Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-04 / 3. szám
4. oldal BÁCSMEGYEJ NAPLÓ 1927. janufir 4. Egy erdőbirtok és egy erdőbirtokos kálváriája Az erdőbirtokos kártérítési pert indított a kincstár ellen Cetje körül, a volt osztrák területen tekintélyes erdőbirtoka volt Stelnbeisz Ottó németországi világhírű erdőkiter meló vállalatnak. Az uj állam megalakulása után ezeket az erdőbirtokokat, mint ellenséges állampolgárok vagyonát szekvesztrum alá helyezték. A szekvesztrum alatt levő birtokon minden munka szünetelt, ami tekintélyes kárát jelentette a jugoszláv nemzeti vagyonnak. Végre 1923-ban az igazságügyi minisztérium is megsokalta, hogy milliós értékek kárbavesszenek és az erdöbirtokok értékesítésére nyilvános árverést tűzött ki. A Steinheisz Ottó-féle erdőbirtokok közül a vitanjel erdőtömböt, amely négyszázhuszezer köbméter fa kitermelésére alkalmas, Pusics Bogdan noviszadi lakos vette meg kétszáztizczer dinárért, a mely összeget be is fizette az állampénztárba, úgy hogy a birtok telekkönyvileg az ő nevére került. Minthogy az erdőbirtokon 1918 óta szünetelt minden munka. Busies hozzáakart fogni az erdőkitermeléshez. Az erdőkitermelési tervezetet 1924 elején beterjesztette a ljubljanai erdöigazgatósághoz, azonban 1924 novemberéig nem kapott engedélyt a kitermelésre. Végre hosszú sürgetés után megérkezett az engedély és Pusics kitermelt mintegy ezer köbméter fát, amelyet olasz cégeknek el is adott. Közben az egész vitanjei erdőbirtok eladásáról is tárgyalt egy olasz konzorcium, azonban az igazságügyminisztérium ekkor minden törvényes ok és alap nélkül zár alá helyezte a birtokot és telekkönyvileg feljegyezte, hogy az csak az igazságügyminisztérium előzetes engedélyével idegeníthető el vagy terhelhető meg. Az olasz konzorcium, amely a birtokot megvette, letétbe is helyezte a vételárat és a beogradi olasz követség utján sürgette, hogy a birtok átvételéhez engedélyt kapjon, a minisztérium azonban ezt a kérést következetesen elutasította. Sőt Pusics Bogdánt, mint tnlajdonost újabb meglepetés is érte. Az erdőügyi minisztérium azon a dinem-hogy-a- tulajdonos a fiatal fákat ki akarja irtani, az egész birtokot zár alá helyezte és kirendelte Svlkarcsics Franjo pénzügyőrt zárgondnokul. A zárgondnok, akit Pusicsnak. kellett fizetni, egyetlenegy fának a kivágását sem engedte meg, úgy hogy be kellett minden munkát szüntetni Vitáméban. Hosszas utánjárás után egy év után belátták, hogy az a rendelet, a mely a birtok zár alá vételét rendelte el, alaptalan volt és most feloldották a birtokot á zár alól. A teljes egyesztendős zár alá vétel á tulajdonosnak közel kétmillió kárt okozott, mert nemcsak, hogy fát nem vághatott ki, hanem a már kivágott fa Is elrothadt. Pusics Bogdan most egymilliónyolcszázezer dinár erejéig kártérítési port indított az állam ellen. Miért volt bőkezű a novisadi villamos Noviszad várossal szemben A közgyűlésen csak arról voll szó, hogy mit kap a város és nem arról, hogy mit kap a villamostársasig Noviszad város kiszélesített tanácsa legutóbbi ülésén foglalkozott a város és a villamostársaság közt fennálló szerződés módosításával. A vita nem voJt érdekes, az ellenzék szónokai is beérték annak a különben természetes kérdésnek a felvetésével, hogy mi lehet az oka annak, hogy a villamostársaság, amikor errenem volna kötelezve, a városnak hatszázezer dináros ajándékot ad. Ez a kérdés több szónok ajkáról hangzott el, anélkül, hogy legalább a szónokok megkísérelték volna a felvetett kérdésre elfogadható magyarázatot találni, pedig ők maguk is érezték, hogy ez a kérdés az egész »villamos ügy« tengelye és amíg erre a kérdésre nem kapják meg a választ, addig nem lehet megérteni a