Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-30 / 28. szám
16. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 19^7. január 30. A hőség ráfordult a kertre, melengette a rögöt, olvasztotta a fák nedveit, lombok zökfjét vérmes terebéllyel el sötétítette, virágok lilája, pirosa fehérre lobbant, fölhasadt keiyhekbői csurgóit a szirup... nyári miséket zenéit az orgonista. A Kyrie halk zúgásában, a Glóriára gondolt ... Sipok, hegedűk, hangok nyáját bóbiskolva terelte a megharsanás eié, megbújt a billentyűk mögött és ujjat aló! elbocsájtotta a könyörgés hullámait A lassú imádság csöndje fölött búgott a fáradt esdeklés, az oltár előtt döbben ceremónia vesztegelt az üvegszentek zordonan trónoltak a megtöri világosságban és a súlyos áhítatból fölrepült a szabaduló öröm. Az orgonamester felemelte a fejét, sörényét megrázta, márvány arcán vidult a mosoly, ujjainak fölvágó billentyűzetével megmarkolta a hangszert, orgona dörgött, a sipok lengették a zengés uszályát, a boltozatok megteltek tömjénnel, muzsikával és a hangok íetzudult örvényéből kidalolt a szoprán: — Glória . . . Az orgonista mosolygott... a derű nyugalmába a szája körül, belchasitott a vonal, mely gúnyos ingerült, elvadult volt... a szoprán szebben énekelt mint valaha ... Az orgonista felemelte sápadt kezét, intett, a női alt a szoprán mellé surrant és ráfelelt az énekre: — Glória in exelsis Deo . . . Soprán, alt, repkedtek a melódia irmain. Az alt szólója elindult, hives szárnyakkal, forralt érintéssel, mint magányos hattyú a képzelet feltüzö végtelenjén, szikrázott, mint az álmodó oltárképek gyémántszive, áradt, mint himiusza a misének, mely rengeti a márványt ... hangok lugasában rendült az orgonista és lebukott fővel belesugta a manuálok forgójába: — Satvia... — Az alt is másmilyen... ♦ A novella elkészült. .Hagyni kellene: 1 • búgjon orgona, bokor, ember a-i vsc.vwst fölváltó, megszól1 misziériutnokkal ... l)c 1 ;..i a kedvünk, hogy megziláljuk a formát és gondoljuk is mindáig, nem végződik, ami befejeződik. Kedveit két eszelősünk Íme tovább botorkálnak, túl a novella keretein. Ui elbeszélés máT merevítené, a testetlen szimbólumokat hordozó alakjukat, de a mi még hangzás az elhangzás után? Mért ne jegyezné le az iró — formát bolygatva —- tovább játszó játékait a befejező fabulának? Tehát, a Kánikula elö'.clte a daloló bokrokat és a szoprán eltűnt a katonatiszttel. az alt az átvonuló kárbecslővel. A letarolt magányosságban álldogál a két öreg és nem hallják a virág énekét, az ének illatát Kifosztott nehéz sor ez. két főlncvelkedett élet számára, akik társaikodni csak a növénnyel tudnak fs a szózatot csak ug.v hallják, ha dalol.... Ödöngö kanyargásu hősei a novellának. azért megenyhülnek. Az orgonista mosolyog... a kórus >n uj hangokat próbái, a kertész az üvegházban uj virágokat zsendit Cimborás testvérek ücsörögnek egymás mellett a párás házikóban és csirája a növénynek, szűz íznek, friss színnek már izzad, Ígérettel lehel és a bődis latban az orgonista zsenge diszkantiairól. növendék-mezzószopránjáról álmodik. Kiválasztot lelkek érzik, hallják a zimankóban az uj tavaszt, a fölsütő kánikulát. És a novella újra kezdődik. kel, amelynek elhárítására önmagunkban kell keresni az* erőt mindenek felett, bogy hazánk üdve és jóléte a nemzetiségeknek egymás Irányában türelmessége. -zeretete egyetértésében ‘k: az elémbet.. rvényjavaslat pedig e célhoz nem vezet, amennyiben nem képes kiegyenlíteni a múltban támadt viszályokat, nem alkalmas elejét venni némely téveszmék terjedésének, annál kevésbé pedig lecsillapítani, elfojtani, testvéri szcrctetbe olvasztani a nemzetiségi féltékenységet és ezért a törvényjavaslatot cl nem fogadhatom. PÁRISI PORTRÉK RENÉ MARAN Sóiéi. zord szoba a párisi bérkaszár nyák erdeiében, az ablakon íclhők kandikálnak be és piros gyárkémények. Patnlag. könyvszekrény, aszta! és egy székre támaszkodva áll előttem a leghalkabb, legcsendesebb párisi próféta René Maran. Teje felett, a falon egy festmény Marcel Gaillardlól. Az iró portréja. Két René Marannal állok igy szemközt Jókai Mór a nemzetiségi egyenjogúságról Em’é ezzünk régiekről Hogyan küzdöttek az anyanye'ven