Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-13 / 70. szám
Öt világrész a Szajna partján Réth Alfréd 1927, március 13._______________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ A falakon nagy, ezerszinii vásznak lógnak, megannyi ablak, amelyek Paris láthatatlan uccáira és a művész leikébe nyílnak. Az egyiken égő nap tíiz be, a másik sötét és csak a sarki gázláng glóriázza körül az ucca sápadt fejét. Vas, por, füst, beton, parkok, nők, gyárak, tornyok, gyerekek és mészárszékek, minden, ami ezt az ijesztő várost jelepti. Néha könnyűek a színei, mint a lepke, mákkor súlyosak és fenyegetőék, akár a lidércnyomás. Ez az ember a veséjébe látott Párisnak, birokra ment vele és letépte álarcát. Nem képrejtvényeket csinál, színes rébuszokát, a képei ráorditanak a rossz lelkiismeretű emberre és torkonragadják, mint egy véres leszámolás. Műtermében ad találkozót a modern francia ' irodalom fiatalsága. A duruzsoló vaskályha körül költők csicseregnek, koravén kamaszok és kamasz öregek, akik esetleg holnap {elfordítják a világot. Nem a litterátus széplelkek csevegő délutánja ez, amelyen arról vitáznak, hogy jólzlésü írónak szabad-e leírni versbe: büdös dög? Itt Kina sikolt, ágyuerdŐ tombol, vér csurog, az egész kerge kontinens fájdalmát visszhangozzák a kopott ruhájú, karikásszemíl költők. És ez a zsivaj adja meg Réth munkáinak a ritmusát, mint egy rafíinált kísérőzene. összekulcsolja a térdén a két kezét és paposán malmozik az ujjaival, mig mondja: — Az én generációm már beérkezett, de engem itt felejtettek. A mai fiatalok visznek magukkal. Mintha csak most indulnék először, ezek az első drukkjaim, csalódásaim és sikereim. A képek tigy sorakoznak fel előtte, mint a. gyerekek, a dátum a születésük napja és apai szeretettel cirógatja meg íará'rfiás fejüket. Paris lirája dalol bennük, a nyomorúságé és a gazdagságé. Nem könnyfacsaró, megható, Szajnaszószos poézis az övé. A munkáin meglátszik, hogy együtt indult Picassoval, de hamarosan megtalálta a maga művészetének igaz útjait. Ez az elmélyült, tudatos szinépitcs nem máról holnapra alakult ki, hanem húsz esztendő gyötreltnes küzdelme után. Nem ő fedezte fel a kubizmust, de az elsők között volt, akik melléje álltak abban az időben, amikor még a röliejjel és az őrültek házával jelentett. egyet. 1905-ben jött ki Parisba.' Tizenkilenc éves se volt, tejfdesszáju gyerek, úgyszólván az első magyar, aki azzal a fogadkozással hagyta faképnél a Hortobágyot, hogy yagy siker, vagy semmi. Berlini és olaszországi kiállításai után kezdték Parisban is felkapni. És ekkor kitört a világháború. Retket internálták. — Négy esztendőt raboltak el az életemből — mondja — de ez a négy év negyvennek számit nálam. Mindent újra kellett kezdeni. Csak az ecsetem maradt meg és kétségbeesésem. És a kubizmus. amely a műkereskedők halshijájával indult, most utszéli szenzációvá sídv*. lyedt. mellyel dekorativ szobafestők kdpesztik cl a klienseiket. Magyar karrierekről sokat hallattam és olvastam. Hogy a tehetséges fiatalembernek csak útiköltség probléma az egész. A karrier itt az uccán hever, épp hogy le ke'l hajolni érte. A piktor, akinek njiaibau az élet ezer színe vibrál, panyókáru csapja a cifra szűrét, füle mellé az ecsetjét és mire a Szajna partjára ér, már licitálnak is a képeire. A művész kacagni kezdett. — Igen licitálnák. A még. megmaradt holmija felett a kifizetetlen házkor fejében. Éis, mint