Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1927-04-17 / 105. szám
1927. április 17, *4. ©Ida! BACSMBOTEI RATIO a légnemű anyagot szilárd halmazállapotba kényszerítik, vagy a cseppfolyóst gázzá. Emlékszem, az ősszel Firenzében, a börtön tövében kávéztunk szerelmemmel, mig a magántulajdon vértanúi a rács mögött kuksoltak és szemük kopogott a szabadság után, amely számomra oly édeskeveset jelentett, akár a pénz. Bár hegediiszónak szült volna az Anyám, hölcsödalnak, vagy furalyaszónak, mint a divatos népszínművekben. Ekkor odakönyökölt az asztalra Enyveskéz és elkezdte mesélni, hogy Vácon egyszer, amikor nagyon beteg volt, elhívták hozzá a zsidó rabbit lelkivlgaszt nyújtani. 6, életem etsprórolt szépségei, minek is mentem zabot hegyezni, a doha] hattyú rég elszállt belőlem és oly testvértelenül állok a természetben, — Miosoda zri! A rabbit? Mért pont a rabbit? — Mert ugyanis — és krákogott egyet — mert ugyanis az anyám izraelita hiten volt és még csecsehiő koromban ... egészségügyi szempontokból... hisz tetszik érteni... de én a római katolikus vallásban nevelkedtem és hiába esküdöztem, azt hitték, hogy csak le akarom tagadni Jehovát. És a rabbi megpirongatott, hogy zsidónak lenni nem szégyen, lám a Rotschlld is zsidó, mégse tagadja és hogy meg fog verni az isten. A társaság kacag, nyerit, az egyik félig vetkőzve ül az ágyon és a lábát piszkálja, Dávid ur a fogásszal sakkozik, aki izgatott és nincs formában, mert délután egy gyönyörű nőt látott az ablakból és erotikus szelleme itt is kisérti. A pokoli kórusban vonszolom magam tovább: boldog a halász, boldog a vadász, csak én nem értem rá soha leegyszerűsödni, az erdő lesatnál engem, a hiéna megvet engem, a sakál kiröhög engem, ennyi temérdek Igen között — No nézzétek, verset ir! — és Önborotválkozós kitépi kezeim közül a papírlapot. — Rögtön tegye le! — ordítok rá és önborotválkozós sértődötten visszaadja a verset. Hisz ö csak fel akart fedezni: — Mit félti úgy, nem lopom én el! Kell az ördögnek a maga verse. — Valami szerelmi költemény? — kérdi a fogász fontoskodva, aki szereti magát Irodalminak játszani és állítólag van egy saját kötete is, »csupa finom malacságok«. — Nem, egyáltalán nem szerelmi költemény — mondom és sikerül elodáznom a szerzői estet. Éjjel, amikor felzeng a falka horkolása, ismét előveszem a papirost és a sötétben folytatom: ennyi temérdek Igen között én vagyok a Nem, utak belém lolynak, színek belém folynak, de hálás lennék, ha valaki falna most helyettem ha valaki sírna most helyettem és helyet cserélne velem lelkem zongoráin előtt, amelyen mi ketten játszunk most négykezest: Isten és én. * Az üvegcsarnokon át néha kipillantok az uccára. Senki se néz fel. A Sárga Panziót tudomásul veszik akár a napot, vagy a gázlámpát, Rraerülik és mennek tovább. Csak a szegényember kacérkodik a rácsos ablakokkal. Hajnalban, amikor a falusi szekerek hosszú népvándorlása kezdődik, kisborjukkal, disznókkal és baromfiakkal megrakodva, az öreg szállási legények felmutogatnak a bakról A cellát keresik, amelyben ültek azért a régi szurkálásért és a sihederek olyan szűzi borzongással pillognak a Sárga Panzióra, akár a bordélyházra. amelynek küszöbét még csak kerülgetik, de