történő oktatásért a rég Magyarország- nemzetiségi képviselői? A magyar képviselőház 1879. évi május hó 5. napján tartott ülésén Hadzsics Antal képviselő a következő beszédet mondotta: T. Ház! A legrégibb időtől mostanig. a világtörténet minden szakában azon tapasztalást látjuk igazolva, iiogy az összes emberiség haladása mindig arányban álit azon öntudattal, mellyel egyes népek saját nemzetiségükhöz ragaszkodtak s hogy valamint a családi élet az egyes népnél, úgy a nemzetiségi érzés enyészete az emberiségnél a sülycdésnek volt előjele mindig. A szerbnek épugy, .mint a magyarnak, egyik legszebb tulajdona, melyet tőlük még azok sem tagadhatnak meg, kik Irántuk kevesebb rokonszenvet találnak, hogy szilárdan ragaszkodnak n mz ti é ükho^, anyanyelvükhöz. Ugylátszik, az isteni gondviselés, midőn a két nemzetet nehéz küzdelmekre teremtette, a nemzeti öntudat nagyobb mértékével ajándékozta meg őke£ ß a százados küzdelmek, melyekben a kereszténység elleneivel állottak, még inkább megerősítette e természetes hajlamaikat. Hisz a szerbnél éppenugy, mint a magyarnál, a nemzetiség a századokon át egy volt a vallással és a szabadsággal, változatlanul összekötve mindennel, ami a múltban dicső és a jövőben kívánatos vala; igen természetes, hogy ha azon népek, melyek nemzeti létük fentartásáért küzdöttek és áldozitak, ahhoz szenvedélyesebb szeretettel ragaszkodnak másoknál, kik e kincsnek biztos birtokáb; n vannak, nagyságát megismerni nem tanulták. Ennek nem pedig nem t-dom, miféle rgitáció ki.'olyásának tulajdoníthatom hogy «faden oiynenuj intézkedés, vas? rendszabály, mely képes aggályt támasztani a nemzeti öntudat, a nemzeti érzés és az anyanyelv bitterébe szorítása iránt, természetes, ősztönszerii ellenhatásra talál éppen úgy a magyarnál, mint a szerbnél. Ez oknál fogva ellenzem én ezt a törvényjavaslatot. Nagyon sajnálom, hogy mélyen tisztelt Jókai Mór barátom, ki a neinzctiséggek irányában olyannyira méltányos, e vitában részt nem vesz, szabad legyen tehát Jókai Mór mélyen t barátomnak egy más alkalommal elmondott, de erre. vonatkozó szavait idézem: S* *Én annyira büszke vagyok magyar nemzetemre, bogy szégydném. hogy intézményeink között egy olyan volna. amelyre azt mondhatnák: ez erőnek erejével cmdtc a magyart tnlstdyra. Más a mi létezésünk varázsa. Kössünk egymás között egy hazafiul ligát, szövetségét a becsületes embereknek. akik feladatul tűzték maguk elé. hogy nyclvkülön népeinket egymás kölcsönös megbecsülésének áldásairól lel világosit suk. s hu népünknek jogos kívánalma, igaz sérelme van. abból semmi rokonunk ellen fegyvert nem kovácsolunk, hanem összetartunk és segítjük egymást, hogy törvények utján, kormány és trón előtt és az orországházban orvoslást, kielégítést szerezzünk számára.« Mindezek alapján, minthogy erős meggyőződésem, hogy édes hazánk szebb és boldogabb jövője csupáncsak a különböző nemzetiségeknek egy szívben, lélekben egyesüéséhez van kapcsolva, hogy ezen terstvéries egyetértés az egyedüli biztos alap, amelyen állva bátran síkra szánhatunk mindennemű hazánk» nézve bekövetkezhető veszélyekegyszerre. Az egyik lesütött szemmel beszél hozzám, a másik hideg tekintettel vizsgál és a vesémben kotorász. Valahonnan messziről, az egyik kis bárból, dzscsz hangjai szűrődnek át a falon. Kísérteties és fülsértő ez a kakofónia nappali világításban. — A néger zene meghódította Európát — mondtam. Az iró ingerülten tiltakozott. — Nem igaz! Ez nem néger muszika! Amerikai import. A mi zenének igazabb, ősibb, emberibb. A falon régi, az időtől megfeketedeat huros citera. dobok, álarcok és egy kürt, amellyel faiuról-falura üzentek egymásnak a törzsek, önfeledten pengetni kezdte a primitiv, tcknöformáju hangszert, amelyből fájdalmas, együgyű hangok hulltak ránk. így örül a gyermek a fcclö napnak, igy dadog a férfi, ha meglepi a szerelem. — Látja, ez a néger művészet — és egy kis ébenfa szobrot vett a kezébe — egy tudatlan, piszkos néger faragta, akinek fogalma sem volt művészetről és iskolákról. A modernek most, kétezer esztendő múlva »fedezték feli és utánozzák a mi képfaragóinkat. Büszkén tárja elém népe kincseit. Elefántcsontszobrok, vázák, kések, párnák, szőnyegek, mind