egy algebrai tételt, magyarázni kezdte: M — Parisban mindig több van ötezer festővel, mint amennyit egyáltalán elbír ez a nagyétvágyú metropolis. Évente befut négy-öt ember. A többi pusztulásra van Ítélve. Ez a kegyetlen szentencia irgalmatlanul érvényesül. A Montparnasse- padlásszobáiban éheznek, fáznak a fiatal festők, akik még a napi betevő falatra szükséges pénzt is képtelenek megkeresni az ecsetjükkel, azon egyszerű okból, hogy nem veszi meg senki a képeiket. Miért? Először is mert nagy a konkurreneia. A nyomorgó festők szinte nevetségesen olcsó — ha nem lenne profán, úgy is mondhatnám, hogy — önköltségi áron kínálják a képeiket. De még igy se akad vevő. Parisban »nem elegáns« névtelen, nem divatos festőtől képet vásárolni. Itt sok jómódú polgári család él, akik megengedhetik j maguknak azt a luxust, hogy olajnyo-1 mat helyett egy »eredetit. .akasszanak I a falra. De ezeknek az- embereknek az Ízlése szigorúan familiáris, szolid és józan. A festő tehát, ha eladni akar, kénytelen alkalmazkodni a vevő gusztusához és pipacsokat kell pingálnia a mezőben, bárányokat gyermekkel, az agyoncsépclt uccarészleteket a Nope Dameval, a Szajnával és a méla holddal a város fölött. Semmi eredetieskedés vagy egyéni iz, különben a kuncsaft meggondolja magát és elmegy -a pénzéért a fenyképészhez; amely olcsóbb és élet hűbb. — A létért való küzdelem — szólalt meg valaki a sarokból. És sorra jöttek a farkastorki) keserűségek, a tárlatok intrikái, klikkek közelharca és a kritikus, aki meggazdagszik a festő bőrén. Ebben semmi erkölcstelenséget nem találnak ők: a Nagy Kritikus felfedez egy kis festőt. így szól hozzá: »barátocskám, hiszen maga éhendogott és lesütötte a szemét, mikor először találkoztunk. — Bocsásson meg, — mondta furcsa, felszeg mosollyal, oldalt nézve, — önnek. ez csak egy futó véletlen, epizód, ez a pillanat — nem is értheti meg, hogy nekem mit jelent. Először nem értettem, aztán elpirultam. lárván host csakugyan hogy egy kicsit el is sápadt, ő észrevette ezt és rögtön elfogulatlanabb lett. Kényelmetlen öngunnynl nevetett. — 0 istenem, Itat tekintsen egy ismeretlen rajongójának, amilyen biztosan sok van. Ön persze, nem tehet róla, de én nagyon sokat gondoltam önre.., A miket hallottam önről, amiket mondott... a tanítása... mindent pontosan feljegyeztem, mindent, szóról-szóra... Különösen mostanában, az életemnek egy bizonyos szakaszába... ami elég érdekes volt... de ami önt természetesen nem érdekelheti... Megint nevetett, kn is zavarba jöttem és hogy ezt leplezzem, túlzott hévvel biztosítottam öt. hogy nagyon is érdekel ú is, meg ami történt vele. Akkor még többen jöttek, beszélget* tem a barátaimmal, ő-közben figyelmesen és szerényen hallgatott. Nem is tudom, hogy történt, hogy a végén magunkra maradtunk. Elkísért egy darabig. Ezúttal. jól emlékszem, nem beszélt arról, a mit később futólag megemlített, hogy közben érezte, osúpa ostobaság, amit mond, de hiába erőlködik, semmi méltó szó nem jut az eszébe, a torka el \ an szorulva. \ A történetére, a tragédiájára azonban nem tért rá később se, ezt soha nem tudtam meg. Az űrügy, amivel meglátogatott, nagyim is átlátszóan csak űrügy volt. El is ejtette hamar. Óvatosan és kerülgetve, de ostoba érzékenységemet láthatóan lenézve. rólam kezdett beszélni. Vitába szállt régi gondolataimmal!, amikre már nem is emlékeztem, olyan hévvel, mintha abban a percben mondtam volna ki azokat. Gyenge tiltakozásomra gúnyosan halhat a társadalomtól.