egyszer úgyis át keű lépniök. * Dávid urat elcsípi a folyosón egy rab. — Alászolgája! — Jó napot. Ü —■ Nem tetszik rám emlékezni? Dávid ur elmereng, aztán bevallja: — Nem. A fogoly felfedi inkognltóját: — Én törtem be tavaly télen a nagyságos úrhoz. Nyolc hónapot kaptam azért a kis izéért... És szemrehányóan megismétli: — Nyolc hónapot! Dávid urnák lelkiismeretfurdalása támad és két engesztelő-narancsot ajándékoz a saját külön betörőjének. — Mert hát miattam üi — mondja Dávid ur mentegetőzve és az álmélkodó cella társaknak meléli: — Színházból jöttünk épen. Bemegyek a szalonba, látom nyitva az ebédlő ajtó és a kredenc előtt ez a csibész térdel, mintha imádkozna. »Hát maga mit keres lt?« — förmedtem rá, de meg se mert mukkanni, mert a két keze tele volt ezüst eszcájgokkal. Szépen kikutattam a zsebelt, visszavettem tőle mindent és akartam futni hagym... — Mit? — hördült fel Pénzhamisitó — futni engedni egy betörőt? — Igen — folytatta szelíden Dávid ur — de jött a feleségem, aki segítségért kiabált és sajnos, közbelépett a rendőrség. Enyveskéznek a kredenc és az ezüstnemű szavak hallatára megdobbant a szive. (Reflexmozgás ez egy ilyen edzett betörőnél) A Dávid ur szaiónja! Hej! És titkon arra gondol, hogy micsoda pompás vadászterület lenne ez az ő számára. * Az ablakkal szemben egy villamosmegálló. Bábi flörtöl egy cselédlánnyal Cekker a karján, vihog és Bábi. mint egy szeladon, csókot dob neki egész csomót, mint megannyi bonbont. — Bámulatos sikereid vannak a nőknél — konstatálja irigyen Zsiga — megbabonázod őket a szemeddel. — Hajh — nyögdécse! Bábi és amikor a leányzó lehajol, behunyja a szemét, hogy védekezzék az igézet ellen. Bábi, a donzsuán, egyébként átkozottul lusta, de mivel dolgoznia kell, á la Hamlet hülyének tette magát, ami aránylag nem is kerül nagy erőfeszítésébe. Sohase hallja ha hivják és lepereg róla minden szidalom. Egyszer megakartam neki magyarázni, hogy ő a társadalom áldozata. Köhögni kezdett. — Minek ezt szépíteni? Tolvaj vagyok és kész. A múltkor óriási botrányt csinált. Fát rakott a pincében és a pinceablakon át kibámult a világba. Közben lábak masíroztak el a szeme előtt a szája előtt, az orra előtt, jószagu, selyemharisnyás, vékony, vastag és molett női vádllk. Istenem, Bábi két éve nem érzett aszszonyt az ölében, csuda-e hát, hogy hirtelen kidugta gorilla karjait és megmarkolt egy női lábat. Azt se tudta kié volt, hisz térdtől felfelé már nem látta, csak fogta, szorongatta, mig a másik láb bele nem rúgott a kezébe. Egy szóval se tiltakozott a háromszor huszonnégyórás Sötétzárka ellen. Megérte. És Bábi gavallérosan fizet, fizet. * Dankő, a hajdani társ az ügyvéd kíséretében feljött Dávid úrhoz és hosszú tárgyalások kezdődtek a két elkeseredett fél között. Mindegyik a torkán értezte a másik kését, de a társ fölényben hitte magát, hisz szabadlábon járt és szinte máról-holnapra hatalmasan megtollasodott — De légy okos — suttogta az ügyvéd — egyez ki felesbe... Dávid felikacagott. — Te tanácsolod ezt nekem, az én prókátorom? Hisz ez beösmerés lenne részemről I Koldussá akartok tenni? Megfelezzek olyan pénzt Dankóval, ami neki nem jár? — és dühösen fel-alá futkosott a szobában. — De kérlek — sziláit meg Dankó — és Dávid ur, aki ur volt, nem emlékeztette ezt a sunyi fiatalembert, hogy 6 szedte ki még nemrég a hajából a tetveket, csak éppen ellökte magától: — Elég legyen a tréfából! — rikoltotta magából kikelve — annyit mondok! — Ez az utolsó szavad? — Ez. — Vigyázz magadra! Nem volt elég a leckéből? Dávid ur csak ennyit mondott: — Mars! És kiszólt az őrmesternek: — Végeztünk. Drámai jelenet volt és bevallom, csudálatra gerjedtem Dávid ur iránt. Lám ez a védtelen óriás, akiből két középtermetű ember kitelne, aki úgy áll a világban, akár az erdőben egy farkas, amely fogak és karmok nélkül született, hogy a sarkára állott! Pedig az igazi tánc csak most kezdődött. Rokonok, ismerősök, barátok és ügyvédek attakja, mert hogy már úgyis kompromittálva van, az ügy zavaros és gyanús, nehéz itt tisztán látni bizony még az elfogulat'an szemnek is. Csak az asszony tartott ki mellette hűséggel rendületlen hittel és Dávid ur gazdagabbnak érezte magát vele, mint a füstbement millióival. * A fogamat pucolom. Bábi néz, mint egy abnormis lényt és a legszívesebben mejgenné a fogkrémet. Mindig éhes. Az éthordóból kiszedi a csontokat, revíziót csinál és a tányért ragyogóra nyalja. — És ha háborúba lennénk? Akkor büdös lövészárokba rothadnék éhenszomjan. Ez Bábi logikája és a passe-portfa a lelki finánc előtt. Nincs az a rossz, amire ne tudna még rosszabbat és igy természetesen mindig ő jön ki jobban. És ha karóba húznák, azért örvendezne, hogy nem izekre szedték. — Phü, phü! — köpköd — mámeg rám Jött — pü, pü — és eH a mondat közepén. A szája csordultig nyállal. Kirohan a folyosóra, ráhajol, szinte ráborul a köpőcsészére és köpköd világnak. Két perc múlva jön vissza, nyugodtan, mintha semmi se történt volna és folytatja a fecsegést Keservesen panaszkodik különös betegségére: — A fene egye meg. szeretném legalább egyszerre egy hétre kiköpni magamat, de hiába, mert a következő pillanatban újra megtelik a pofám. És dünnyög, mérgelődik, mint egy kis kövér darázs. * Bábi felsurolja a cellát. Ragyogóan tiszta minden. Szemmel láthatóan gyönyörködik müvében. Megered a nyelve: — Takaros mi? — Igen — mondom és azt hiszem, hogy ez az a lélektani pillanat, amikor a leikébe lehet nyúlni és kenetes hangon bűnről és bünhődésről kezdek beszélni Bábi néz rám fancsali képpel és haragra lobban. — Nem vagyok én gonosztevő, hogy igy prédikál. Bábi nem érzi bűnösnek magát, mint általában a rabok és csak a sors cselszövényeinek tulajdonítja ezt a malőrt. »Aki nem járja jól a tojástáncot (a paragrafusok körül) azt elkaparintja az ördög«. Ez a jeligéjük. A beösmerés, hogy ők bűnt követtek el, egyértelmű lenne az öngyilkossággal, mert saját maguk előtt is elvesztenék a létjogosultságukat. A társadalom a hibás. Az ablakrácson egy hosszú kolbász lóg. Úgy tekereg rajta, mint egy izmos, barna kigyó. Bábi nézi vágyakozva, sóhajt, csámcsog és képzeletben már javában zabálja is. — Szeptemberben kimegyek — mondja mélázva. Érdekes: égjük rab se nevezi szabadulásnak a távozást. Viszont a katonáéknál igy mondják: »szabadulok«. — Mihez fog kezdeni? — Istenem, vén csont vagyok már én, nehéz, nekem uj mesterségbe fogni. Majd csak lesz valahogy. Egy ellágyult pillanatában, amikor az anyja ntán érdeklődtem, lev szólt— Kegyed bejáratos úri házakhoz? (A jobban öltözött foglyot kegyednek titulálták.) — Na. — Nem adna néhány jó elmet? — Csak a védőügyvédemét. — Van ott keresnivaló? — Aki keres, az talál — és megmondom a nevét. Bábinak ökölbe szorul a keze. — Oda nem megyek — jelenti ki — attól őrizzen meg a Szűz Mária!