Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-27 / 56. szám
1927. február 27. RÄCSMEGYEI NAPLÓ 21. olt?«!. iá-ALAKOK Képviselő (Ezen a területen meglehetősen rat lan vagyok. Csak első, döntő tapasztalatomra emlékszem. Becsben, nagyon fiatalon fölmentem a Reichsrath karzatára. Valami pocakos honatya beszélt lagymatagon, unalmasan. Egyszerre az ellenzék padsoraiban levő kép viselők szinte vezényszóra kivettek mellény zsebükből egy-egy kockacukrot s szelíden ártatlanul a szónok felé tartották, Mihelyt ezt megpillantotta, magából kikelve kezdett ordítani, arca elkékiilt, szemei kidülledtek, szája tajtékot túrt, mint a nyavalyatörősé. Később tudtam meg, hogy az illető a monarchia egyik legrégibb, leghíresebb cukorpanandstája. Nehogy tapintatlan legyek, midji)tt meglátogattam volna a képviselőt, *krről e portrét készítettem, érdeklődtem politikában benfentes barátaimnál, vájjon milyen szókat nem szabad kiejtenem a jelenlétében. Óvatosságból ezeket írták föl jegyzőkönyvembe: talpfa, erdőjog, bánya, birtok-kisajdtitás, marhaszállitás, bakancs, zubbony, káposzta, cukor, só. Az attikai só említése és használata szintén szigorúan tilos. Reggel nyitok be ötszobás, pompásan berendezett, szőnyegekkel dús lakásába A képviselő itr sárga pizsamában, kék bőrpapucsban cigarettázik, elém siet, megölel. Azonnal a testemhez ér. Olyan mélyen tekint szemembe, mint egy kislánynak). — Téged ismerlek valahonnan. — Engem? — Csak azt nem tudom, hol találkoztunk. Várj csak várj. (Gyötrődve kutat emlékezetében). Gömörben? Vagy Nyitrában? — (Ridegen). Nem. — Pedig íáttilak valahol. (Egészen jól csinálja, nagy gyakorlata van ebben, de én inkább az egyéni kezelés hive vagyok. Lassan kirántom magam ölelő karjaiból). Kegyeskedj talán helyet foglalni. Cigarettái, szivart? Konyakot, likőrt? — Semmit (Csak most vagyok kegyes helyet foglalni). — Parancsolj velem, egészen a tied vagyok. Mivel szolgálhatok? — Nyilatkozz. — Miről? — A helyzetről. A te helyzetedről. Arról, mi a dolgod, mivel keresed a kenyeredet? — (Megdöbben). Végtelenül sajnálom kedves barátom, de ebben a tekintetben nem állhatok rendelkezésedre. — (Felugróm, hozzá lépek). Akkor méltóztassál megengedni kedves barátom, hogy erőszakot alkalmazzak1. (Egyik ujjamat a vállára teszem, mint azok a bajszos, vérszomjas darabontok, okik a képviselőket ezáltal legszebb alkotmányos kötelességükben akadályozzák meg). — Az más. Csak az erőszaknak engedek. (De annak mindig). — Mindenekelőtt mondd el, miért is lettél te képviselő? — (Még jobban megdöbben). Nézd, kérlek szeretettel, az ember már fiatal korában belesodródik a politikába. (Nevet, mint egy élcen, mely hosszantartó, élénk derültséget kelt a Ház minden oldalán). A dolog úgy áll, hogy vannak olyanok, akiket felülről nyomnak, engem alulról hozott polgártársaim megtisztelő bizalma, szeretete, törhetetlen ragaszkodása, hogy vezessem őket. — Te szóval tudod, merre kell haladnunk? V — Az én jelszavam mindig ez volt: egyenes utón, előre. — Csodálatos. A világ legnagyobb történészei csak utólag látják meg az utat, a nemzetgazdaság, a lélektan szaktudósai is kétkednek. Te azonban biztos vagy, vezetsz