« »Igen«, felel a piktor. »Akar világhírt? Nőt? Gazdagságot?« És már meg is kötötték az alkut. A festő átad harminc képet a Nagy Kritikusnak, aki raktáron tartja kéthárom évig. Ezalatt fáradhatatlanul veri a nagydobot árucikkeinek mestere mellett, aztán kiállítást rendez és bezsebeli a maga pár ezer frankját. — Azt hiszi, megvetik vagy lenézik ezért a festők? — kérdi Réth és nyomban válaszol is — sőt! Mind futnak utána, kunyorálnak neki és felkinálkoznak alázattal. — Magyarokkal tart kapcsolatot? — Nem. Eddig csak megjártam velük dó névtelen senki voltam, a kutya se nézett felém és ha arról volt szó, hogy egy pár jó sort írjanak rólam, kifogásokat kerestek és meglógtak előlem. Most, hogy véres verejtékkel lettem valaki. egyszerre »felfedeztek« a pesti hiénák. akik »mükritikusoknak- nevezik magukat hangzatos névjegyeiken és a legelemibb hozzáértés nélkül, vakmerőén ítélkeznek festők élete és halála fölött. Igen, hirtelen »magyar hazánkfia «-nak neveztek ki. Ha még legalább a szubjektív véleményük lenne megbízható, egészséges ösztön, amely megérzi egy kép Istenszagát. De azok a képzőművészeti smokkok lenyelik a saját érzéseiket is és csak a reklám, meg a botrány az iránytűjük. Sok keserűség fut össze a szivében, mint a vasúti sinek az állomáson. Hogy Parisról mi a véleménye? — Egy óriási gólem ez a város, hajlong, multattat és zsebel. Kirakat, amelyben mi is csak bábuk vagyunk, a kezünkbe liliomot dugtak és a szemünkre egy adag mosolyt. Az egyiknek vér csurog a szája szélén, a másiknak arany Es mégis: jobb itt hulottan, mint másutt élve. Tamás István és konokul, hallgatott: ebben a hallgatásban vád volt, hogy komédiázom neki, afícktálok, talán lenézem ot, vagy azt hiszem, nem érthet meg. Egyre gyakrabban találkoztam vele. Elfogultsága eltűnt, vidáman és sokat fecsegett, gyakran vágott a szavamba, mintegy megvédve magamat önmagam előtt, hogy olyat ne találjak mondani, ami' méltatlan volna hozzám. Folytonosan figyelt, minden mozdulatomra, hangsúlyomra és meg kell adni. nagyon jól megismerte a jellememet rövid idő alatt. Szokásaimat, modoromat, öntudatlan furcsaságaimat frappánsan találó módon tudta jellemezni: ezekkel meg is nevettetett néhányszor. Tudta, hogy mindig valami feszengő rosszérzés van bennem, ha együtt vagyunk. Ezért kárpótlásul jóságos, csaknem atyai modort vett fel velem szemben; én pedig igyekeztem magamat megnyugtatni, hogy az érdeklődés, a figyelem, lia nem is esik jól mindig, szeretet iele és komisszság volna tőlem, ha ne,m tűrném. De a barátaimat iienv szerette. Eleinte hallgatással, később nyíltan is tudtomra adta. hogy ártanak nekem, elterítenek uturnfól, célomtól, hivatásomtól. Az inamban és célomban és hivatásomban ugvanis rendületlenül hitt és hitt a küzdelemben, lelki tusukban, amiket önmagámmal hurcolnom kell, hogy célomat. elérjem. A barátaimnak szégyellem clrtnndani ezt a furcsa viszonyt. Nem is értették őt, egyik se tudta kicsoda, mindig csodálkoztak, mikor váratlanul megjelent megettem. Egyik közülük kereken a szemembe mondta, hogy nevetséges vagyok a hiúságommal, ahogy tenyésztem magam körül ezt az unalmas kullancsot, mert jólesik a rajongása, tátott szájjal való bámulata. Nemsokára-nem lehet majd közeledni hoz-i zánt miatta. Megpróbáltam megvédeni! öt és magamat, meggyőződés nélkül, ö I tudta ezt is és most már halálosan