Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-06 / 35. szám
1927- február 6. 17. old»!. BÁCSMKGYEf NAPLÓ , IdörJ^tnf —. talán témapangások évadján fcl-K'lbukkan problémának a vaj- Catj^gi irodalom. Gyűrűzik, fodrozlk, n/í.id nagyobb hullámokat nem verve giegint els.tnul. Most éppen újra divatba jött Olvashatunk róla sok okos. helyes és igdz." de sok igazságtalan megállapítást is. Olyik nagy buzgalmában elvezet minket Balassa Menyhárt áruitatásáig is, csakhogy tárgyi érvekkel bizonyítsa a vajdasági irodalom létjogosultságát sőt elkanyarodnak Madách Imréig hogy meg vedel mezzé,k a dilettánsokat a professzionisták ellen. (Hát az iróskodás a Vajdaságban mint főfoglalkozás és az irodalom a Vajdaságban mint megélhetési forrás — még krokinak is gyönge anyagk Vajdasági irodalom. Nem kezdeni szőrszálhasogatással és ezért nem is teszek kifogást >a vajdasági irodalom és vajdasági irók« elnevezés ellen. Sőt magány is használom, de csak abban a jelentésében, hogy irodalom a Vajdaságban és írók a Vajdaságban. Pontosabban: magyar irodalom és magyar írók a Vajdaságban. Mert erről van szó. A probléma első kérdése mindig az, hogy van-e ilyen? fiát ha objektive kellene megállapítani, nem tehetnénk egyebet. mint »a tényálladékot felvenni«, vagyis a látható bűnjeleket leltározni. Ily eljárás mellett, ebből a szemszögből bizony ig izat kell adnom azoknak, afcjk a vajdasági irodalomnak nem is a szegénységét. hanem a reménytelen nyomorét állapították meg. Pár négylábas tárca egy-két (de inkább egv. mint két) napilapban, aztán ugyanennek a lapnak a karácsonyi száma és itt-ott egy-e^v könyv, amely azon a kálvárián, amit megjelenéséig megtett, megbünhődte írójának egész múltját és jövendőjét. Elvetélt akarásokról, íróasztalok fiókjaiban póriadó írásokról nem lehet Ítélni. De internis non judicat praetor. Most pedig én leszek bátor két kérdést felvetni. Megelégedhetünk-e az ilyen »objektiv« megállapítással? Nem, kellené-e kutatnunk. hogy hát igazán ez volna a vajdasági irodalom? Nincsenck-e itt irók, akik pár termékeny, esetleg kedvetlen órában fogant tárcán, cikken kívül tudnának méretekben és minőség szerint is olyat produkálni, ami komoly irodalom? Nem akadnának-e itt regényírók, növelni ták. drámaírók költők, esztétikusok, szociológusok stb.? Ez az első. kérdés., A második az, hogy azok az egyének, egyesületek és intézmények, akiknek és amelyeknek őszinte óhajtása és parancsoló kötelessége lenne a Vajdaságban a magyar kultúrát, ha van, megőrizni és fejleszteni, ha nincs.- megteremteni, megtettek-e mindent, hogy komolyan és biztosan megállapíthassák, vájjon van-e vajdasági irodalom és ha van. vagy nincs, mit lehetne és mit kellene ebben az irányban tenni? Hirdettek-e megfelelő jtályadijakat, hogy komoly munkára, irodalomra biztassák a vajdasági írókat, akik — az ördög nem alszik — esetleg mégis lehetnek itt? Vagy talán a vajdasági magyar színház (esetleg csak kamaraszínház) nem tudott a legfényesebb tantiémek kecsegtetésével sem irodalmi darabhoz jutni’ Talán kiadók hiába könyörögtek ismert, vagy ismeretlen vajdasági íróknak kéziratért, mert nagyon akartak könyvet kiadni? Vagy végül legalább is egv komolyan megalapozott magvar folyóiratot kellett azért beszüntetni, mert nem akadt elfogadható anyag? Mert ha volnának is a Vajdaságban irók, hol és hogyan csináljanak irodalmat, amikor csak egyetlen napilap tud nekik néhanapján valami kis szűk teret rendelkezésre adni? Aztán meg elvégre azt is cl lehet gondolni, hogy még az Íróknak sincs fölösleges pénzük, hogy saját költségükön csináljanak lapot, vqgy adjanak ki könyvet. És last, but not least valamely exponáltabb helyen lakó laptudósitó havonta többet kereshet, mint valamennyi vajdasági iró egvütt egv év alatt. És most dobom azt a követ a kútba. Most jön a realitás. Ha az említett egyéneknek és egyesületeknek valóban szivükön fekszik annak a biztos megá’lapitása. vájjon van-e vajdasági irodalom, tisztelettel ajánlom, tegyék meg az egyetlen megbízható próbát. kísérletet. 