mindnyájunkat, engem is. Engedd meg, hogy bámuljalak. — Parancsolj. — Sok a dolgod? — Rengeteg. Először is légy kegyes, pillants be a postámba. Huszonhét levél egy nap, de néha ötven is érkezik. Az egész megye, minden hatóság, minden hivatal rám fekszik. Az egyik azt követeli, hegy a forgalmi adóját hozzam rendbe, a. másik trafikot sürget özvegy édesanyjának, italmérési engedélyt, rokkant nyugdijat, a harmadik fogorvosi műtermet akar berendezni s tőlem kér tanácsot. Választóim egymásnak adják a kilincset, már korareggel kiráncigálnak az ágyamból. Kérvényekkel árasztanak el. A képviselőház folyosóján van egy doboz, abba bele lehet dobni a kérvényeket. A letkiismeretes képviselő ezt nem teszi. Én egész délelőtt talpalok a minisztériumokban, tárgyatok a referensekkel, államtitkárokkal. Valóságos kálvária. Diákakciók, hősök emléke, sorsjegyek, gyiijtőivek, minden először hozzám kerül. Aztán ma már nincs úgy, mint békében, mikor a képviselő öt évig nem -látta a kerületét. Úgyszólván minden héten le kell utaznom. Hol iskolaavatás, hol harangszentelés, hol esküvő, keresztelő, disznótor. Enni kell és inni. A választók ezt megkívánják. — Igazán sajnállak. Valóságos mártír vagy. fis mit kapsz mindezért? — Kilenc és fél millió napidijat egy hónapra. — Szegény. Úgy látom, mégis jól beosztod a fizetésedet. A képviselő ma az egyetlen önzetlen ember. Legalább megbecsülik? — Még ha megbecsülnének. (Sóhajt.) De az emberek hálátlanok. Azelőtt ha fölszálltatn a fülkémbe, az egész vonat tudta, hogy utazom. Most még a kalauz sem vesz ésare. Csak a hivatalokban előzékenyek még, de a tekintélynek, a régi presztízsnek vége. — Hallatlan. Minek tulajdonítod ezt? — Annak, kérlek alázatossággal, hogy újabban néhány tartalmatlan, nagyképü fráter is bekerült a parlamentbe. (Rámeredek, de nem szólok egy szót sem.)- Meg annak, hogy a választók is nagyon vegyesek, tátják, hogy a maguk szőr ii alakok is képviselők lehetnek. — Ti mindenkivel tegeződtök? — Magától értetőlik. A jóhevelésü ember azonban megadja a tiszteletet. »Szervusz kegyelmes uram! Szervuss méltoságos uram!« — A nőképviselőt is tegezitik? — Az kivétel. Olykor, nagy viharok összecsapások után a bizottságokban, értekezleteken egy időre fölfüggesszük a tegezést. Kikerüljük a közvetlen megszólítást. Csak képviselő urnák tituláljuk egymást. — Miire került a mandátumod? — Nem volt ellenjelöltem: semmibe. — Mi az a »semmi«, de őszintén. —• Ötven millió. Csak üzemi költség, zászlókra, kocsikra, mcíj azoknak, akik az ajánlatokat összegyűjtötték. Vannak egy milliárdos mandátumok is, ahol pénzes ellenifelölt volt és »dolgozni« kellett. Ezek ismerkedési estélyeket, banketteket adnak öt fogásos vacsorával, borral, ötezer korona beléptidijjal. De azt se kellett mindig megfizetni, rlová sietsz? — Haza. — (Elmereng.) Haza... a Haza... (Erre a szóra, melyet következetesen nagy betűvel ejt és két z-vel ir, indulok. Ulra belémkarol, bűvöl a szemével, elhalmoz gépies kedvességével s maga is 'velem tart. hogy ilgynök-körutjára menjen a különböző minisztériwnokba, ahol másoknak, mindig másoknak méltányos ügyeit intézi el. Egy nagy bérházban lakik. Több kapu van rajta. Az egyiken ez áll: »Kijárás.