gyű-. lölte barátaimat. — Szervusz! — kiáltott rám gúnyosan a sétatéren — (nem emlékszem, mi-* 19. oldal kor tegezödtünk össze) — nem zavarlak, látom jó! mulattok. Ebben nz időben már menekültem előle. Néhányszor letagadta ttom magam, vagy megszöktem hazulról. Lelkiismereti furdalásom volt, tudtam, hogy roszszul megy neki. Este megvárt a lépcsőházbati. Sokáig várt, az uccán havazott. — Beszélnem kell veled. Meg kell mondanom, hogy rettenetes életet élsz, fel vagyok háborodva. A vesztedbe rohansz, clzüllesz, elpusztulsz. Ml lesz velem. ha elvesztem a hitemet benned — az egyetlen hitet, amivel hinni tudtam emberijén. Megpróbáltam megnyugtatni, védekeztem, hogy talán rosszul ítéli meg a helyzetet. A lépcsöházban homályos volt, lassan mentünk fölfelé, ő lihegve beszélt! Fölülről egy barátom jött, hozzám csengetett be éppen. Vidáman fecsegni kezdett. Ö elhallgatott egy percre, aztán váratlanul és érthetetlenül felvette a barátom könnyű, csevegő, tréfás hangját, leiéje fordulta. — Á. alászolgája. Nem ismer, nem ismer, látom nem is fontos — ennek a nagy gyereknek az árnyékában látott egyszer. Éppen szidjuk egymást, de azért nincs semmi baj, mi? Kinos érzéssel álldogáltunk, ketten, a barátommal, ö észrevette, anélkül, hogy elhallgatott volna. — Na, de nekem úgy sincs időm, véletlenül találkoztunk, a szomszéd házban van dolgom. Isten vele, ne zavartassák magukat, — szervusz, pajtás. Vigyázzon rá kérem, nagyon morcos hangulatban van, kijött belőle a moralista. Szervusz! Könnyedén, lehelctszerüen, de félreismerhetetlen mozdulattal megveregette a váltam és lerohant a lépcsőn. A többi olyan volt, mint egy rossz álom. Barátommal hallgatagon, de megkönyj uyebbülten megindultunk fölfelé. Éreztem, I bogy mondani akar valamit, rosszalóan rázza a fejét. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a második emelet táján, szaladó léptek hangzottak fel alattunk. Ö jött vissza. Lihegve megállt, mikor utolért bennünket. — Nem találtam otthon az ipsét! Gondoltam, talán még utolérlek benneteket. Nem tudtam szólni. A barátom néhány lépcsőfokkal feljebb állt. j A vállamra ütött. — Na, mit nézel? Nézzék csak, a moralistát!.. Talán még haragszol is, lantiért egy kicsit összeszidtalak az ostoba embergyülöleted miatt! ------ Nézze csak, ce... izé ur... bocsánat, elfelejtettem a nevét... hogy a lelkére vette, a mafla... Hát mondja csak, .nincs igazam, ha szidom ... az ember nem hagyhatja úgy el magát... micsoda nyám-nyám alak I vagy ■.. Nézze csak ... hogy fel van dúlva .. a nyakkendője is félrecsuszoti... ha én nem vigyáznék rá ... Rángatni kezdte a nyakkendőmet. — Hogy nézel ki?!... Szabad igy kinézni egy közéleti embernek?!... Pfuj! Leköpött. A nyála nyakamat érte, fel-' öltöm gallérján csúszott végig. Halálsápadt lehettem, nehezen, idegenül, kínlódva jöttek tel belőlem az idegen szavak, a torkom összeszámít. —- Kérem... takarodjék innen... arcátlan fráter... Meg láttam kinvilt szájában a vigyorgó. ritkái fogakat. Egy lépést hátrált, elöreugrott, ököllel, teljes erőből arcomba csapott és lerohant a sötét lépcsőhöz felé, mint aki a mélységbe zuhan. Da« BrsM-félí sMtir március 1 -tői kezdve a kis Limánra a Kr. Mar Ica szálló épületébe helyeztetett át, hol mindenkor a gyár világos, barna és dupla maláta sor gyártmányai hordóban és palackokban kapható. Telefon: 96. __21« A rajongó Irta: Karinthy Frigyes Egy kicsit el is sápadt, zavartan da-..