villamos vállalatnak azt a nemes gesztusát, amely a város pénztárát százezres ajándékokkal duzzasztja. A kiszélesített városi tanács ezenkívül is elfelejtett még valamit. Azt, hogy a szerződésmódosításokat, amelyek a noviszadi lakosság zsebére mennek, a közönséggel is meg kellene ismertetni. Az a néhány bizottsági tag, aki maga is résztvett a vitában, beismerte, hogy e fontos kérdés egész komplexumát nem ismeri. Elsőrendű közügyről és közérdekről van szó és igy megkíséreljük, hogy mi adjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy mi késztette a villamos társaságot arra, hogy milliós ajándékokat ajánljon fel, spontán és mi volt ennek az ajándéknak az ellenértéké? Mielőtt erre a kérdésre felelnénk, fel kell sorolnunk még egy pár előzetes kérdést, amelynek megválasztása sürgős közérdek. 1. Miért nem mondotta fel a város 1924-ben a villamostársasággal fennállott szerződését, amikor erre akkor jogosítva volt és amikor az egész villamostelep az építési költség 140%-áért és pedig régi koronákban, körülbelül hét millió koronáért megváltható lett volna és u város szinte ingyen jutott volna a villamostelephez. 2, Miért ment bele a város 1919-ben az egységárak emelésébe, amikor egységáremelést a szerződés egyáltalán nem ismert és a vállalatnak 1919-ig nem is sikerült az áremelés, noha már 1916 óta azt többször megkísérelte. 3. Mi az oka annak, hogy az egységárakat 1919 óta az infláció idejében ismételten emelték és amióta defláció van, azokat ugyanezen címen mégsem szállítottak le. A felemelést a szénárak emelkedésével, az anyagárak drágulásával és a munkabérek emelkedésével indokolták. A koksz 1923-ban. az utolsó egységáremelkedés alkalmával 170—180 dinárba került, ma 70—80 dinárba kerül. Az anyagárak és munkabérek emelkedésével, amikor a vállalat 50 éves szerződést kötött, számolnia kellett és számolt is. De uz anyagárak és a munkabérek emelkedése dacára sem lett a termelés drágább, mert ezzel szemben erősen emelkedett a fogyasztás. Szabad-e a városnak a lakosság nevében hozzájárulnia az egységáraknak méltányossági szempontból való emeléséhez, amikor érvényes 50 éves szerződés van, amely fixárakat állapított meg. A világítás a háború előtt hatíilléres egységárban volt megállapítva, de ha az áramfogyasztás bizoriy'ó'á mennyiséget elér, akkor az egységár is leszáll öt aranyfillérre. A kikötött mennyiséget már 1912-ben elérték és igy még a háború előtt egy hektowatt villany öt aranyfillérbe került. Nagy fogyasztók még ennél is olcsóbban kapták. A módosított szerződés az arak megállapításánál a dollár és dinár egymáshoz való viszonyát veszi alapul. A háború előtt egy dollár 5 koronába került, vagyis egy hektowatt 5 fillérbe, illetve egy centbe. Száz dinár 1.76 dollár. A város hozzájárult az egységáraknak 80—75 párában való megállapításához, 80 para egyenlő 1.41 centtel, vagyis ma a villamosegységár 41%-al magasabb, mint a háború előtt. Szóval 41%-al drágább a világítás Novlszadon, mintha valorizálták volna az árakat. Amikor a villamostársaságnak a várostól elfoglalt területért fizetni kell, akkor l aranykoronát tiz dinárral valorizál, de amikor az egységárról van szó, akkor nem akar ilyen valorizálásról tudni, hanem 41%-al emeli fel az árakat. Ha a város 1919-^-1923-ig terjedő időben ismételten felemelte . az egységárakat, úgy azt most le kellett volna szállítani, mert ez az igazságos álláspont és ez felel meg a szerződés szellemének és betűinek, de a lakosság érdekének is, Ezekután adjuk meg a választ, hogy mit kapott a villamos társaság-a hatszázezer dináros .ajándékáért ellenértékűi? A villamossági társaság adatai szerint a világítási bevételek körülbelül hét millió dinárra rúgnak, ebből 