« A képviselőház a szokás ősi hatalmánál iogva ezen megy ki.) Kosztolányi Dezső Emlékezzünk régiekről Polit Mih ily az „államnyelv“ kifejezésnek helytelenségéről az államhatalom nyelvi kényszerének hiábavalóságáról sa magasabb kultúra vonzóhatásáról A magyar képviselőházban a középiskolai törvény tárgyalásakor, 1883 március 15. napján mondotta Polit Mihály a következőket: Grünwald képviselő urnák aggodalmai vannak Magyarország jövője felett. Az-t mondja, hogy a nem magyar ajkú népfajokat magyarosítani nem lehet, a tömeget magyarosítani nem lehet És azt mondja, hogy ha nem vagyunk képesek a középosztályokat, a müveit osztályokat magyarosit; ni, akkor Magyarországnak jövője nincs. Ne tessék nyugtalankodni. Magyarországnak ezredéves története van, anélkül, hogy a kultúra assz:miláció)át. a kultúra egységét keresztül vitte volna, sőt nem is kísérelte meg és .erős meggyőződésem, hogy Magyarországnak jövője lehet epéikül hogy a kulturegység létrejönne. De vannak nekem is aggodalmaim. Hogyha azok az eszmék, melyeket Grünwald képviselő ur terjeszt, érvényre jutnak, akkor Magyarországnak jövője talán kockáztatva ven. A törvényjavaslat azon rendszernek megnyilatkozása, mely ezelőtt 3—4 évvel e házban inauguráltatott, mikor ; magyar nyelvnek bevezetése népiskolákba dekretáltatott. A nemzetiségi képviselőknek c vitában tulajdonképen nem is kellene résztvenniök. mert akkoriban minden argumentumot kimerítettünk, melyet e rendszer ellen felhozni lehetett és a tapasztalás nekünk adott igazat, hosrv nem célszerű és hibás az e-résrendszer. Ha most mégis felszólalok, az csak azért történik, hogy bizonyos tényeket konst-faljunk. Milyen ugyanis ezen rcndszor: a kultúrpolitika Magyarországon. Az úgynevezett államnyelvnek kiterjesztése által Magyarországon kulturegvséget teremteni. Lássuk helyes-e maga ezen kifejezés: államnyelv? E kifejezést más nyelvre fordítani lehetetlen, azért mert annak értelme nincs, nincs pedig értelme azért, mert nincs benne logika. Nincs a világon állam, mély ezt a kifejezést használná: államnyelv. Ha a franciának azt mondjuk: langue d'état, az angolnak pedig azt: langnagc of state, megáll és azt kérdi, mi ez? A népeknek, a nemzeteknek van nyelvük, de az államnak, mint ilyennek nyelve nincs és nem is lehet. A »Stadtsschpraehe«. Ez nem is német kifejezése, mert a német csak Amtschprache-t ismer. A Staatsschprache csak becsempészett kifejezés Ausztria-Magyarországból. Van angol, van francia, van német nyelv és az illető népeknek hivatalos nyelve. Mihelyt az állam tuilépi azon szférát mely a népeké, ott ralngyárt megkezdődik a nyelvi kényszer. Igaz, vannak kisebb és alacsonyabb kultúrán álló népek, melyeket magasabb kultúrán álló népnek kulturnyelvét elsajátítják bizonyos határig, de az soha sem történik az állam kényszere által, hanem azon vonzerőnél fogva, melyet minden magasabb kultúra az állami és társadalmi életben gyakorolni tud. Én pregnáns példát mondok. Oroszországnak nyelvi kényszere a volt lengyel tartományokban semmi sikerre nem vezetett. A lengyel származási: orosz hivatalnok csak annyit tanul meg az orosz nyelvből, amennyi neki szükséges a hivatalában; de