1. Hirdessenek minden évben pályázatot irodalmi értékű regényre, novelláskötetre, vagy másmilyen munkár. (Esedezem: nem a parabutyi népélet humoros ábrázolására kiirt 500 dináros pályadljra gondolok). 2. Alapítsanak könyvkiadó vállalatot, ha nem Is altruista alapon állót. (Az üzleti Vfmve»őbb). 3. Indítsák meg' azt a bizonyos szépirodalmi folyóiratot. Ne keressék azt a vezetőt, akinek tisztelt személye körül minden vajdasági iró készséggel csoportosul munkára, hanem egyszerűen kérjék őt le! erre. Csak három évig kísérletezzenek. Csinálják meg mindahármat. ha Hármat nem. legalább kettőt, ha kettőt nem. legalább egyet. Ha sikerül, bebizonyították, hogy van irodalom a Vajdaságban. Ha meddő lesz a kísérlet, nos akkor legalább megmarad a pénz. De amíg ezt a kísérletet komoly akarattal, becsületesen meg nem Egy humanitárius intézmény előcsarnokában olvasom az anuaJt falába vésett mondást: Szegény, aki beteg. Milyen igaz! Kórház vagy egyéb gyógyintézet okosabb jelmondatot nem is választhatott volna. Ä szűkszavú mottónak rábeszélő, egyenesen meggyőző hatása van. És csábitó ereje. Mintha mondaná: ler ide meggyógyulni, s én nemcsak a betegségedtől, de a szegénységedtől is megszabadítalak. Igen, mert nemcsak beteg, de szegény is vagy. A beteg, jó barátom, ha megannyi pénze van, egyszersmind szegény. Mit ér a vagyona, ha beteg a teste? Mit a pénze, ha nem élvezheti, amit kaphat érte? Mit ér a magas társadalmi állása, a népszerűsége, a tekintélye? Mit ér mindez, ha nyomorog a testi szervezete? Telepedj itt meg, s ha kilábalsz a betegségedből megszabadulsz a velejáró szegénységtől is. Újból egészséges leszel, s hozzá' gazdag is, mert .az egészség nagy kapitális.«. Ezt vitatja az a három szó ott a gyógyház falán, s ilyen kevés szóval ritkán sikerült ennyi igazat mondani. Mégis, ez az igaz szó nem oly igaz. mint egy másik, amely eszembe jut, valahányszor amazt látom. A beteg még se: okvetlenül és nem minden esetben szegény. Ha a baja gyógyítható vagy ha nem jár elviselhetet'km-fájdalmakkal.ákköra jó 'mód;'-amely-' bén léi Írét é' k rendelkezésére álló pénzforrás.. amelyből; ,a . gyógyulására kökhet, enyhíti a szenvedéseit és megkurtitja azoknak idejét. Ha olyan természetű a betegsége, amely kormányozható .vagy türelemmel és gondos kezeléssel kiküszöbölhető, a páciens nem szegény. Aki az eriiberi kor végső határáig fölkeresheti minden nyáron Karlsbadot, s az, aki a téli hónapokat, ha a légcsőszervei úgy kívánják. Szicíliában vagy Egyiptomban töltheti, az nem mondható szegénynek, — ha még oly gazdag is, s ha még úgy irigyli is azt a szegény ördögöt, .aki nálánál talán nem egészségesebb, de nem is gondolhat arra, hogy akár télen, akár nyáron kiimát változtathasson. Ellenben — ismétlem —■ föltétlenül igaz ama másik mondás, amely igy szól: Beteg, aki szegény. Az úgynevezett szegényember, ha fizikailag teljesen egészséges is, lelkileg ritkán az igazán, mert a szegénység nélkülözésekkel jár, (ahogy az egyszeri német mondta: die Armut kommt von der pauvreté her), nélkülözésekkel, amelyek a szenvedésnek s a betegségnek kínzó érzéseit keltik föl a legépebb szervezetű nagyercjü egyénben is. A szegénység tulajdonképen ott kezdődik, ahol a nélkülözés beáll, — oly eset, amely nemcsak az abszolút nincsteleneknél következhet be, de »rendezett anyagi viszonyok közt« is előfordulhat. Bátran lehet hát fölpanaszolni, hogy: a szegény: beteg. Bátrabban, mint azon keseregni, hogy a beteg: szegény. Nékülözni annyi, mint szenvedni és szenvedni annyi, mint betegnek lenni. S mert szeretek lehetőleg világosan beszélni, kedvem volna azt mondani, hogy a szegény, ha egészséges, betegebb, mint a gazdag, akihez mindennap, akár kétszer, ellátogat az orvos. Az a nagy igazság, amely szerint: fő az egészség, s ha az