3%-ot, vagyis 210.000 dinárt garantált a társaság, mint minimális részesedést. Hét millió dinár bevétel kilenc millió hektowatt áramfogyasztásnak felel meg. Igy tehát a villamostársaság azzal, hogy az áramszolgáltatás árát negyvenegy százalékkal emelte, milliós többletbevételhez jutott, amelyből azután Igazán könnyű sziwef adhat 210.000 dinárt. Az Ipari fogyasztásnál és a villamosvasút bevételeiből Is 1%-ot, de minimálisan 90.000 dinárt garantált a 'vállalat a városnak, mint részesedést. Ez újabb 9 millió bevételnek felel meg, vagyis a villamostdrsasdg itt is további milliós többletbevételekhez lat, mert az ipari áram és a villamos vasúti jegyek árai a módosított szerződés szerint 10S0%-al magasabbak aranyparitásban, mint az eredeti szerződés árai, úgy hogy a villamostársaság a 210,000 és 90.000 dináros részesedés nyújtása ellenében milliós bevételtöbblethez lat, ami a vállalat szempontjából brilüdnt üglet. A villamostársulat, 1923-ban felemeltette. az egységárakat, mert a dinár Zürichben 5 centimesre ment vissza. Ma a dinár *5 cejitífhesen áll és az áriakat még sem szállították le. A város kétségtelenül sikereket ért el, mert hosszadalmas per nélkül elért hatszázezer dinár »ajándékot«, de ez a siker eltörpül a villamostársaság tengernyi jövedelemtöbblete melleit, amelyet a közönség rovására ért el. Gyilkossáa Irta: Ego — Ne, ne álljatok velem szóba. Ha tudnátok... Gyilkoltam. Most, egy óra előtt, félhétkor; még világos vol*. A földalattin. Azt hiszem: vége. Ha magához tér, akkor se lesz többé az, aki volt. — Hogy ki volt? Egy nő. Lila, tetőtől-térdig. Valamikor velem járt a felsőbb leányiskolába. Akkor egy kis buta gömböc volt. Most sovány, mint az agár és ravasz bestia. — Miért tettem.-*. Azért, mert gyűlölöm! Kártékony féreg. Akárhányszor meglátom az uccán, ökölbe szorul a kezem és ha nem vigyázok magamra; az arcába csapok. A kirajzolt, kifestett pergamen arcába, hisztériásán lobogó, árkolt szemébe, mely temperamentumot miméi. Nincs annak egyetlen természetes mozdulata se. Imbolyog, vagy angolosan hosszukat lép, vagy kisbabásan tipeg; a ruhája, kosztümje, bundája szabása szerint. — Néha látom az urát. Roncs az, szegény. Nagyon összetörtén kerül; haza a háborúból, közben kiviruit asszonyához, aki »ápolt« azalatt. Az ember tehetséges volt, dolgos becsületes, jókedvű, a háború előtt. Utána, sokára tudta megszokni az újféle életet. Es a maga asszonyát, otthonát... De azért húzta az igát, mit tudom én: gyöngeségböl, gyávaságból szégyenkezve ... Eszét törte, izzadt, robotolt, hogy legalább a felét keresse meg anhak, amit az asszony elköltött. Hogy tetőtől-talpig lila-, vagy rozsdabarna-, vagy iavendnlaszinü lehessen. Ha a szép. " "tv színésznő kék-1JH.JJ a sziw^doju három nap múlva ő, a kis görcs, ugyanolyan színű, olyan szabású ruhában szaladgált az üccán. Kalapja, táskája, ernyője is olyan volt): ml nők tudjuk, hogy azt nem adják ingyen. — Az ura hallatlanul kopott volt. A huszonkét esztendős leánya úgy ténfergett az Andrássuy-uton, mint valami megkergült, gazdátlan csirke. Nem volt annak se tudása, se foglalkozása, az kint nevelődött a »gangon«, nem tudta: gazdag-e vagy szegény, szép-e vagy csúnya; tehetségtelenül, ügyetlenül utánozta az anyját. Egyedül éviekéit buta és lehetetlen szerelmekben, rosszul festette ki az arcát; anyja bolond, de drága, művészi ruháit szűkén vagy bőven, divatmultan, a maga normális testére húzta. A mamája sohasem mutatkozott vele. Cinikus-kacéran, rekedten selypítette: »nem áll jól nekem az a lyány«. Szerette, ha azt hitték, hogy a mostohaleánya. — Mindig más és más embere volt. Művészi érdeklődéssel kezdte, katonákkal — sokkal — folytatta, azután orvos kellett