néger munka, megható, édes, naiv mesék, a krokodil, a pálma, a folyó és a bámészkodó mezítelen ember. — Martiniban születtem — mondja — egy francia erődítményben. Három éves koromba Párisba hoztak. Apám gyarmati hivatalnok volt és én is az lettem később Guyanában. De a nagyapámban romlatlanul élt még az őserő, nem fertőzte meg semmiféle civilizáció. Egyszerű, dolgos néger volt Afrikában, áldozott az isteneknek és boldog egyetértésben teltek napjai az élettel. Bennem erősen élnek a hagyományok, nekem kötelességeim vannak a fajom iránt. Tíz évvel ezelőtt tizenkétmillió néger élt Afrikában. Ma? Kétmillió. Vasutat kel építeni? Belepusztul ötezer néger. Tudom: a kultúra utjai hullákon át vezetnek. De borzasztó igy, a világ szemeláttára kiirtani egy fajt, a melynek az minden bűne, hogy a bőre fekete. A gyarmatok szenvedései lelrbatatianok. — A Goncourt-diJ hol érte utók — Afrikában, a hivatalomban. — Mit érzett akkor? — Először as édesanyámra zomáoltam. aki annyit fáradozott értem. Milyen boldogság öntötte el! Az ö fia, az ö néger fia megkapta a legmagasabb irodalmi kitüntetést a francia nemzettől! Jobban örült neki, mintha egy országot örökökéin volna! Aztán ez jutott eszembe: »imc én, a rabszolgák ivadéka is tudok nagyot produkálni. Mégsem olyan utolsó hát az én fajtám.« A harmadik gondolatom pedig az volt, hogy megérdemeltem, mert a Batualát a sz-i vemmel irtani. — Hogy fogadták a francia írók? Megtörli a evikkerét — Nem szívesen. Az idegenekért sohasem lelkesedtek, engem pedig kétszeresen nem szívesen láttak, mert néger vagyok és — nem Dicu! — melléj ük merészkedtem ezzel az bőrrel! A bőrömet sohasem fogják megbocsátani. Küllőidén annál melegebb visszhangra találtam. A magyarok közül több tró keresett fd levelekkkcl és az olvasóközönség is a pártomra állt. A Kosztolányi-féle magyar fordítást egy olvasóm küldte el. Szép könyv. Mutatja a levelezését. A paksamétában tekintélyes summát képvisel egy tihanyi magyar leány, aki fényképekkel és hódolattal árasztotta el a néger költőt, ö a tihanyi visszhang Albumában rengetek a női fotográfia. Impozáns arcképcsarnok. Mind fehérek. Kékharisnyák. Démonok. Kiváncsi hisztértkák és őszinte tisztelők. René Maran valamennyit megőrizte, mert fehér a bőrük. Neki hallatlanul imponál, hogy a néger férfi ölébe bájos, sápadt európai leánykák hullanak remegve. Végtelenül megható ez az ember. — Batuaia élt valaha? — Igen, Batuaia élő személy, törZ6- fönök volt a mi járásunkban. Most négy éve halt meg. A legjobb barátaira egyike ő. Esténkint teheveredtünk a sátram elé és pipázva mesélte a törzs krónikáját. Bátor harcos volt Batuaia. Mikor a regényt Írni kezdtem, felolvastam neki néhány fejezetet és ő csudálkozva hallgatta a saját történetét. A betű varázslatnak számított előtte. Uj regényem a Batuaia folytatása lesz. Címe: »Djuna le chine bronsse.« Féléve írom. Amit a Batualában nem tudtam még elmondani, azt itt fogom közreadni. Elsárgult kéziratokat tereget ki az asztalra. Egy kockás füzet, kopott, pecsétes irka, az elemista gyerekek izzadják ilyenbe a számtan feladataikat — Ezerkilenctizennégyben csináltam ezeket a jegyzeteket — simogatja szeretette! a fakó lapokat — csupa megélt dolgok, a tornádó, a gummierdők, ebből alakult ki első regényem. — Szocialista? Óvatosan igy felelt: — Nemzetközi vagyok, mint minden civilizált ember, de azért jó francia. Nem politizálok. Palotám lehetne, ha megalkudtam volna, de nem hagyom megvásárolni magam. Nem felejtem el, iiogy én is a rabszolgák gyermeke vagyok aki kikerült a járomból, (pátosz nélkül hagyta el az ajkát ez a mondat.) A gyengéket védem. Testvéreim hozzám jönnek panaszaikkal és én segitek mindenkin. Ha igazságtalanság történik, felmegj’ek a minisztériumba, ahol hallgatnak rám és van súlya a szavamnak. Én is hivatalnok voltain, ismerem a gyarmati visszaéléseket. Sok levelet kapok elnyomott fehér munkásemberektől is, akik talán rosszaid) sorsban tengődnek, mint az én testvéreim, a »legsötétebb« Afrikában. A proletáriátus: Európa fehér négerei. Márciusban Ármunkába megyek, ahol a Havard egyetemen tartok dőadást A szék támláját fogja, és igy raagye-
