Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-16 / 14. szám
BÁCSMEGYE1 NAPLÓ Irodalom és közönség Egy olvasó hozzászólása a vajdasági magyar iro alom kérdésihez A Bácsmcgyei Napló karácsonyi számában közölt vajdasági magyar írásokat párbeszédes reflexiókkal vezettük be, amelyekben a vajdasági magyar irodalom ügyének megítélésére az optimizmus és a szkepszis érveit Igyekeztünk szembeállítani és a mérleget az optimizmus javára elbillenteni. D. J. legutóbbi vasárnapi számunkban felelt erre a cikkünkre és azt a véleményét fejtette ki, hogy a vajdasági magyar irodalom jelenségeivel szemben üdvösebb a rigorozitáSi mint a hibákat elnéző lelkesült elfogultság. D. J. a vajdasági Írások local couleur-\ž\Kk hiányát is felemlíti annak jeléül, hogy vajdasági magyar irodalomról alig lehet szó és a tehetségtelenek elriasztása céljából a kritika pallosjogának kíméletlen- gyakorlását kívánja. Mindezekre a kérdésekre, amelyek tüzetes elbírálást igényelnek, még vissza fogunk térni. Eziuttal egy olvasónk hozzászólását közöljük, amelyben rendkívül érdekes módon és a magyar népet jellemző intelligenciával nyilatkozik meg a vajdasági magyar olvasóközönség felfogása az itteni magyar irodalomról. Tekintetes szerkesztő ur! Utóbbi időben sok szó esett a vajdasági njagyar irodalomról, ami van és arról mi nincs s legfŐképen erről. Legutóbb D. J.-től jelent meg egy kritikai vélemény erről a kérdésről. Meg vagyok azonban róla győződve, hogy az ő megálapltásal nem találkoznak általános helyesléssel skülönösen a hivatásos irók között lesznek talán számosán, akik nincsenek vele egy nézeten, mert hiszen a hivatásos írók között mindig voltak nézeteltérések, mint ahogy vannak a hivatásos mesteremberek között is. Én nem mint hivatásos iró és talán még nem is dilettáns, hanem mint egyszerű polgárember, aki szeretem az irodalmat és meg tudom becsülni annak munkásait, szeretnék a kérdéshez hozzászólni. Csakis hozzászólni: Mert hivatalos kritikát gyakorolni a kérdés felett, az mások dolga. Pusztán rokonérzést akarok nyilvánítani egy gondolattal és megmondani, hogy mit tartok én a vajdasági irodalomról mint polgár, mint tömeg, akiért készül az irodalom, a könyv, az újság. Hogy van-e vajdasági irodalom, vagy nincs? Es hogy ha van, o!yah-e ami- 1 vennék lennie kellene? D, J. azt mondja, hogy ilyen nincs. Nekem ezek után nem maradna más, mint aláirni az ő megállapításait. Ezt azonban még sem tehetem s nem törhetek pálcát ilyen szigorúan afelett a kicsi vajdasági irodalom felett, ami — valljuk be őszintén—mégis van. Hogy olyan-e, amilyennek lennie kellene? Erről a kérdésről tatán lehetne beszélni. Hogy például a .lapból —hogy D. J. soraival éljek — »csak až hiányzik, aminek benne kellene lenni, az a föld. az az égbolt, az a munka, az a keserűség, ami együvé formálja ki a Vajdaság mai emberét, annak a lekét« — azt már még sem merném így elmondani, mert hiszen néha a lapban már ennek a gyenge jeleivel is találkozunk. Ez azonban távolról se jelenti annak elismerését, hogy a mai vajdasági irodalom az és olyan a milyennek lennie kellene, amilyent a Vajdaság magyar népe, a nép akar. Itt azután meg kell állapítani azt a ténybeli igazságot, hogy a lapokból mindenről bőven olvasunk, csak arról keveset, amiről nagvon sokat kellene olvasni. Világosan akarok beszélni. Engem kielégítenek a mai vajdasági lapok — mert csak ezek vannak, könyv az nincs. De itt nem rólam van szó s nem is az agyonkulturált városról, ez már elég romlott. Itt a vajdasági szüztalajról van szó, a romlatlan, becsületes, derék magyar társadalomról Azt már azután nem merném állítani, hogy a falu, a nép, előszeretettel olvassa az ifjú maisták, holnapisták meg a jó ég tudná micsodisták — tisztelettel legyen mondva — kulturmalacságait Tőlem lehetnek ezek a feltűnő fiatal irodalmárok jó irók, a jó szándékot se vitatom el tőlük, de — őszintén 1927. január 16. szólva —• az én begyem nem veszi be őket s merem állítani, a falusi magyaré, még kevésbé. Megengedem, az Írás kissé üzlet is s talán tulnyomólag az, ahol számolni kell az olvasók igényeivel s talán az olvasók többsége ma olyan irást akar, amilyen van. De szabadjon tisztelettel kérdeznem, az olvasó formálja az Írót, vagy az iró az olvasót? Nem volna talán ésszerű ezt az elfajult kultúrát a helyes útra terelni? Ne tessék megijedni, nem olyan kultúrát gondolok, amilyent a Hazafi Verái Jánosok írtak a jó magyar népnek hajdanában. Oktató, felvilágosító, léleknemesitő, emberségre tánitó olvasmányok kellenének minden megnyilvánulásában S azután tükröt állítani elé., hogy megismerje önmagát. S azt hiszem ehhez nem ért & mai vajdasági irodalmi gárda. Pedig ez nagyon fontos volna az általános nagy emberi kultúra érdekében is. Enélkül hiába csinálnánk terjedelmes, nivós nagy lapot —mint a »Bácsmegyei Napló« is — mert ebből a nép csak a gyilkossági híreket — no meg Így télviz idején, választás előtt a politikát — okozhatja, amihez ő nem ért. De az úgynevezett irodalmi részt, amire a fősulyt kellene helyezni, nem olvassa, mert nem érti meg, nem az ö nyelvén van írva. Mit kellene tehát tenni? D. J. erre a teendőre is rámutatott. — * *• Fiatal óriások ültek a Központi-kávéházban, ahol az ő asztaluk volt a legélénkebb, pedig legfeljebb négyen-öten beszéltek egyszerre. ítéletet, merészet, bömbölöt, kegyetlent mondtak mindenről, könyvekről, színésznőkről, politikusokról s mikor a hét eseményeivel s a nap hőseivel elkészültek, a lét kritikájára tértek, A világról, annak teremtéséről és berendezéséről vitatkoztak, elmélkedtek és elméskedtek s a vita keretében az az általános vélemény alakult ki, hogy a világ a képzelhető legeltévesztettebb kontármü s ezt olyan hangon állapították meg. amely elhallatszott . a nagy kávébazilika legtávolabbi szögletébe is, ahol három süket öreg ur békésen és hallgatagon dominózott. Annál könnyebi) volt a feladata annak a gyorsírónak, aki merő sportból följegyzett mindert vakmerő állítást, amely bohémajkakról elhangzott s megörökítette azt a fejtegetést is. amellyel az irodalmi cenaculum paradokszistáia fejezte be a vitát. Már majdnem harmincesztendős volt s igv kollégáinak egy része tekintélyes öregnek S a másik vén hülyének tartotta. Valószínű, hogy akik olvasni fogják az elmélkedéseit. amelyeket a barátságos gyorsíró rendelkezésemre boesájtott s Itt leközlök, az utóbbi csoport nézetéhez fognak csatlakozni. *• Mondhattok akármit — igv szólt a majdnem harmincesztendős öreg — az Isten mégis csak igazándi művész — talán a legnagyobb, akit teremtett (Ne szóljatok közbe és ne csóváljátok a bölcs fejeteket. Mivelhogy mindent a jó Isten teremtett, őt se teremthette más.) Könnyű a kritika, nehéz a művészet, próbálja valaki utánacsinálni, amit Ő, aránylag rövid idő alatt, ösafeeszkábált. Legkiválóbb müve valószínűiig a világ (a többi alkotásait nem ismerjük), amely egymaga elegendő, hogy teremtőjének a nevét fenntartsa. S emlegetni is fogják, amig csak a világ világ lesz, Hogy ez a nagyszabású teljesitmény nem egészen tökéletes, az ne lepjen meg senkit. Az ily nagy müvet nem lehet, olyan alaposan megcsinálni s minden részletét oly gondosan kidolgozni, mint mikor a művész a kisebb müveit tökéletességre törekedve remekbe alkotja. Egy óriás falfestményen, amelyen száz meg száz cmberalak nyüzsög, bizonyosan több elrajzolás lesz, mint egy miniatűrportrén ... Meg aztán a világ, amint tudjuk, nem olyan sok és nem is oly sokféle ember számára készült, ahányan most hemzsegnek rajta. Volt idő, amikor mindössze két ember lakta, a derék Ádám és a jó Éva s maga a nagy Alkotó se gondolta akkor, hogy ez a gyermektelen »Meg kellene szervezni a vajdasági Irodalmat, meg kellene szervezni az irodalmi gárdát.