neki. A bőség éveiben nős tőzsdésekkel barátkozott, autón járt, papagájt hiineztetctt a selyem fehérneműjébe — és az ínség és a kevés pénz mostani nehéz idején valami erkölcsös célú intézetbe bujt be, presztízsét rendbehozni, mire megöregszik. De ott sem maradt nyugodtan. Kellett neki a titkár — fiatal, nős ember, erdélyi, két drága kisgyerek apja, aki ezt a délutáni állást az erkölcsnemcsitőben az egymillió fixért vállalta, És a fin büszke volt az elegáns, előkelő, démonian jószagu és szédítő urlnő érdeklődésére; nem utasította vissza, hanem »élt az alkalommal«, szegény tatár.-* Amikor, «w h***lMír jfc p# * földalattiba, a titkár kisérte. Én már bent ültem a kocsiban,. Olyan helyről jöttem, ahol a mai élet nyomorúságaiból kaptam szemléltető, oktatást. Mást remegtem, segíteni nem tudó tehetetlenségemben — és akkor beszállt az a lila, az erdélyi gyerekkel, akinek ismerem az okos, helyes, egészséges, takarékos kis feleségét. »Hová viszi magával ezt a maflát az^a bestia?« — gondoltam dühösen. — Persze, ti azt mondjátok, hogy utálatos erkölcscsősz vagyok. Pedig, ha tudnátok, micsoda összerugdalt, megvetett asszonyromokkal barátkozom — mert tudom a szegény, buta, kihasznált életüket. De egy ilyen atropinos, lobogó öreg lilát nem tudok bevenni, egy ilyen kártékony, köztiszteletnek örvendő! ilyen tehetségtelen, polgári áldémont, a milyen most annyi van a városban, mint kint földeken: cserebogár... Az ilyen »urinök« miatt nem hisznek a férfiak még a nagyanyák objektivitásában sem és róluk is azt gondolják, hogy ki akarnak kezdeni velük.,. — A lilát a zsúfolt kocsi közönsége titkárjával együtt odasodorta elém. Köszönniük kellett. — Ho' va'? — kérdezte a nő, elnyelve a »gy«-ket. — Jól, szóltam dühösen. — Jé, te ismered a titkárunkat?—kérdezte csücsörített, ruzsos szájával és bájmosollyal a szegény fiit felé, amikor az meghajolt előttem. — Hogyne ismerném, a két drága kis gyerekét is ismerem és a bátor, ügyes kis feleségét is, aki otthagyta az egyetemet miatta és most olyan jó ruhákat varr a gyerekeinek apró maradékokból. Hány éves most a maga asszonya? Huszoahárom, ufy-c. fis maga? Huszonhat: igaz, mondta az édesanyja. Istenem, milyen fiatalok maguk, hogy kéne vigyázniok egymásra, hogy szépen, frissen, boldogan együtt öregedjenek meg! Mi pedig máris milyen öregek, viharedzettefč vagyunk — negyvennégy évesek — te is vagy legalább annyi, kedves, hiszen egy osztályba jártunk — szóltam jóhangosan a lilához, egészen közönségesen, gyilkoló szándékkal... — És eltaláltam a nőt. Megtántorodott, két kariát kinyújtotta, szemét lehunyta, lerogyni készült — valami kis fehérképii emberke támogatta, aki eddig boldogan szimatolta párisi parfőmjét...-— Most aztán megijedtem. Hátha rossz, beteg ennek a szive.., Lelketlen voltam? Talán nem is lenne szabad ilyet tehni. Talán minden élőnek van joga a maga kis játékához. Talán ilyenek a természet szándékai: erotika, rontás, háború, betegségek irányában haladók és talán mi vagyunk a bolondok, akik hiszünk az emberanyag javulásában,.. —- Nagyon megijedtem. Felálltam és azt akartam, hogy a lila üljön a helyemre. De ő nem akart. Úgy maradt összeroskadva, a kis zöld, izzadt, ijedten boldog emberkének dűlve. Sohase hittem volna, hogy a sok festék alatt úgy elsápadhat, hirtelen úgy megöregedhet aszszony. Fatibert tudta volna leírni. Rippl- Rónai szinben kihozni a petyhüdtséget. — A megállónál intett a fiúnak, hogy ki szál! Az röstelkedve tűrte, hogy belecsimpaszkodjon karjába és kifelé vonszolja magát a kocsiból. A kis zöld emberke velük ment. Remélt? — Gyilkosnak érzem magam most is. de pláne akkor... A következő megállónál leszálltam, mert féltem, hogy átad valaki a rendőrnek.