megvan, akkor minden megvan: csak féligazság, mert hogy mi mindene hiányzik annak a »boldog embcr«-nek, aki egészséges, mint a makk, de szegény, mint a templom egere, azt csak ő tudja, akinek az egészségén fölül mindene hiányzik... Hiába vagy egészséges, jó barátom, 5 csinálják, addig — bocsánatot kérek minden ankétezés csak céltalan, akadémikus értékű vitatkozás, amelynek lehetnek elmés, okos megállapításai, de a vajdasági irodalom ügyét sem tisztázni, sem szolgálni nem fogja. Ha pedig e kísérletre nincs mód, vagy akarat, akkor — könyörgöm — hagyják meg a vajdasági irodalmat csöndes halottnak, az Írókat meg békén élőknek. Ok ugylátszik már beletörődtek abba, ami nincs, meg abba is. ami van. Dr. Vidor Imre Idába hatalmas a tüdőd, ütemesenverő a szived, kifogástalan a gyomrod, lilába a konstituciód minden tökéletessége, hiábavaló mind, ha kénytelen vagy nélkülözni, amire a szived fáj vagy a fogad megfájdul. Elsősorban természetesen a kulturáltabb szegény fogja ma.gát betegnek érezni és mennél kulturáltabb, annál betegebbnek. Az u. n. müveit ember élvezőképesebb s így abban az arányban fáj neki minden nélkülözés, amely mértékben a morális szervezete élvezetekre vágyik. Mondjuk, hogy — szegénynek! — megvan a mindennapi kenyere, de nem hallgathat muzsikát (hacsak nem az uccai verklit, vagy el nem sétál egy zenéskávéház mellett), s ez annyira hiányzik a melódiaszomjas lelkének, hogy va hiányától beteg. Egy másiknak mit ér, ha jóllakhat délben, sót este is, de nem szerezheti meg a könyvet s nem fizethet elő a szemlére, amely után sóvárg az elméje? Mit ér, ha nagynohezen -kiszoríthatja a házbért, de nem láthat világot, nem mehet színházba, s (mert ez is költséges mulatság, s neki nincs rá pénze) még a műveltségéhez s a szellemi rangjához illő társaságban se fordulhat meg? Hiszen ehhez szmoking, frakk, több pár kesztyű és sok egyéb rekvizitum kell. Ö bizony beteg. S talán gyógyithatatlaftábbül, mint egyik-másik kórházban ápolt páciens. Azokon a szegényeken, akiknek, csak lakásuk pipes vagy csupán az ennivalójuk hiányzik, még seg:t esetleg á jő emberek érdeklődébe vagy egy jótékony egyesület akciója, mert mindenki belátja, hogy a társadalom szégyene: hajlék s táplálék nélkül hagyni a szűkölködő embertársakat, — de azoknak a szegényeknek a fájó nélkülözéseit, akik nem éheznek s akiknek van hová lehajtani a fejüket, azokéit nem enyhíti senki. Mert hiszen — mondják a humánus jólelkek, — hála a jó Istennek, mégvan mindenük (!), amire szükségük van. A jótékony intézmények és a jóttevő emberek érdeklődése legfeljebb annyira terjed, hogy nem akarnak hajléktalanokat, didergőket és éhezőket látni. Sajnos, ezeknek a szükségleteit is csak parányi mértékben tudják kielégíteni. -- a kuüturóhezőkkel, a műveltségszomjasokkal és a Szépnek vágyakozóival egyáltalában nem törődnek, mert nem gondolnak arra, hogy ezeknek talán fájóbban hiányzik a kultúra, amelynek az áldásaitól el vannak zárva, mint amazoknak a kielégítő táplálék és a meleg szoba. A műveltnek minden jobban fáj, mint a műveletlennek és semmi se jobban, mint ha azok az igényéi maradnak kielégítetlenek, amelyek a kulturáltságából, szellemi élteiének az emelkedettségéből fakadnak. Ezek a betegek bizony szenvednek annyit, sőt többet, mint egyik-másik influenzás, ncurasztheniás, hisztériás, lupokondriás, neuralgiás és egyéb iás. Mondjunk példát. Aki kénytelen eladni a zongoráját vagy a felesége ékszereit, hogy beteg gyermekét szanatóriumban ápoltathassa, maga is olyan beteg, ha nem .betegebb, mint a gyermek, akinek a kedvéért ezt a nagy áldozatot hozta, s aki megválik a köny- I veitől, hogy azoknak az árán ruházhassa a családját és iskoláztathassa a fiát, többet szenved, mint ha rheuma vagy gyomorkatarus kínozná, — oly két betegség, amely könnyebben gyógyul a sehogyse gyógyuló szegénységnél. Az ily nélkülözők, ha esetleg meg is van a mindennapi kenyérük, mindig