönséges csukdbe­­nyisdki vagy és nem naccságos ur! — fújt a kreol ördög — hisz még akkora malacot se vágtál, mint az öklöm! így megadta neki. * Dél, harangozás. Az őr feltüzi a szu­ronyt és a cellák ontják a férfiakat. Min­denféle náció. Városi és falusi népek, tönkrementek és akik másokat tettek tönkre. Detektívek és falusi rendőrök, akik annyira túlzásba vitték a vallatást,­­hogy a delikvens belehalt. Az áldozat,' akinek a körme alá tűket szurkáltak, most együtt ál! a sorba kínzójával. Nem haragszik. Itt mindenki megbékül. A pa­raszt, aki majd belehalt a szégyenbe, hogy áristomba került, már rájött, hogy itt nem kell szántani, kapálni és küzdeni a földdel. Csak türelemjáték ez az egész. Valóságos kis munkaközösség. Kseftel­­nek, csereberélnek és a női rabok mos nak rájuk. Van itt szabó, suszter, asz­talos, lehet ruhát csináltatni, cipőt, hi­hetetlen olcsón. Névsorolvasás után felvonulnak sajtá­rokkal és mosdóvödrökkel a kezükben. Mint valami áldozati szentséget, úgy tartják maguk előtt az illatos facsöbrö­ket. Fegyelem és rend. Ebéd-sorakozó alatt halkan diskurál­­nak. — Te lógni fogsz — jósolja társának a pézsmaillatu cigány és ekkor észre­veszik. hogy a halálraítélt gyilkos ott áll a hátuk mögött. Kinos csend támadt. Ám az öreg nem érzékenykedik. Nyugodt, tempós pa­raszt. Jól alszik éjjel és jó étvágya van. Mintha valami felsőbb rendeletre csele­kedett volna, amit mi meg nem érthe­tünk. de ami őt igazolja. Nem kisérti a tizenkétéves fia, akit saját két kezével fojtott meg. ö nemzette és csak vissza vette, amit adott. A gyilkosság Is csak indulat, akár a szerelem. Itt sorakoznak mind. Árnyak az élet lalán. Egyiknek húsz, a másiknak tizenöt év van a vállán. Ha megjön a jogerős Íté­let. felpakkolják, viszik Mitrovicára és ott fog leáldozni az életük a fegyház csendjében. — Én vagyok a félmilliós Hartwig — mutatkozik be a bogrács előtt egy puló­­veres, cuggosclpős ur és olyan magától értetődőnek találja, hogv ismernem kelt, mintha egy nemzetközileg fémjelzett ne­vet mondott volna. Zavarba jöttem. Bűnügyeket elvből nem olvasok az újságban. — Á, van szerencsém —- hebegtem és úgy halandzsáztam a pulóveressel, mint mikor az ember egy rég elfelejtett ös­­merösbe botlik, akitől restelli megkér­dezni, hogy hogy is hívják. * Körbe, körbe a virágágyak körül, ez a reggeli séta. Trapp, trapp, hátratett ke­zekkel, az Igazság Házának árnyékában Az ügyészség ablakai nyitva, ott fenn peres atyafiak lótnak-futnak, itt minden csendes és az uccáról behallik az autó­­tülök rikoltása, amely bántó és kemény, mint egy itéletkihirdetés. ó, séta, emész­tés barátja, izmok ráncbaszedője, amely a vért is táncba kényszeríti. Bábi zsebre­­dugott kézzel kering és nem néz egy­szer sem az őrre. így dacol a törvény­nyel, amely úrrá lett rajta. Ki a Bábi mi a Bábi? Falusi magyar paraszt, aki megúszta a háborút, forradalmat, aztán hazajött, elvették földjét és a földdel együtt kirántották lába alól a hit és be­csület pallóit is. A föld most milyen dú­san illatozik, napról-napra kövérebbek a szőlő rügyei. Bábi áhítattal szagolja, ta­pogatja, becézi őket. És mikor az őrmes­ter megkérdezte, hogy ki ért a kerté­szethez, Bábi tüstént jelentkezett. Boldo­gan pepecsel a virágokkal és az ásót félkézzel tövig szúrta le a földbe, mint egy kést az ellenség szivébe. * Verset irok. Sírnom kéne, de nem le­het ennyi ember előtt, a lelkem pedig háborog, ki kell engesztelni. Olyan ez, mint valami kémiai művelet, mint mikor

Next

/
Oldalképek
Tartalom