« Hogy kikkel és miből? Hogy van-e ilyen gárda, amelyet megszervezni lehessen? Én azt hiszem, van Csak szervező, irányitó kell,’ aki a következő helyes utat megjelölje. Hogy ki legyen ez a szervező* ez az irányitó? Ez már azazt hiszem fogasabb kérdés, ehhez ón nem is merek hozzászólni. De ha ez meg van, úgy megy minden, mint a karikacsapás. Attól nem tartok, hogy nem lehet megtalálni az uj Tömörkény Istvánokat, Szigethy Vilmosokat, na meg a Cserzi Mihályokat, akik — ha borotvával a kezükben is — a néplélekből a néplélekhez tudnak szólni s akik olyan ekével szántják az elárvult vajdasági ugart, amellyel azt termővé lehet varázsolni. Igenis hiszem, hogy meg lehet és meg kell találni őket, csak keresni kell, akár villanyfény világánál, akár a Diogenes lámpájának gyenge világossága mellett. Keresni kell őket és csatasorba állítani, mert a Vaidaság ma még jó talaj a jó irodlotn számára, a Vajdaság ma még művelhető talaj. De ha ezt a talajt nem úgy művelik, ahogy megkívánja, maholnap az csak gazt és dudvát fog teremni. Vagyok szerkesztő urnák tisztelő híve. (Velikibecskerek) Tóth Ferenc Pár — amely akkor még házas se volt — e két lélekből álló kis család valaha ennyire elszaporodik s hogy tőle annyiféle színű, nyelvű, fajtájú és világnézetű halandó fog leszármazni. Ezek ketten ott a paradicsomban oly helyzetben voltak, mint az a dinár, pengő vagy shilling, amelyet ma beteszel a salószentpéterpáll takarékba, ahol az, ha állandóan e jóhirü és panamamentes kis intézetben marad, hatszáz év alatt ezerhatszáztnlllió dinárra, pengőre vagy shillingre fog felnövekedni. Ádám és Éva leszármazottjai valamivel hosszabb Idő alatt szintén felszaporodtak ezerhatszázmilllóra, férfira és — hogy nagyon egyhangú ne legyen az élet — nőre. Defszc az Ily nagy pénzösszeg szétrobbanta a kis vidéki pénzintézetet, míg az ezerhatszázmillló ember Mr. Malthus minden iiesztése ellenére se robbantja Széjjel ezt a nagy világot. De ha még sokáig Így tart s a kamatok, akarom mondani az embartömegek ilyen arányokban növekednek, akkor csak az Isiién tudja, hogy ml fog történni... Szóval, amikor a ]ó Isten a világot teremtette, akkor az bizonyosan megfelelt az akkori szerény kivánalmaknak s ba Pangloss már akkor él, joggal mondhatta volna el, hogy »ez a legjobb minden képzelhető világok között.« Hogy később a dolgok nem egészen úgy fejlődtek, mint az alkotó művész elképzelte, arról ö nem tehetett. Abban az időben nagy súlyt vetett az emberi faj elhatalmasodására s kifejezvén abbeli óhaját, hogy szaporodjunk, mint a homokszemek a tengerparton, szabad iolyást engedett az embertultermeléstiek. (Akkor még nem voltak tudós dől;torok és még tudösabb asszonyságok, akik később gondoskodtak arról, hogy a gólya a házasfelek ágyasházába csak egyszer s legfeljebb kétszer tehesse be a hosszú lábát.) Sok ember közt persze sok az elégedetlen. Eleinte — így olvastuk a Mózes Öt könyvében — a zsidók voltak a választott nép, semmi numerus clausus nem gátolta a terfoglalásukat s akkoriban (persze az ő szempontjukból) jól folyt minden. A későbbi változások elégületlenséget váltottak ki — a jó emberek nem értették, hogy hogyan jutnak Ők a váratlan konkurenciához, az újak pedig, akik a legjobb szándékkal törekedtek a reformokra, mindenütt utjuk• ban találták a régi világnézetet. Az ember azt hinné, hogy a jó Isten mindenható lévén, segíthetett volna ezen az áldatlan állapoton, de meg kell gondolni, hogy az Isten Is ember s hogyha valaki — bármily dolgos és tehetséges — néhány nap alatt olyan munkát végez, mint a világ teremtése, akkor pihenésre szorul és nem figyelhet meg minden apró hibát, amejjr a számltásaiba becsúszott. Meggondolandó, hogy ő szent Felsége minden segítség nélkül egymaga dolgozott s technikái szakerők és gépek épp oly kevéssé állottak rendelkezésére, mint munkáskezek. Már most, akármekkora munkaerő valaki, egymaga aligha tudhat valami