-? — Mert abból haláleset lenne.-?? — Neki köszönhetem ezt a három esztendőt. »Tiszteit biróság« — mondta és amikor kinyitotta a száját, éreztem a !ehelletéröl, hogy elvagyok veszve — és ismét incselkedni kezd a kolbásszal. Megfelezem vele. Bábi hörög a meghatottságtól Érzem, hogy ez a vén ícgyenc ölni tudna értem ebben a pillanatban. * Vasárnap délelőtt zajlanak le a törvén nyes randevúk. A folyosó csupa nyüzsgés; könnyek, csókok, ételszag, zsivaj. Megszeppent asszonyok, gyerekek, rokonok, barátok, családtagok kis cédulát szorongatnak a kezükben és elszorul a torkuk a fegyveres örök előtt. Lármásak, fáradtak, csapzottak, mint a hajszolt vadak, csupa gondtól terhes fej, akik nem tudják megérteni ezt a nyugodt harmóniát, higgadt rendet, finom csöndességet. — Milyen sápadt vagy! Ez a mottó. És ők, akik igazán részvétre szorultak, még ők voltak kíméletesek, fölényesek, megértők és vigasztaltak bennünket. Milyen nevetségesek ezek a munka bódulatában szédelgő emberek, akik ott túl a rács® azt hiszik, hogy a nyüzsgésükkel hasznos tagjai a társadalomnak. Egyik sem érezte fel soha, hogg ő a rab, aki ezer súlyos kötelezettséggel a vállán botorkál a »szabadság« országutján, az adó, a csatád, a haza és a becsület béklyóiban. Milyen relativ dolog az, hogy ki a szabad? A bilincs és a tömlöc elavult szimbólumok, de semmiesetre se büntetés és nem riasztanak el senkit a bűntől. Aki megkóstolta ezt az életet, kellemesen csalódott és nem kitalált vicc, hanem valóság annak a szegény embernek a históriája, aki október vége felé, ha beáll az első fagy, kénytelen elkövetni valami kisebbfajta betörést, hogy télire bekerülhessen a Sárga Panzióba. Egy kisfiúnak határozottan imponál a papája: — Mond tatus, itt valódi rablók vannak? És követeli, hogy mutassanak neki eleven haramiát — Most nem lehet, be van zárva. — Bőg? Képzelem, hogy bőg szegény. Furcsa fogalmai támadhatnak a felnőttekről. Enyveskéz nyakában a menyasszonya csüng. De Enyveskéz zord és gyanakvó. — Mér nem jöttél be a múlt vasárnap? — Beteg voltam. — Hm. Szőke vagy barna volt az a betegség? A lány nem érti. Aztán elpityeredik. — Rossz ember vagy te Menyus, hogy igy kinzol Több se kell Enyveskéznek: — Én kínozlak? Nyúltam én hozzád egy ujjal is? — A szavaiddal kinzol. Tudod, hogy csak te vagy nekem minden. Enyveskéz olvadozik. — Ha itt hagyom ezt a csárdát... és kolosszális füleit gyűri, csavargatja, mint egy cigarettát — Igen, mén és megint bemászik egy idegen ablakon! —T Csak a tieden Julis! így enyelegnek szóval, szemmel, amikor arra jön az őrmester és atyailag megveregeti a Julis hátát, mire Enyveskéznek vérbe borul a szeme és éktelen düh fuldoklik az ádámcsutkája alatt. — Persze — mondja aztán, hogy az őrmester elment — imponál a mundérja! A lány oda van az ijedtségtől. — ó, 6 ó.I Enyveskéz pokoli egykedvűen rakja le a maga kisded aknáit. — Vannak ám itt gyönyörű rabnök.