mihelyt kimegy a hivatalából a társadalmi életbe, ott az orosz nyelvnek semmi terjedésé nincs. Ellenben Ázsiában, az ázsiai tartományokban az. orosz nyelvnek óriási nagy terjedése van, úgyhogy Európában nekünk fogalmunk sincs róla. Azon kisázsiai népek, mihelyt olvasni és imi megtanulnak, mihelyt az európai krbátot felveszik, mingyárt oroszok akarnak lenni. Pétervárott az a mohamedán tatár. aki mint pincér szolgál, vagy a gróz és mindréliai herceg, akinek palotája van Moszkvában, tetőtő! talpig orosznak tartja magát. Miért van azi, hogy Lengyelországban oly ellen tállásra talál, Ázsiában pedig oly könnyen megy az oroszositás, dacára ánnak, hogy a nyelvkényszer nagyobb Lengyelországban, mint Ázsiában? Azért, mert a lengyel kultúra ott magasabb, erősebb. Mig ellenben Posenben. a lengyel kultúra nem versenyezhet a német kultúrával dacára annak, hogy a nagy német birodalom azon parányi lengyel kisebbségnek az iskolában több szabadságot ad, mint amennyi nekünk itt Magyarországon van, akik pedig többségben vagyunk. Elzász német tartomány. Mikor én Elzászban utaztam, azt gondoltam, hogy a bánáti svábok között vagyok, annyira német tartomány. És hogy van ott a dolog. Azi elzászi, mihelyt az úri kabátot felveszi, már nem akar német lenni, hanem francia. Párisban az elzászi jogász kollégáknak, ha csak tréfából mondtam volna nekik, hogy németek, ez a legnagyobb sértés lett volna. Miért van ez? Vájjon az állami, a nyelvkényszer teszi ezt? Nem araim, hanem a magasabb civilizáció, a magasabb kultúra vonzó ereje. De ne menjünk oly messze. Vájjon azon hódításokat, melyeket a nérmet nyelv és irodalom a társadalmi életben tett, állami kényszer alatt tette azt és nem a magasabb kultúra? Azért én azt mondom, tessék a magyarságra nézve megteremteni azt a vonzerőt, mely a társadalmi és állami élet és ezer faktorokban nyilvánul, tessék általában magasabb kultúrát szerezni és akkor önöknek nem szükséges állami kényszer. Szenteleky Kornél: Kleopátrához Az Észak fia vagyok én, a komor ég a takaróm s testvérem a köd, a keserű. Most szerelmedet kérem, Kléopátra. A lelkem (sápadt, mint őszi est) nézi az eget, a mély azúrt, homlokom a forró napnak tartom s keresem csókod, kábító karod, mely boldoggá tette Antóniuszt, Keresem a tiszta derűt, az élet hatalmas himnuszát, mákonyi keresek, csókos csdbot, a pálmák enyhét, a Kitus büvét, a forró lángot, a máma-rpámort, keresem, kérem kezedet, királynő, mely az élet jelét tart/a. De jaj, hiába vágy és mámor, mert visszajár az Észak árnya, felhők emléke, ködök ize, az örök bu, az ősz siráma, hiába örök itt a nyár. Hiába örök itt a nyár, hiába dalol itt az élet, az Észak fia vagyok én és kenyerem: a bu, a gond és szeretőm: a szenvedés. Igen, az élet völgyét járom én éy zugó zöld kisér a télben, a Dél szikrázik az azúrban, a karod átfonja nyakam és csábos csókod hull a számít, Kléopátra. De bent és lent nem szikkad a köd, a bu nyöszörög, mint beteg gyermek. aki sohasem fog felgyógyulni. Ha sápadt lelkem fel is piroslih s ajkamon hont talál a mosoly, mégis örök s enyém az átok, a chiméra nem hagy el soha: az Észak Ha maradok s testvérem a köd, a keserű. ( Kairó.)