tökéleteset alkotni, főképpen, ha olyan nagyméretű és szabású darabról van szó, mint aminő a Világ. Előnye volt tagadhatatlanul a Nagy Művésznek, hogy a munkáskérdéssel nem kellett bíbelődnie s cucilista agitátorokkal meg munkabénltó sztrájkokkal sem kellett vesződnie, de ez csak negatív előny volt azzal a pozitív hátránnyal szembeit, hogy mindent maga kényszerült elvégezni s minden téglát őneki kellett a hatalmas miihöz összehordani. A legszéditőbb genialltás mellett se lehet ilymód alapos munkát produkálni... Én a jóhiszeműségéről s a legjobb szándékairól szentül meg vagyok győződve, de tévedni emberi dolog, s ö is tévedhetett. Kétségkívül kiválóan tehetséges — határozottan Shakespeare-i! — alkotóművész volt, de, úgy látszik, nem eléggé ambiciózus. Amikor az alkotásával nagyjában elkészült, re quasi bene gésta pihenni tért, s a részletek kidolgozásával már keveset törődött. Néha a ló Homérosz Is alszik, — lehet, hogy a jó Isten is ezt tette olykor, s ezalatt oly dolgok történtek, amelyekeit később nem lehetett jóvátenni. De az is lehet, hogy reparálhatta volna őket, de nem akarta... Talán nem is óhajtotta, hogy a müve tökéletes legyen,. — a halandók (gondolhatta) az ő kegyelméből élnek, hát szenvedjenek is egy kicsit... Az összes vallásfelekezetei! papjai rendelkezésére állván, akik mind a Tökéletességét hirdetik, bátran megkockáztathatta, hogy szépséghibák csússzanak be a munkájába, mint ahogy a művész, akinek zsoldjában vannak az összes újságok kritikusai, nem bánja, ha a művé nem is teljesen kifogástalan, a sikere igy is biztos! Ki merné kritizálni a kritikán fölül álló Mestert?,.. Aztán képzeljétek az egyre szaporo-' dó teendőit! Egy vállalkozó, ha az üzemét kiterjeszti, uj munkatársakat, hivatalnokokat szerződtet, mig a jó Isten nem gondoskodott segédcsapatokról abban áz arányban, amelyben a vállalata az idők folyamában megnőtt. A Fia, akit elég későn vett föl a Cégbe, igazán kitűnő munkaerőnek és elsőrangú dolgozótársnak bizonyult, uj szellemet és modernebb hangot vitt be a kormányzatba, de az ö nagy teljesítőképessége, hatalmas ereje és újszerű szelleme- se lehetett elég az egyre növekedő üzem gondos és pontos ellátására. Uj világrészeket födöztek föl, uj találmányok, háborúk, Mussolini és Primo de Rivera jöttek és sok egyéb változás, — tessék ezt mind győzni a régi személyzettel! Régi emberekben (s a szóban forgó nagy Művész Igazán nem mai emberi) megvan az a tulajdonság, hogy félnek az újításoktól, konzervatív szellemben gondolkoznak, nem értik meg az U. n. korszellemet (amely idónkint változik és mindig ugyanaz marad, — plus pa change, plus c' est la mérne chose), szóval, ahogy mondani szokták, nem haladnak a korral. Ebbe a hibába — Isten bocsássa meg! — beleesett a jó Isten is, aki a legtisztább szándékkal s bizonyos tradiciós közigazgatási gyakorlattal kormányozza a világot, de persze a régi »bevált« rendszer szerint, amely most már sehogyse akar beválni. Vannak öreg alispánok is, akik a háború előtt mintaszerűen adminisztrálták a vármegyéjü« két, ma pedig már nem állanak a megváltozott helyzet magaslatán s a kornak színvonalán. A vármegye természetesen segíthet magán, — még egyszer, talán a régi érdemei iránti kegyeletből megválasztja a vicispánját, de a legközelebbi tisztujitásnál igen udvariasan, de határozottan nyugalomba küldi... Ám a fáradt Isten nem mehet penzióba, s ha volnának Is, akik szeretnének a helyébe ül« ni (hiszen olyan elbizakodottak az emberek!), azért mégis nehéz volna méltó utódjáról gondoskodni. Es kommt selten Vas Besseres nach! S micsoda viharok támadnának az ily választáson, — én bizony nem szeretnék ott elnökölni, s kétségbe volnék esve, ha nekem kellene ott a rendet fenntartanom. A felekezetek bizonyosan mind más-más jelöltet állítanának, s valószínűleg a különböző jiem-13, oldal. Isten a kávéházban Irta: Baedeker