betegebbek. mint azok a fürdővendégek és szaj na tóriumlátogatók. akiknek a doktoruk I a gyomorhurutjuk okából szigorú diétát j rendelt, s így bár nem kedvűk szerint I ebédéinek.. de. étkezés után kikocsiznak s este a színházban szórakoznak. Ha a müveit ember nem lakk arák oly lakásban, amely föl van szerelve a higiéna követelményeivel, már nem egészséges. S ha újságra, revüre nem fizethet elő, könyvet nem vásárolhat, s nem válthat elég gyakran fehérneműt, akkor bizony beteg, s rosszabbul érzi magát, mjnt olyik ágybanfekvő, aki pár hét alatt visszanyeri a régi súlyát s egészségét, mig neki, a kultúra (helyesebben: a kujturhiány) szerencsétlen betegének vajmi kevés a kilátása, hogy a bajából valaha kilábothat. « Lehet egyébaránt és Carpenter például azt vitatja, hogy a finom műveltség maga is betegség, mert követelővé, igényessé. élvezni vágyóvá teszi az emberét, lehet. — bizonyos, hogy az, aki az anyagiakban való szegénysége mellett és miatt szenved a műveltségtől, betegebb, mint a Kuranstaltok és gyógyitóházak legtöbb páciense. A háború által előidézett nagy eltolódásnak egyik szomorú származéka az ilyenfajta szegény s az ilyenfajta beteg. Valahogy úgy történt, hogy azok a könyvtárak, festmények, zongorák s egyéb kultursaerszámok, amelyek azelőtt jól voltak elhelyezve és fölosztva (well placed and distributed), most olymódon cseréltek gazdát, hogy azok, akiknek szellemi jussuk volna v«zzájuk, kitagadvák tőlük, pedig nem tudnak nélkülük élni. Ezért betegek. S kérdés, hogy akik ma vannak ezeknek * szépségeknek a birtokában, annyival egészségesebbek lettek-e tőlük, amenynyire megbetegedtek, akik elvesztették s most nélkülözni kénytelenek őket? A társadalom persze, amefy mindig rövidlátó, nem is veszi őket észre, mert nagyon el van foglalva azokkal, akik éheznek vagy fáznak, vagy lakás nélkül vannak, s akiken szintén nem valami alaposan segít Ha találkozik is egy ity kulturbeteggel, nem fogja betegnek elismerni (szimulánsnak tartja — hiszen láza sincsen!), meri valószínűleg van lisztje, burgonyája és fája. S ha ez van, ugyan mi hiányzik neki? Mein Herz, was willst Du noch mehr? A legtöbb jótékony ember, akinek ezeken kivül van háza, nyaralója, autója, színházi páholya, ékszere, szeretője, s minden egyéb lukszuscikké, átnl széppé teszi a csúf életet, szerényen mégelégszik, ha a polgártársának, akit szociális szeretettel ölel a «testvéri kebléré, van kenyere és tüzelője. Teátrumba nem muszáj mindenkinek járni, olvasni és muzsikát hallgatni se kell minden ember fiának — gondolja a társadalom. Utazni pedig egészen felesleges — örüljön, ha odabujhat a meleg Kályhája mellé és adjon há'á: a jó Istennek. hogy ennek a jótékony hevében sütkérezhet, mert sokan, vajmi sokan ezt is kénytelenek nélkülözni. Arra persze nem gondol a jó társadalom, hogy mennyire fázhat valaki egy fütött kemence mellett, ha arra gondol, hogy a pénztelensége miatt el van zárva a művelődésnek épp azon forrásai elől, amelyek üdítő cseppekkel szolgálnának a lelke szomjúságának és vigaszt nyújtanának neki egyéb nélkülözésekért A kultúra nehéz betegei ezek s igazolják a mondásomat, amely akár uj, akár nem uj, föltétlenül igaz, hogy a szegény: beteg. S bizony, szegény a társadalom is, hogy *czt a szegénységet és ezt a betegséget kénytelen tűrni, tétlenül nézni és — mert ez oly kényelmes — letagadni. Juhász Ci/n'a : Az időnek • Idő, örök öreg, ki messze, fenn A végtelen szikláján ütsz magad S csak nézed hallgatag, vén bérceken, Hogy az cón, az év, a nap halad. Csak nézed, hogy a tenger és a könny A vér és viz hogy árad és apad, Csak nézed, hogy vív a fény és a köd S hogy múlik el világ és pillanat: Idő, örök öreg, mi lenne, mondd, Ha egyszer elszunnyadnál és e zord. Nem lankadó játék megríttana: A hulló őszi lomb a lomha légben S az elmúlás halálhozó ködében Szivemből szálló sóhaj dallama? Beteg, aki szegény Irt': Baelttker
